A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-08 / 49. szám
EGY ISMERŐS ARC SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS FAZEKAS IMRÉVEL Eddigi pályafutása során, lelkiismeretesen és hozzáértő igyekezettel, egy sor igényes főszerepet s ennél is több emlékezetes epizódalakitást formált meg. A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesének tagjaként huszonöt éve járja az országot; huszonöt esztendeje, hogy a Csallóközben, a Mátyusföldön, a Zoboralján vagy Dél-Szlovákia többi tájain régi ismerősként tűnik föl az arca, ha színpadra lép. Fazekas Imre. Úgyszólván hihetetlen, hogy a napokban már hatvanadik születésnapját ünnepli. És bár ma is még épp olyan odadással és szeretettel gyúrja jellegzetes figurákká a rá osztott szerepeket, akárcsak esztendőkkel ezelőtt; mégis magában hordja már a hazai magyar hivatásos színjátszás felszabadulás utáni történelmének értékes mozzanatait is. Közelgő születésnapja alkalmából az emlékeiről és művészi pályájáról beszélgettünk. 9 — Elöljáróban egy lényeges kérdési kellene tisztáin/: hogyan lett színész? — Koromat tekintve későn. Jóval túl járiam már a harmincon, amikor felvételit tettem az akkoriban alakuló MATESZ-ban és 1954 januárjában aztán a színház tagja is lettem. Ha jól emlékszem, akkor Műnk Pista elnökölt a bizottságban s én Konrád Józseffel, Siposs Jenővel, Tories Margittal, Király Dezsővel vizsgáztam együtt. Eredetileg biztosítási tisztviselőként dolgoztam és a tehetségvizsgára is csak úgy mehettem el. hogy egyúttal szolgálati úton voltam itt, Komáromban. A felvételi tárgya egy szavalat volt, egy etűd féle szerepvázlat és egy színdarabrészlet. A CSEMADOK keretében akkor játszottuk a Mélyszántás című darabot, ahol egy kulák szerepét alakítottam, ezt a figurát mutattam be a bizottságnak. — Korábban, mondjuk gyerekkorában akart-e színész lenni? — Akartam, de azt hiszem ebben nincs semmi különös, mert valahogy minden gyerekben él ilyen vágy. Falusi, lédeci születésű vagyok, már ott szerepeltettek o tanítóim. Gyakran szavaltunk, jeleneteket játszottunk. Ezek voltak az első találkozásaim a színpaddal. Érettebb diákéveimben viszont nem a színházat szerettem, hanem a filmet. Volt olyan hét, hogy hétszer voltam moziban. — Miiéle darabokat játszottak Lédecei: (Ladice) és milyen tormában érlelődött a szinészkedés iránti vágy? — Gyerekkoromban ez valami izgalmas, ma már nehezen utolérhető nélyebb érzés volt néhány kedves grimasznál vagy az idősebbek utánzásánál. Eléggé ütőképes, lelkesen dolgozó műkedvelő gárda toborzódott a helyi magyar iskola körül. Jómagam gyerekszereplőként kezdtem ifjúsági darabokban, de játszottam a felnőttekkel is. Később, miután már nálunk is megalakult a CSEMADOK, már én is rendeztem. Például a ludas Matyit mutattuk be szép sikerrel. Aztán elkerültem Lédecről, úgyhogy nem éltem együtt a helyi szervezettel, legföljebb be-besegítettem valamiben. Ez a szándék ma is fennáll még. — A hatvanéves Fazekas Imre egyben huszonöt éve színész is, Az elmúlt negyed évszázadban, akár az indulás éveiben, akár később, mi jelentette az igazi nehézséget ezen a pályán? — Rögtön a kockázat, hogy túl jártam már a harmincon, amikor fölcsaptam színésznek. Még ma, a megélt sikerek tudatában is azt vallom, hogy az ilyesmihez komoly merészség kell. Harmincnégy-harmincöt éves koráig ugyanis sokminden lerakódik az emberben, ami köznapi tapasztalatok ban gazdagítja ugyan, de gyakorlati szempontból megnehezíti a pályakezdést. Ezeket a beidegződött lerakódásokat nem könnyű lefejteni és .semmivel sem könnyebb újakat, színészieket gyűjteni. . . Persze, olyan korban még bátran nekivág az ember a legnehezebb feladatoknak is. Tele voltam akarattal, elhatározással, úgyhogy bátran vállaltam a színészetet. Sajnos, kezdeti lépéseimet e pálya leg-nagyobb ellensége: a beskatulyázás nehezítette meg. Abban az időben sok erősen sablonos darabot játszottunk, sok volt bennük a hamiskásan csengő dialógus, a papír ízű funkcionárius figura. Az alkatom révén már akkoriban is előlegezett bizalmat élveztem a rendezőknél az ilyen szerepek iránt, úgyhogy sorra játszottam is ezeket a figurákat — már amennyire tudtam mit kezdeni velük. Ez az egyoldalúság kissé késleltette bennem a színészi érést, nem szolgálta, nem szolgálhatta a művészi fejlődést. De bizonyos lerakódások itt is a hasznomra váltak: amikor a hatvanas években a Szivárványban vagy a Sütő-féle Tékozló szerelemben hasonló figurákat osztottak rám, akkor már életet tudtam adni ezekbe az alakokba, fel tudtam mutatni oz ilyen típusú emberek igazi arcát. — Az imént említett lerakódások lefejtésén kivül, színészként, milyen további újdonságokat kellett még megtanulnia? — Mindent, a színészet teljes ábécéjét. Az volt a fontos, hogy sikerüljön művészileg is színésszé válnom, a szó legnemesebb értelmében. Ebben a tekintetben szerencsém volt: beugrásképpen megkaptam Bartalo szerepét A szevillai borbélyban. Úgy érzem, ez volt az első olyan szerepem, amelyről elmondható, hogy már kiforrott színészi munka. A második Brozovics szerepe volt az Aranyemberben, ami igazi kiugrásnak sikerült. A bemutató utón például odajött hozzám Műnk Pista és azt mondta: „No, most már le is Schauspieler lettél!" Mindkét figurának a közönségnél is sikere volt. — Melyek azok a szerepek, amelyek keretbe loglalják Fazekas Imre művészetét? — Az imént említett Bartalo és Brazovics Atanósz mindenképpen. Szívesen emlékszem Tulipán szabómester alakjára az Ingyenélőkben vagy a cigányprímás villanásnyi szerepére A tanítónőben. Kedves figurám volt Sonka Rudi A furfangos diákban vagy von Walter alakja az Ármány és szeletemben. Eljátszhattam a Volpone címszerepét és a Falstaffot is A windsori víg nőkben. Tulajdonképpen nem szeretem rangsorolni a szerepeket, mert minden új bemutatóra egyforma igyekezettel készülök. — Voltak színészi „fél lecsúszások" is eddigi pályáján? — Voltak, s nem szégyellem bevallani. Például egy zenés színmű: Az öreg la is kivirágzik, Seribe darabja, az Egy pohár víz vagy Gyárfás Miklós vígjátéka, a Változnak az idők. Az ilyen félrecsúszások rengeteg kínlódással. de még több tanulsággal járnak. — Mit jelent egy színész számára a kínlódás? — Sok töprengést és valami kimondhatatlanul kellemetlen érzést. Ha nem érzi magát otthonosan a szerepben, akkor kín fölmenni a színpadra, kín ott lenni, de még lejönni is az. . . — Felidézve ifjúságát: mikor érintette meg a művészet szele? — Ez így túl szépnek, hangzatosnak tűnik. Valójában egyszerűen kedvet kaptam hozzá otthon, a barátok és ismerősök között. Közösségi szellem hajtott bennünket, örömmel csináltuk, mert az anyanyelvűnkön játszhattunk. Említettem már, hogy engem a film juttatott először művészetközeibe. Pesten Jávor Pált láttam játszani a színpadon, még ma is borzong a hátam ettől az élménytől, ötvennégyben pedig a győriek előadásában A kőszívű ember fiait láttam Komáromban. Ez meghatározó élmény volt számomra, rádöbbentett, hogy érdemes színésznek lenni. — Fiatal színészként kapott-e valakitől olyan tanácsot, amit még ma is helyénvalónak érez? — Az ötvenes évek második felében gyakran megfordult színházunkban Lendvay Ferenc. Ö figyelmeztetett arra, hogy a színházban sok a gyatra hétköznap. De aztán egyetlen ünnepnap kárpótolja az* embert mindazért, amit a hétköznapokon átszenvedett. . . Egy jó előadás, egy jó ala kitás, a nézők körében tapasztalt visszhang tényleg minden fáradságért kárpótolja az embert. — Huszonöt esztendő tapasztalataival tarsolyában miben látja a hazai magyar színjátszás sajátosságait? — Elsősorban abban, hogy -valamiféle átmenetet képezünk a csehszlovákiai és a magyarországi színjátszás között. Nyelvileg, sok tekintetben művészileg is érthetően a magyar színművészetet figyeljük; társadalmilag és küldetésbelileg viszont a hazai színjátszáshoz kötődünk. Munkánk minőségét sok tekintetben színházunk tájolási jellege is meghatározza, bál előadásainkat közvetlenebbeknek érzem a hagyományos kőszínházi produkcióknál. A legfontosabb azonban küldetésünk felismerése! Azt tartom: ahol hazánkban magyarul beszélő emberek élnek, oda el kell mennünk játszani. Ez a kötelességünk, hiszen a MATESZ a csehszlovákiai magyar dolgozóké Manapság mit jelent Fazekas Imre számára a Zoboralji táj? — Sajnos, ezen a vidéken kevés az olyan község, ahol megfelelő kultúrházban játszhatnánk. Nyitrára járunk meg Lédecre, a szülőfalumba. Jó lenne gyakrabban járni erre a vidékre, mert nem a legjobbak itt a rádió és tévé vételi lehetőségei, úgyhogy az emberek igénylik a magyar nyelvű szinielóadásokat. Pogrányban, Bodokon, Berencsen és másutt sincs azonban megfelelő játéklehetőség. — Mi a véleménye a sikerről? — Ez a legjobb érzés, minden színész a sikert szereti jobban, mint a fizetését. Ha telt ház előtt játszunk, akkor a napi kétszáz kilométernyi utazást is szívesen vállalja az ember, ellenkező esetben otthon is keserű a játék. — Hadd kérdezzem meg színházunk Kiváló munkáért érdemrenddel kitüntetett művészét: vajon miként látja ma, mi hiányzott a pálya még teljesebb, még sikeresebb kibontakoztatásához? És mi az, amit adott, illetve amitől megfosztotta a színészi pálya? — Hogy mi hiányzott? Az indulás éveiben talán jobb feltételekre volna szükségünk, amelyek gyorsabban elősegítették volna munkánk művészi érlelődését. Többnyire vendégrendezőink voltak, úgyhogy sok tekintetben csak magunkra, pusztán a saját tehetségünkre támaszkodva kellett kialakítani egyéni játékstílusunkat. Sok-sok küszködés, még több lemondás árán jutottunk el oda, ahol most vagyunk. És hogy mitől fosztott meg ez a pálya? Azt bizony nem tudom, mert honnan is tudhatnám. . . Am azt viszont annál inkább tudom, hogy mit adott! Kenyeret. Örömet és bánatot. Élő kapcsolatot a közönséggel. Ezernyi szép emléket. Tulajdonképpen egy életet. MIKLÓSI PÉTER Foto: Gyökeres György 15
