A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-22 / 51. szám
BABITS MIHÁLY 1 Sziklás bucka emelkedett a tenger közepén. Ezen a buckán hasaltak a szirének. Körös-körül az óceán zenélt. Idők elejétől fogva zenélt már így, és betöltötte zenéje a nagy mindenséget. Néha puhán, halkan, érzelmesen zengett, és ilyenkor kijöttek a csillagok, hallgatni. Az ének ilyenkor messzire hallatszott, és messziről elcsalta a gyanútlan hajóst. — Minket kísér! - kiáltozták a szirének az ének szüneteiben, és le-lecsapták fehér ujjaikat a víz hátára, mint valami óriás, fehér billentyűs zongorára. De most, már napok óta, haragosan, türelmetlen bőgött, és a megijedt csillagok legsűrűbb fátylaikat vonták maguk elé. Lélekbe, velőkbe itta magát a sűrű, sűrű, mély, mély szürkeség és az iszonyú örök, örök, kegyetlen zene. Máskor oly szép kék, most rémesen fekete volt a tenger, és habosán kicserepesedett a szirtek mellett, mint a beteg ajka. Minden bezárult, a világ egy szűk, gömbölyű lyuk volt, szürke, sűrű ködök és vizek és nagy bőségek iszonyú közepén, melyeknek tompa falaiba furcsa és vad lelkek vesdesték makacs, szenvedő, ügyetlen szárnyaikat. Napok, napok óta nem értette a lélek a saját szavát. És néha sikítások hallatszottak a tengeren. Mérföldek és mérföldek és mérföldek, egyforma zúgó szürkeségben. Iránytalan. 2 — Hajó! Hajó! A kicsi, a legkisebb szirén, aki csak pár éve született valami ismeretlen tengeri isten percnyi szerelméből - percnek gyermeke, friss halhatatlanság —, vidámon átbucskázott a fején, a készülő csíny örömével. Aztán lehevert, félkerekbe, mint egy kis kutya. Egy másik szirén a szirtszélen, szfinx módra kihasalva egy tritonnal beszélt, aki a habzó fodrok mélységéből a kőbe fogazva felkapaszkodott. Messzebb egy nereisnek a teste siklott fel egy pillanatra a víz fölé, ezüst csillámként (fehér volt a teste és finom, mert ő benn lakott a mélységben, ahová nem hat se nap, se szél) - aztán hirtelen sikoltással megint eltűnt a fehér tajték között. Két naivabb szirén egy védettebb helyen guggolva ostábláztak embercsontokkal, amilyenek szerteszét elszórva, számtalan hevertek ott, a ronda köveken. Vihogtak játék közben, de egyszerre az egyik hirtelen, mint aki rémet látott, felugrott, elkiáltotta magát, és akkor a többiek is kiáltozni kezdtek, kiáltozni a legefső feté: — Ebszemű, ebszemű! Ne állj ki úgy! Nézd, nézd az ebszeműt! Az első szirén, a legszebb, szétterpesztett lábbal kiállt a partfokra, és egész napsütötte, szélátjárta testét kitárta a messze horizontnak. És karjait vágyódva nyújtotta a távoli hajó felé. És a többiek kétségbeesve rángatták hátulról, .térdeiken kapaszkodva mögéje, rángatták és csípték a lába húsát, és nagyokat sikoltoztak, hogy bukjon le velük a szirtpárkány mögé. — Közel! közel! már közel! Látnak, mindjárt látnak! — Ebszem! ebszem! guggolj le! Mert a szirének csak derékig voltak szépek, és azon alul olyanok, hogy le sem írom. •r. f* • ■ ’ •, sÄgM mk ilísiis-Most el kell képzelni a hajóst, aki Pénelopéra gondol. Ott ül a magas faron, és csak a végtelen víz van körülötte, és reng a széke, ée messziről talán egy szírt rémlik és talán valami hang ... de ő nem lát, nem hall, Pénelopéra gondol, egy nőre, aki vár és sző magas gerendák alatt, sző, sző valami végérhetetlen kézimunkát, aranyos fonáílal, és omlik, omlik a drága szövet dagadó redője a nagy asszony körmöslábú trónusa mellé, és minden olyan méltóságos. Ó, minden, minden várakozik, és a hajós is mintha várna valamit, ott az ingó széken, és messze a szírt növekszik, és a lábainál egy beteg társa nyög, és a hajós várakozik, és azzal mulat, hogy le, a hullámra próbálja festeni képzeletben a méltóságos Pénelopé arcát, de a hullám megtörik, szétfolyik, és vele együtt minduntalan szétfolyik oz arc. — Odysseus! Odysseus! valami ének! — Messze, messze ének! — A szirének . . . — Megmondta Kirke, a félelmetes, szózatos istennő. — Viaszt, viaszt! Hozzátok elő a hajófenékről a viaszt! — Miért a viasz, ó, Odysseus? — Be fogjuk tömni a füleinket, Eurylochos, hogy ne halljuk a szirének énekét. (— Ö, Odysseus, beteg vagyok. Megtörnek a térdeim. Odysseus, lemos a sós hullám a hajóról!) — Mekkora nagy viaszkorong! Olyan nehéz, mint egy malomkő. — Vágd szét apró darabokra. Puhítsd meg jól a (— Ó, Odysseus, borzasztó ez a vihar. Hallod messziről a sikoltozásokat? Vagy ének ez, ének? Csak ne himbálna úgy ez a hajó!)- Odysseus, Odysseus, ne tömd be a fülem! Hallani akarom a szép éneket.- Balga, balgatag ifjú. Nem ismered a tenger veszélyeit.- A szépség köpönyegébe öltözködve csábít a halál, messziről . . .- Nem emlékszel az édes lótuszra? Aki megkóstolja, aki egyszer megkóstolja . . .- A cet kifekszik a tenger színére, és földdel szórja be hátát a szárazföldi szél. Benövi a sűrű fű, és a hajós örvendve köt ki a szép friss szigeten. 10
