A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-15 / 50. szám
VITA ....... miért oly híg must még mindig ez oz egész- különben derék és jószándékú, de majd minden megnyilvánulásában dilettáns, vértelen s igen sokszor üresen hangos — szlovenszkói irodalom? Forr, forr, forr. S csak nem tud kiforrni. Nem veszti el zavarossógát, nem nemesedik ót. Amit tegnap oldott cukorként ízleltünk, ma is csak szirup vagy fojtogatóon zovoros must. ízt, színt, szesztartalmat, fajsúlyt sehogyan sem tud kapni." — E sorokat csaknem félszázaddal ezelőtt, 1933-bőn tette közzé az irodalmi ízlésének kényességéről híres író-esztéto, Illés Endre, egy nem kevésbé kényes ízlésű, hírérenevére ügyelő, magas színvonalú, a dilettantizmus ellen a kor legjobb íróit tömörítő folyóirat, a Nyugat hasábjain. Fél évszózod ... — s e gondolatok azóta is vjssza-visszojárnak, kísérletként riogatva a szlovákiai magyar alkotók (jobb sorsra érdemes) él-Könnyebb végén fognánk meg azonban a dolgot, ha e tudathasadásos állapotért csak a szerkesztőkön, csak a (jó szándékú, bár nem mindig fölkészült) recenzenseken vernénk el a port. Felelősségüket végső soron semmi sem menti; mégis: föl kell tennünk a kérdést, hogy tetteiket, tévedéseiket mi magyarázza, határozza meg. Vajon a szerkesztői, lektori, recenzensi tudathasadás nem csupán következménye valaminek? Mogyorón: tudathasadásos állapotok sorának, melyek irodalmi gondolkodásunk egészét jellemzik, s melyeknek nem kívánatos hatása alól persze sem a Hét, sem más lapunk, sem könyvkiadónk nem egykönnyen vonhatja ki mogát? Ha igaz (márpedig szerintem is igaz), hogy irodalmi gondolkodásunkat értékes és értéktelen művek egészségtelen nivellálósa jellemzi (Balta Kálmán), s hogy prózánk és költészetünk még mindig valahol félúton tart az almanachjellegű írásbeliség és a valódi irodalom között (Grendel Lajos), okkor ennek összetett, bonyolult, tágobb kérdéskörrel érintkező okszövevénye kell, hogy legyen. Irodalmunk jelenlegi állapota aligha érthető meg a múlt vizsgálata ZALABAI ZSIGMOND: bon a magyar költészet 1945—1948 közötti, hihetetlenül gazdag termésével sem. Költészetünk aszinkronba került az egyetemes líra eseménynaptárával: évtizedes késéssel fedezte föl Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János korszerűségre kihívó költészetét, s ehelyett egy múlt századi vagy legföljebb a nyugatosokig érő formányelven szólal meg. Eredetiséget nélkülöző, másodlagos, utánérzéseket visszhangzó stílust alakított ki, melyet a sematizmus volósógszimplifikáló látásmódja még inkább lehetetlenített. A költészettel mint nyelvi ténnyel, stílusalakzattal való megküzdésnek a szándéka csupán a hatvanas évek elején-derekán kezdett erőteljesebben megnyilvánulni. Azóta líránkat a kettősség jellemzi: egyrészt az irodaJmiság tiszteletben tartása; másrészt meg a makacsul tovább élő, de az újabb, megváltozott IRODALOM ÉS „IRODA-LOM" csapatát, azt a kis számú sereget, melynek tagjai oz irodalomban nem önképzőköri buzgólkodást, nem is valamiféle publicisztikai-nemzetiségpolitikai pótszert látnak, hanem azt, ami: szigorúan és elidegeníthetetlenül esztétikai természetű önkifejezést és valóságábrázolást. Fél évszázad ... - anélkül, hogy ma - végre ma! - tudatosítanánk már Féja Géza 1935-ben hozzánk adresszált gondolatmenetét, mely szerint „inaszokodt" minden olyan elmélet, mely úgy véli, hogy Szlovenszkón «... a toll minden forgatója fontos nemzeti hivatást tölt be, tekintet nélkül arra, hogy a toll szántotta barázdában tiszta búza vagy pedig gizgoz terem. (...) Mintha rossz versekkel és regényekkel népet és nemzetet lehetne menteni ... Pedig a rossz vers. a gyenge regény, a szűk látókörű publicisztika, a partikuláris érdekeket simogató kultúra mind a magyorság emberi és nemzeti igényeinek a tagadását jelenti. A dilettáns irodalom tehát távolról sem a nemzeti nyelv ápolója és fenntartója, hanem a nemzet nagy áldozatok és erőfeszítések árán megteremtett szellemi színvonalának megcsúfolása.“ Mindkét véleményt idéztem már, ám nem árt őket megismételni, hiszen időszerűségükből mit sem vesztettek, s bármelyikük megfelelne a Hétben folyó vita mottójának. Megismétlésüket az is indokolja, hogy irodalmi közvéleményünk éppúgy hajlamos túllépni ezeken az egyszer már megfogalmazott sarkigazságokon, mint felületes, az alig-recenziók szintjét súroló kritikai gondolkodásunk, hogy a szerkesztői gyakorlatról (amelynek funkciója szerint tulajdonképpen előzetes kritikának kellene lennie!) már ne is beszéljek. Ne vegyék kötekedésnek s még kevésbé a vendégjoggal való visszaélésnek, ha kimondom: mulatságosan szomorúnak, és szomorúan mulatságosnak tartom, hogy a Hét, komoly költészettörténeti és -esztétikai vita mindenképpen dicsérendő gazdájaként, a polémia kezdete előtti számban ilyen sorúkat közöl „vers“ címén: „Ébredek mély/ álmomból/ szivemen (sicc! - Z. Zs.) /már madár szól,/ nézek álmos/ dombokat/ minden engem/ hívogat“ — etcetera, etcetera, míg csak el nem jutunk a kóltészetszemantikónak s az információelméletnek, s a marxista esztétikának a költői kép hírértékéről, újszerűségéről vallott felfogását „fényesen“ cáfoló közhelyekig, melyek szerint a nap „fényes" meg hogy „ragyog". - Napnál világosabb, hogy ragyog — mondhatnánk e „vers“ duplafenekű semmitmondósának szellemében —, más dolga sincs évezredek óta. S mi volna a költő dolga? Kellő alázattal és tisztelettel viseltetni az iránt a mindenütt nyilvánvaló, ám tájainkon bizonygotásra szoruló tény iránt, hogy a költészet: nyelvteremtés, képteremtés, eredeti gondolkodás, szellemi újdonság, amely „hervadt rózsá“-nak, „óriás szoppanbuborék"-nok (Petőfi), „arany tó“-naik (Tóth A.), „tigrisszem“-nek, „gyémánt begyű égi madárénak (Nagy L.) és ki tudja még mi mindennek képes láttatni a napot, irtózván a közhelyektől, a banalitásoktól, a nyelvi erőtlenségtől. Ez, ennyi: a teremtés volna a költő dolga. És a szerkesztő(sége)ké? Az, hogy az idézett vershez hasonló szüleményekről ilyen bizonyítványt állítsanak ki: „Rigmus rigmus/ azt mondom/ magaménak/ nem vallom!" Amíg az ilyen minősítések meg nem fogalmazódnak, a szerkesztői gyakorlattól kezdve a kritikáig, addig irodolmi életünk vitái a szócséplés szintjén maradnak, s e tudathasadásos állapotot továbbra is szellemiségünk torz és zavaros tragikomédiájaként tarthatjuk számon. nélkül; különösen ha e múlt olyannyira belenyúlik a mába, okaként egy jogosan kárhoztatott okozatnak (omit nevezhetünk provincializmusnok, belterjességnek, dilettantizmusnak, középszerűségnek, értékrendszer-hiánynak), mint esetünkben. Amit Balia Kálmán írásából erősen hiányolok, az a történetiség. A szlovákiai magyar irodalmi gondolkodás hat évtizedes történelmét mindeddig még senki sem vizsgálta és írta meg. Bizonyos résztanulmányok (Turczel Lajosnak a két háború közötti dilettantizmusról, Csanda Sándornak Az Űt „valóságirodalmi" - tehát esztétikai szempontokat elhanyagoló! - szerkesztői koncepciójáról írott dolgozata) rámutatnak ugyan arra, hogy az 1918-1938 közötti, „szlovenszkói" mogyar irodalomfelfogóst zsákutcák és téveszmék határozták meg, folyamatszerűségében azonban nem láttatják az irodalomkoncepció módosulásait, elvetélt kísérleteit, melyek pedig (lásd az idézett Illyés- és Féja-véleményt!) ma is szolgálhatnának némi tanulsággal, s ismeretük szükségtelenné tehetné art a tragikomikus és groteszk helyzetet, hogy egyszer már szabatosan megfogalmazott igazságok újrafölfedezésével küszködjünk, próbálván meghatározni irodalmunk valódi küldetését. A történetiség egy újobb állomása a második világháborút követő, a nemzetiségi értelmiség számát szinte nullára csökkentő helyzet vizsgálata lehetett volna. A vita során eddig erről csak Tózsér Árpád írásában esett szó, pedig aligha kétséges, hogy a sokat emlegetett „semmiből indulás", a maga boldog-boldogtalant „íróvá" avotó buzgalmával. esztétikai szemponttalanságával máig érő hatállyal nyomja rá bélyegét irodalmunkra, hiszen az akkoriban indult alkotóknak csak kisebb része forrta ki magát, mások viszont — anélkül, hogy bizonyítottak volna! — úgy maradtak irodalmon belül, hogy továbbra is „híg mustot" termelnek és kínálnak. Művek helyett, melyekben (ezt is tudnunk kellene már Kazinczy óta!), iz, síin, csín és tűz vagyon. Ne áltassuk magunkat: abból a mintegy hatvan „alkotóból", aki tájoinkon 1948 óta kötetet jelentetett meg, a nagyobbik rész egy, a miénknél fejlettebb, egészségesebb, érték-központúbb szellemiségben.-a lapoknak, folyóiratoknak, könyvkiadóknak még csak a háza tájára sem merészkedhetne. Az álértékek, a dilettantizmus, a provincializmus bűnében elmarasztalható szlovákiai magyar kötetek sora alighanem megcsappanna, ha egy nemzeti irodalom sűrűbb szövésű rostájába kerülnének. Költészetünk (s persze egész irodalmunk) legnagyobb mai rákfenéjét én is abban látom, hogy valamiféle „hamisan értelmezett egység jegyében" (Grendel Lajos) együtt él benne valós és talmi érték, s hogy az utóbbi bozótja eltakarja, benövi, megfojtja az életképesnek látszó, ígéretes törekvéseket is, melyeknek száma különben — főleg a hatvanas évek derekától — nem is olyan kevés. E belterjes tenyészetnek vannak egyéb — ugyancsak az indulás adottságaihoz kötődő - okai is. Újrobontakozó irodalmunk egészségtelen elszigeteltségben alakult ki. Nem ismerte önnön belső előzményeit (pl. a ma is mérceként számon tartandó Forbáth líráját), s nem volt — nem lehetett - tisztatársadalmi és irodalompolitikai körülmények között menthetetlenül anakronizmusnak számító ötvenes évekbeli igénytelenség. Fölmerülhet o kérdés: miért nem sikerült mindeddig fölszámolni e beltenyészetet? A mór említett, mába nyúló múltbeli szemléleti torzulásokon kívül ennek okát abban is látom, hogy irodalmunk képtelennek bizonyult önmaga helyzetének meghatározására, küldetésének; az értékteremtésnek a megnyugtató tisztázására. Az érték fogalma körüli zavarok végighúzódnak a „harmodvirágzós" három évtizedén, s tükröződnek a vitában is: Balia Kálmánnál óbban, hogy (nyilván az esztétikum védelmében!) bántóan nyeglén szól a nemzetiségi valóságot és létélményt megfogalmazó alkotásokról, s a „messianizmus", a „kisebbségi hegyibeszéd" és a „programvers“ kategóriájába utalja őket; Sidó Zoltánnál meg abban, hogy a Ballától kárhoztatott jellegzetességek mellett tör lándzsát, olyannyira, hogy az irodalmot — omely, mint Ady mondta volt, „mégiscsak irodalom marad", mindig és minden körülmények között! - csupán témáro és mondanivalóra redukálja, s a CSEMADOK (különben tiszteletre méltó) ténykedésével rokonítható közügyi pótszernek fogja föl. Ennek az elméletnek az „inaszakadt"-ságáról többet és jobbat nem tudok mondani, mint Féja Géza; ezért is idéztem gondolatait, a magam vétójaként is. Szokjunk le végre a rosszul értelmezett „valóságirodalom" abszolutizálásáról, ködös misztifikálásáról! önmagában a téma még senkit sem avathat nogy alkotóvá! Elvégre Balassi nemcsak (és nem elsősorban) azért számít nogy költőnek, mert dicsőítette a végvárakat (megtették ezt előtte névtelen énekmondóink is, akiket a szűk szakmai körön kívül ma mór senki sem tart szómon!), hanem mert élményeit nyelvi, esztétikai, poétikai szempontból sajátszerűen, a korabeli európai költészet rangjához méltón fogalmazta meg. Nemcsak ilyen-olyan téma fűződik a nevéhez, hanem egy róla elnevezett versforma is; a ritmusképlet forradalmasítója s a költői képek első magyar nagymestere is volt. Ne üssünk hát „szlovákiai rnagyor" költővé olyan alkotót, akinek képessége kimerül abban, hogy a csallóközi botlófüzekről, a gömöri dombokról vagy éppen a bodrogközi ticcékről — „hazai témákról"! - ír olyanamilyen, többnyire epigón jellegű, képzavarokban tobzódó versélményt! Ugyanokkor: ne közelítsünk allergikusan az olyan alkotásokhoz, melyek képesek orra, hogy akár a tájélményt, akár a nemzetiségi létélményt esztétikummá oldva, az irodalmiság tiszteletben tartásával fejezzék ki. Tanuljuk meg végre, hogy az érték fogalmától idegen mind a témaközpontú, mind a Fart pour Fart módjára esztétizáló kritikai magatartás; hogy az érték végülis nemirodalmi (társadalmi-történelmi-szociológiai-politikaietikoi közösséglelkületi) tapasztalatok és irodalmi kritériumok (nyelvezet, forma, stilus, újítás, eredetiség stb.) összessége. Három évtized summázatoként elmondható: e dualisztikus értékfogalomnok még költészetünk legjobb vonulata sem felel meg teljes mértékben (különben volna egypór élő klasszikusunk); az irodalmunk nagyobbik részét kitevő „frázisköltészet" és „lektűrpróza" (Grendel Lajos) pedig mérföldekre von attól, hogy jobb ízlésű ember egyáltalán irodalomnak tartsa. Ez a vélemény azonban mind ez ideig, csupán egy-egy kritika erejéig fogalmazódott meg; szélesebb értelemben elfogadott, elemzések 14
