A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-08 / 49. szám
TÓTH ERZSÉBET LÁTOGATÁS SZOVJETABHÁZIÁBAN Aki csők egy kissé is járatos a görög mondákban, ismeri Médeia és laszón történetét, hajlott az Argonauták útjáról és az aranygyapjúról. De talán kevesebben tudják, hogy hol is volt tulajdonképpen az a mitikus Kolkbisz, ahol a félelmetes óriáskígyó őrizte oz aranygyapjút. A Fekete-tenger - ókori görög nevén a Pontosz Euxeinosz — keleti partvidékén, ott, ahol a Kaukázus hegyóriásai, örök hóval fedett ormai a felhőkig nyúlnak, ahol ma híres fürdőhelyek, szanatóriumok sorakoznak, ahol a hegyoldalak lankáin tea- és dohányültetvények zöldellnek, mandaríncserjék és gránátalmafák nőnek, évezredekkel ezelőtt egy, az antik világban is gazdagságáról híres királyság virágzott. Ez volt Kolkbisz, Aiétész király birodalma. Ha most a térképhez lépünk, láthatjuk, hogy a Szovjetunióban, Grúziában - pontosabban az Abház Autonóm Köztársaságban — vagyunk. Itt van Gagra, Picunda, Novij Afon, Szuhumi, hogy csak a legismertebb üdülőhelyeket említsük. A hajdani argonautók a hosszú évekig tartó út során, számos veszélyes kalandot éltek át. Mi sokkal rövidebb idő, néhány óra alatt, kényelmesen, egy TU—134-es repülőgépen érkeztünk meg Adlérba. Az egyedüli kaland, amelyet átéltünk: a kijevi repülőtéren — amíg sörért sorakoztunk — szem elöl tévesztettük útitársainkat, s csaknem lemaradtunk az Adlérba induló gépről. Adlér Szocsi légikCkötöje. Amikor átlépjük az OSZSZSZK és Grúzia határfolyóját, a Pszout, óránkat egy órával előbbre igazítjuk. Már Abházióban, az egykori Kolkhiszban, azaz — ahogyan ma az abházok országukat nevezik — Apszniban, a „Lelkek hazájában" vagyunk. Az út mentén furcsa, hámló kérgű magas fák, eukaliptuszok sorakoznak, s hogy nem csupán díszfaként állnak az út mentén, azt később tudjak meg az idegenvezetőtől. A terület, amelyen éppen keresztülhaladunk, még a múlt század végén is mocsaras volt, és ezek a fák rengeteg vizet, naponta 16 litert is elpárologtatnak. De nemcsak eukaliptuszókat látunk, hanem gyönyörű fehér és rózsaszín virágú leándereket, ciprusókat, mandarincserjéket, agávékat, kisebb és nagyobb növésű pálmafákat. Olyan, mint egy óriás botanikus kert — írta Abbáziáról André Barbusse. A Novorosszijszkot Batumival összekötő autópályán vagyunk. Ezt a 735 km hosszú utat, amely végighúzódik a Fekete-tenger partvidékén, a múlt század végén kezdték építeni. Az építkezéseken az ifjú Gorkij is dolgozott. A közelmúltban az utat kiszélesítették, mellette bizarr kis várótermek sorakoznak, színes mozaikfalakkal, az egyik csigaházra, a másik méhkasra emlékeztet, az egész útszakaszon nem tavlólbató két egyforma. Az út jobb oldalán a kanyarok mögött fel-felbukkan azúrkék ragyogással — inevét megcsúfolva - a tenger. Azt mesélik, hogy Ogyesszánál zöld, Batumi környékén pedig sötétszürke színű, s csak néha, a viharok idején válik vize feketévé. Tolón ezéft nevezik Fekete-tengernek, de az is lehet, hogy az elnevezés a törököktől ered, akik a tizenhetedik században véres csatákat vívták a kaukázusi törzsekkel, az abházokkal, adigékkel, grúzokkal.. . , de sohasem sikerült őket teljesen meghódítaniuk. A Fekete-tenger a világ egyik legnyugodtabb tengere. A viharos napok száma évente csupán 17. A hul- I ám ok magassága i.yenkor o 14 métert is elérheti. A Picuadában eltöltött két hót alatt mi is csupán a vendégváró tengert, a Ponosz Euxeinoszt ismerjük meg. PICUNDA A tengerparton a Maják és Iveria szállók előtt áll Médeia hatalmas — a szomszédságában Tévő három karcsú pálmafa magasságát is meghaladó - bronzszobra. Az átkos sorsú kolkhiszi királylány nem törődik a tengerrel, a partot ostromló hullámokkal, a homokbon elnyúló napozókkal, a fürdőzők lármájával, a történetét unottan vagy áhítattal hallgató turistacsoportokkal. A lábainál kuporgó két fiát nézi. Médeia, Aiétész kolkhiszi király lánya, a segítő és rontó bűbájosságok tudója, az apját eláruló, később hűtlenül elhagyott, szerelmében és feleségi méltóságában megsértett, saját gyermekei gyilkosává váló asszony visszatért Kolkhiszba. A szobor Meraba Berdzenisviíi nemzeti művész vplkotása. Picunda, ez az aránylag fiatal, alig tíz éves üdülőtelep a Bzib folyó hordalékából évezredek alatt keletkezett Picunda-fok déli részén, egy fenyőligetben fekszik. A picundai fenyő nagyon ritka fafajta. A 200 hektáros erdőség földünkön szinte az egyedüli, ahol ez a fenyő, a harmadkori flóra maradványa ma még megtalálható. A forradalomig az erdőt barbár módon irtották, az értékes fát tüzelőnek és építőanyagnak használták. A forradalom után az erdőt természetvédelmi területté nyilvánították, az itt található körülbelül 30 ezer fát ma szakemberek gondozzák. A fák életkora háromszáz, négyszáz év között mozog, de van köztük egy ötszáz éves is, amelyet „pátriárkának" becéznek. Ezek a fenyőmatuzsálemek rendkívül magasak. Ha tizedik emeleti szállodai szobánk erkélyéről átlépnénk a legközelebb eső faágra, még vagy hat emeletnyi magasságba kellene felkúsznunk, hogy a fenyő csúcsát elérjük. A tenger sós lehelete a fenyőillottal keveredve „életadó balzsammá" teszi a picundai levegőt. Picundót ezért nemcsak a pihenni vágyók, de a különféle légzőszervi megbetegedésben szenvedők is szívesen felkeresik. A tengerpartom sorakozó tíz-tizennégy emeletes szállodák évente több ezer hazai és külföldi turistát látnák vendégül. Este nyolc óra körül megélénkül a tengerparti sétány. „Zólotoje runo" — Aranygyapjú szálló bárjából kihaltat* szik az Abba együttes egyik számának melódiája. Fiatalok és idősebbek sétálnak a parton. Közvetlenül a hotel A Fekete-tenger a világ egyik iegnyugodtabb tengere A Picunda-i sétány j m
