A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-22 / 51. szám
És egyszer csak a sziget megmozdul, lemerül, hajóstul, emberestül... — Szép, tág barlang hívogat árnyékával; lombos kerítés, fehér gyapjas juhnyáj. És benne az óriás kiklopsz, vagy a félelmes laistygonok ... — Be kell tömnöd a füleidet. Emlékszel, mikor benéztünk egy ablakon, és egy gyönyörű nőt láttunk, halhatatlan fonállal szövögetett, és énekelt hozzá. És aki bement, kükeon itallal kínálta, és varázsvesszejével disznóvá változtatta ... — Be kell tömni a füleidet! (— Odysseus. Odysseus, meghalok! Segíts rajtam!)— Betömni, betömni. — Nem, nem, nem engedem! Hallani akarom a szirének dalát. — Édesanyád hiába vár otthon, kedveseidet sohase látod meg. — Hallani akarom a szírének énekét. (— Mi ez, milyen hang ez messziről, Odysseus? Halálos, édes hang ...) — Betömni a füleket, betömni! 4 Amint a szél egy kicsit csillapult, a hajó valamivel nyugodtabb lett, és az ének megint felrémlett, így szólt az öreg Eurylochos: — Ezt a viaszt pedig számodra dagasztottam, ó, Odysseus! — És te magad, isteni Eurylochos? — Én ... — Nem, Eurylochos, használd csak magad a viaszt, melyet számomra készítettél. Én nem fogom betömni a füleimet. — Odysseus! Te, aki ismered a . . . — Én hallani akarom a szirének énekét. — Te, aki a lótuszt. . . — Úgy illik., hogy én — én halljam. Nekem mindent látnom és hallanom kell. Vagy azért jöttem volna keresztül minden tengeren, hogy ne lássak és ne halljak mindent, mirtdent? Ó, Eurylochos, te nem érted azt, mint kínoz a tökéletlenség, hogy a lótuszt nem ízleltem. — Gondolj hazádra, Odysseus! Gondolj Telemachosra, gondolj a tisztes Pénelopéra. Mi lesz, ha ... ? — Oda fogtok kötözni az árbochoz erősen. — És ha magod kérnéd, hogy oldozzunk föl? — Nem fogjátok hallani szavamat. — És ha jeleket mutatsz, és megkapod a ruhánk szegélyét? — Még erősebb kötéllel fogtok odakötözni. (— Ah! Nem hallok semmit! Ez a tompa viasz a fülemben! zúg, zúg, zúg az egész világ . . . Odysseus! Mi az? Mit akarnak avval a kötéllel? Az árbochoz kötöznek... Téged... jaj, jaj, megőrülök! ez a zúgás a fülemben megőrjít!) 5 És most képzeljük el a messze vizen suhanni a kis hajót a szirének felé. A szél, mint valami vágy, egyenesen arra röpíti vitorláját. A szél a tenger vágya, mely a tenger puha, nagy testét borzongatja. És emberek vannak a hajón, vágytalan emberek, és nyugton vesződve, kormányozva, bedugott fülekkel. És zeng, zeng, a tenger zúgásába bezeng a szép ének. Mintha a tenger örök ólmait dalolná, és hívogatná aludni vele, aludni bele. 0, ti halandók, kik az élet álmát alusszátok, sejtitek-e, hogy jobb álmok is vannak? Nagyobb, nagyobb álmok? A kicsiny haján emberek dolgoznak, számukra az ének nem létezik. De van egy ember, aki nem dolgozik, aki hallgatja, hallja. Van, aki issza az éneket, mint méh a távol édesség illatát, és vágyva tapasztja szemeit a szirtek felől lobogó hajakra, a titkosan felrémlő formákra, melyekben barna női vádakat, kebleket lehet tán sejteni. Ah, ez a vad, vad, ragadóvad ének! Vad és friss, mintho messze gyermekkorból hangzana vagy még régebbről, egy más, vadabb és frísebb létből, amihez képest az élet már halál. És képzeljük a mozdulatlan hallgatót, amint a víz dobja, mint egy fadarabot, mint a hajót, mint az árbocokat, lába az árbochoz kötve, hátra a keze, vízszintesen - függélyesen — hullámtól megcsapva, az izmos félmeztelen test feszülten hánykódik. És hallja, hallja és kiáltoz: — Oldozzatok el! Gazemberek, latrok, oldozzatok el! — Ó, elmegyünk, elsuhanunk, és akkor nem hallom többet soha! — Kössetek ki! Oldozzatok el! Kössetek ki! — Szorít a kötél! Minden fonatát érzem, és nem hagy figyelni a dalra. Csak a kezemet szabadítsátok ki; rácsapott a sós víz az arcomra, le akarom törölni! A szememet marja, és nem látom tőle, amit sejtek. Fáj,, fáj! oldjátok fel! Szálka ment lábamba! — Mit ér hazamenni, unalomra? Ah, ti nem halljátok, ti nem halljátok azt, ami én hallok! — Milyen borzasztó! Kikaparom a viaszt a füledből! Eurylochos! Eurylochos! — Ó, ha ti hallanátok azt, amit én hallok! — Mily bolond voltam, mily bolond! Ide vagyok kötve, ide, ide! ehhez az utálatos fához! Utálatos! Olyan, mint a kiklopsz dorongja. Ide kell kötve lennem, most, most! Ö bolond, bolond! Elmegyünk, elsuhanunk, és soha többet nem fogom hallani! — Eurylochos, vén bolond! Ó, jaj, nem hallom, alig, alig hallom már. A saját kiáltásomtól, nem hallom a tenger zúgásától. Ó, jaj, milyen végtelen mindenfelé, és zúg, zúg, és én itt az árbochoz kötve rohanok tova, visszatérhetetlen, a gyönyörűségek szigete mellett! — És magam kötöztettem meg magamat! És magam hagytam meg, hogy ne oldjanak fel kérésemre se. — 0, miért kell nekem hallanom, nekem egyedül a halandók közül, örökös kínomra? Egész életem semmi ehhez képest. És így kell tovaeveznem a boldogság mellett! Ö, Tantalos! — Nem, nem, ne féljetek! Semmit sem akarok! Semmi veszedelmeset sem akarok! Ne, ne gondoljatok arra, amit mondtam! Ne jöjjétek az új kötelekkel, nem kell, nincs szükség ró, okos vagyok, nem akarok semmi rosszat. Csak irgalom volt, amit beszéltem, csak harag... csak tréfa... Zeusra! hát higgyetek nekem! nem fogok kikötni, nem fogok kiszállni, semmit, semmit! oda se fogok nézni! nem, nem! hisz haza akarok menni... ő vár... csak a karomat szabadítsátok ki, csak hogy ne szorítson a kötél, csak hogy letörölhessem a sós vizet arcomról, csak az egyik lábamat, hogy a talpamból kivehessen! a szálkát. — Kormányos, állj meg! ó, hogy repül a hajó! nem tudok figyelni az énekre! borzasztó... csak néhány pillanatra!... Röpül... Zeus! ez a tehetetlenség! Álljatok meg! Parancsolom! Megjutalmazlak! Megbüntetlek! — Jaj, jaj! nem tudok figyelni az énekre! 6 A szirének szirtjeit rég elhagyták, a bárka pihen, a tenger derült már. Odysseus a magas faron ül az ingó széken, és néz a messzeségbe. — Nem hallasz valami hangot, ó, Eurylochos? — Nem, Odysseus, már semmit sem hallok. — De figyelj csak, valami hangot a messzeségből! És megint elnézett a messzeségbe, és nem figyelt többé semmire, mint akinek nagy bánata van. — Pénelopéra gondol — mondták a hajósok -, a méltóságos nőre, aki vár és sző magas gerendák alatt. Később Odysseus egyedül egy szigetre vetődött, ahol Kalypso, minden halandónál szebb, és minden istennőnél, azt akarta, hogy a férje legyen. De Odysseus egész nap a partfokon állt, és a messzeségbe nézett. — Hazavágyik Pélenopejához - gondolta Kalypso, és rózsaszín arca belesárgult. — Lesi, lesi, nem látja-e hazájának füstjét? De Odysseus akkor nem Ithaka felé tekintett. Később, mikor Alkinoos királynál lakomázott, és az öreg Démodokos énekelt neki, és Nausikaa, a király leánya, titkos pillantásokat vetett a vendégre, Odysseus elgondolkozva ült az asztal mellett. — Vendég, mire gondolsz? — kérdezte Alkinoos. És Odysseus, mint aki most ébred, összerezzent, és dicsérni kezdte a lakomát és az ajándékokat és Nausikaát. S mikor a tisztes Pénelopé oly hosszú távoliét után ismét megölelte a hazatért Odysseust, a dicső hős egészen különös dolgot érzett. Éneket hall, úgy rémlett, messziről, és egyszerre mintha megint az árbochoz volna kötözve, és messze-messze nézne és hallgatna. Igen-igen, éneket hallott, egészen tisztán hallotta, és mintha vastag kötelek szorítanák a testét, és elfeledte egy percre, hogy a szikár és nemes Penelope öleli. És újra érezte, újra a "égi megbánást, hogy maga kötöztette meg magát. De nem kiáltott többé. Odysseus többször útra kelt még azután, hogy a vak Teiresias lelkének jóslatát követve megkeresse a népet, amely az evezőt szórólapátnak nézi, és letűzze evezőjét ennek a népnek a piacán. És sokszor elnézett hajója rengő székéről a keserű tenger ködlő szirtjeire, és mindig keserű megbánás ült a lelkén. És többször így elment és visszatért, és egyszer, azt mondják, megint elment, és nem tért vissza többet. December 27-én lenne 75 éves Laco Novomeský, a huszadik századi szlovák költészet egyik legjelentősebb képviselője. LACO NOVOMESKÝ: Város Cselédlány kocsival, a kocsiban gyerek sikong, a sarkon Giovanni mester egy hatosért jövendőt mond, semmit se mond. Az utcán álmosan bólintanak a halvány utca-lángok, a sarkon túl sötét, nászágyat bontanak az utcalányok. Katonák énekelnek, szeszt virágzik a nóta, s aludni térnek a dali tüzérek takaródéra. A díszkert nyögve hordozza nehéz illatát. Idegen város ez, a költő szeretőt nem talált. A tárnamélyben az üres tér iszonya reszket. A csendőrség a vájár-sztrájkba golyót eresztett. Gyűrött papírlapok — a kedves álmában zihál — azt a szerelmes verset a költő " meg sosem írja már. A paloták gőgje egy szép napon lehull. A város felett hintázik a hold varázstalanul. (19$7) (Gergely Ágnes fordítása) Máris? Életünk a világ. Ajtóm zárva mered énrám. Most kinek mondjam el, hogy: hiányzik nekem! Vackomra néma eb feküdt, a semmi némán, s olyan, mint a halál, hogy senki sincs velem. Szemek kráterei - csak nem kétségbe esni! - háztól házig követnek a hullák, számtalan. Ha kell, hál könnytelen kell közibük keveredni, és elkomázni velük csöndes-bizalmasan. (1964) (Garai Gábor fordítása) 11
