A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-15 / 50. szám
kon szállítják majd Európa számos sarkába a sokszínű és minőségileg is kiváló Súľov-síket. Hogyan is készülnek hát ezek a „csodalécek"? Gondolom, a pontos műszaki leírással kár lenne fárasztani az olvasót. Eleqendő ha elmondom, hogy a sítalpak alapanyaga általában fenyő-, bükk- vagy kőrisfa. Újabban ehhez különböző fém- és poliésztervegyületeken alapuló műanyaglapok járulnak, amelyek gyorsabbá, hajlékonyabbá teszik a léceket. A ;három-aégy éves kezdők számára egyszerű, hajlított „deszkákat" gyártanak. Ezeket a síket itt „kiskanaíaknak" becézik. Aki ilyen alkalmatosságon sajátítja el a sízés ábécéjét, az már kisiskolás korában komoly felszerelést kaphat. Például a Súl'ov-Olympic vagy a Record típusú léceket, ahol a csupasz fa helyett műanyag borítja a lesiklási felületet és fémszegélyek könnyítik a síkbiztonságosabb uralását. Tulajdonképpen az egész gyártási folyamat, a famegmunklástól a lakkozásig, gépek segítségével történik. Legújabban az úgynevezett kazettás módszerrel végzik a sígyártást. Ez annyit jelent, hogy emberi kéz csupán az előkészítő munkálatokat végzi; a sí aztán hatalmas présekben, nagy nyomás alatt nyeri el végleges formáját. Persze, alaposan téved, aki esetleg úgy hiszi, hogy az új eljárás bevezetése óta a bitesei Súľov üzem dolgozói csupán gombokat nyomogatnak s tétlenül várják, hogy a kész sík az ölükbe hulljanak. . . Épp ellenkezőleg, alaposan meg kell fogni a dolog végét, hogy a gépek egy percig se álljanak kihasználatlanul, hogy piacra tudják dobni a tervben válfajt 95 ezer pár, azaz 190 ezer darab sílécet! Még nehezebb, még igényesebb munka folyik a szánkókat és hokiütőket gyártó részlegeken. A ródlirészlegsn gőz és a hajlítógépek csattogása, a festődében pedig nehéz acetonillat fogadja a belépőt. A hokibotokát gyártó részlegen — a köszörű- és fűrészvijjogásban — ,a saját szavát sem hallja az ember, ráadásul az elszívóberendezés nem képes tisztán tartani a levegőt, úgyhogy a famegmunkóló gépek alól kikerülő por csípi a szemet, marja az izzadt homlokot. Megkérdeztem a gyáriakat: mi a jutalmuk ezért a fáradságért, ezekért a nehéz munkakörülményekért?. . . — Jutalom? A munka öröme. . . És az a tudat, hogy sítalpainkon, szánkóinkon egyre többen töltenek gondtalan és vidám perceket; a panel•házak szögleteiben hokizó legénykék között pedig új Golonkák, Bubníkok, Staršik, Holíkok vagy DzurilJák nevelkednek. . . A havon való közlekedés gondolatát tehát sók ezer éve ismeri az ember. Mégis, sok-sok évszázadnak kellett eltelnie addig, amíg a havon sikló szánra, a lábra erősíthető deszkalapra nemcsak használati tárgyként, hanem szórakozási lehetőségként is tekintett az emberiség. Az utóbbi másfél-két évtizedben pedig óriási ütemben fejlődtek, népszerűsödtek a téli sportok. Ezért a hagyományos téli ajándékok ez idén is rítt lesznek majd a karácsonyfa alatt. Első pillanatban megcsodáljuk, megsimogatjuk őket, de majd ha a hegyekbe, a hóval borított Jankák irányába indulunk, jusson eszünkbe egy pillanatra az is, hogy a sígyáriaknak mennyi türelme, igyekezete, ügyessége van belesűrítve egy-egy friss festékillattal átitatott hokiütőbe, egy-egy újonnan csillogó ródliba vagy sítalpba. . . KONTÁR GYULA FELVÉTELEI 13
