A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-08 / 49. szám
VITA KI MIT „HALLOTT" FÉLRE - ÉS MIÉRT ? (VÁLASZ VARGA IMRE VITACIKKÉRE) Egyszer mór elmondtam itt a Balta Kálmán írásával kapcsolatos véleményem, Varga Imre vitocikke azonban arra indított, hogy ismételten tollat fogjak, a cikk elolvastával ugyonis a következő meggyőződésre jutottam: nem a korábban közölt vitacikkeknek szolgált mintául az „abszurd színpad“, hanem éppen Vorgo Imre írásának. Szóval, értsük meg egymást. hiszen a vita — Varga Imre szerint is - csak okkor lehet hasznos, ha a szemben álló felek értik egymást. Persze, megbocsátható félreértés, ho valaki véletlenül „félrehall" valamit, ám tisztességtelen dolog, ha az ember szándékosan ért félre - ha szándékosan hall mást, mint amit mondanak neki. De erre még visszatérek. Térjünk most a tárgyra, hiszen a papír véges, egy vitacikk sem lehet végtelen. így hát csők azokban a kérdésekben vitázom Varga Imrével, amelyekben nem tud velem egyetérteni. „Varga Erzsébet. .. bizonyára más írást olvasott mint én, mert Ballo dolgozatában szó sem esik »közösségi líra« elutasításáról" - írja. Meg kell mondanom, ugyanazt az írást olvastom, mint Varga Imre, méghozzá nem is egyszer, nem is kétszer, s elismerem, hogy Balia Kálmán csakugyon nem döngeti a mellét, hogy „márpedig én a közösségi lírát elutasítom". Egytől-egyig elmarasztalja azonban a „tárgyi (közösségi)" költészet képviselőit - már akiket ő azoknak tart, s ezt a hozzáállást véleményem szerint fölösleges bővebben magyaráznunk (talán szükségtelen megismételnem, hogy Ballo lírafelosztását - az alanyi és tárgyi-közösségi líra „skatulyáját“ — lehetetlen elfogodnunk; hogy miért, azt mór egyszer itt bővebben is kifejtettem). Varga Imre továbbá erősen kételkedik o „közösségi líra" fogalmának pontosságában. Nos, a félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy ezen a fogalmon én mindig a társadalmi érdekű költészetet értem, ami nem teljes mértékben fedi a politikai vogy a közéleti költészet fogalmát, s amit Balia Kálmán „tárgyi" költészetnek is nevez. (A „nép nevében" szóló Petőfiről pedig fontosnak tartom megismételni, hogy ő nemcsak közösségi, hanem szerelmes verseiben is plebejus demokrata, s - hogy ismét Csukás István szovaival éljek - „a mogánélet és a közélet talajából táplálkozó szerelmi lírájával polgárjogot vív ki a realitásában és természetességében szép emberi érzésnek akkor, omikor az már - a kapitalizmus üzleties szelleme miatt - úgyszólván kiszorult az európai líra tematikai köréből“. A magánélet és a közélet egységének talaját akár aló is húzhatnánk, Petőfi költészete azonban mindenféle aláhúzások nélkül is világosan beszél és tanúskodik önmagáért.) A magyar irodalom egységének bizonyítását Varga Imre József Attila-idézettel kezdi, kiszakítva az idézetet összefüggéseiből és József Attila életművének kontextusából. Ez a módszer ismerős és eléggé kompromittált — segítségével ugyanis a fehérre is rábizonyíthatjuk, hogy fekete. A Vorgo Imre idézte szövegrésszel a József Attilától oly idegen formalista (nyelvi-zsonglőr) törekvéseket vagy irányzótokat is igazolhatjuk. József Attila az Irodalom és szocializmus című művészetbölcseleti előadásában azonban nemcsak azt állapította meg, hogy az irodalom „az a művészet, amelynek anyaga a nyelv", hanem azt is, hogy „Művet csak úgy alkothatunk, ha az olkotás pillanatában fennálló formájú társadalomnak valóságos összefüggéseiből alkotjuk*. Varga Imrének azzal a megállapításával sem tudok egyetérteni, miszerint „A szocialista politikai irányítású romániai, jugoszlóvioi, magyarországi vagy csehszlovákiai társadalmak között nyilván semmilyen lényeges különbség nincs". Varga Imre talán elfelejti, hogy a szocializmus sohasem jelentett (és bizonyára a jövőben sem jelent majd) „uniformizálódást", s ha egy kicsit is figyelemmel kíséri a politikai élet eseményeit, tudhatja, hogy o szocialista tábor országai sem egészen egyformák (Jugoszlávia egyébként nem is tartozik a szűkebb értelemben vett szocialista táborhoz, hanem az „el nem kötelezetteknek" is nevezett tömbön kívüli országok táborának egyik szervezője és tagja) - ezeket o tényeket figyelmen kívül hagyni nem más, mint vulgarizáció. Vargo Imre „történelmi példája" sem éppen helyénvaló. „Irodalomtörténetünk (tudtommal) nem három fejezetben tárgyalja a XVI. és XVII. századbeli magyarság irodalmát, noha Erdélyt, a Felvidéket vagy a törökök uralta Belső-Magyarországot és Dunántúlt katonai-közigozgotási határok választották egymástól. Pázmányt és Bethlen Miklóst eszerint azért kellene külön tárgyalnunk, mert oz egyikük felvidéki, másikuk erdélyi honos volt" — írja. Nem tudom, miféle irodalomtörténetről beszél Varga Imre, amely nem külön tárgyalja - egyebek között „honosságuk" miatt — Pázmány Pétert és Bethlen Miklóst, mert A magyar irodalom története 1849-ig (negyedik kiadáso 1971-ben jelent meg a budopesti Gondolat Könyvkiadó gondozásában) igenis külön tárgyalja őket. Bethlen A magyar próza fejlődése Erdélyben című fejezetben kapott helyet, Kemény János, Szalárdi János, Misztótfalusi Kis Miklós, Haller János és mások „társaságában". A könyv egyébként a továbbiakban is külön tórgyolja o korabeli erdélyi irodalmat (lásd még A XVIII. század erdélyi prózairodalmat, Tudományos és irodalmi kezdeményezések Erdélyben c. fejezeteket). Ám — ho ezt az irodalomtörténetet túlságosan „hivatalosnak” tartjuk- akár a Szerb Antal irta Magyar irodalomtörténetet is megnézhetjük: Szerb ugyoncsak külön fejezetben- az Erdélyi főurak címűben - tárgyalja Bethlen Miklóst és erdélyi irókortársait. (A róluk szóló alfejezet címe: Erdély önmagába tekint.) A példákat (a különféle „irodalomtörténeteket") természetesen tovább sorolhatnánk, de bizonyítékul tolón ennyi is elég. S ha már a korabeli „katonai-közigazgatási határok" is belekeveredtek a vitába, tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy ama XVI-XVII. századi határokat a maiakhoz hasonlítani enyhén szólva onakronizmus. (Ugyanolyan anakronizmus, mint a mai romániai és jugoszláviai magyar irodalmat erdélyinek, illetve vajdaságinak nevezni.) S nemcsak azért, mert a három részre szakadt állam mindhárom része továbbra is magyar ország maradt (ahol o magyar nép nem nemzetiségi kisebbségként, hanem többségként volt jelen), hanem azért is, mert ilyen esetekben a historizmus elvét sem ajánlatos szem elől tévesztenünk. A historizmus marxista felfogása pedig durva hibának minősíti azokat az eseteket, amikor az objektumot nem a történelmi fejlődés adott fokának, hanem egy ennél történelmileg korábbi vagy későbbi fejlődési foknak megfelelő fogalmak és kategóriák segítségével jellemzik. Barta Gábornak Az erdélyi fejedelemség születése című könyvéből idézek: „A török hatalom még fénypontján sem tudta .elzárni felségterületét a magyar és erdélyi végvári portyázók elől, s ő sem tartotta vissza saját martalócait az ellenséges védővonalak mögötti vállalkozásoktól. Kétségtelen, hogy e nélkül a véresen kíméletlen eszköz nélkül a magyar uralkodó osztály mihamar elvesztette volna ellenőrzését a török áltol elhódított földek fölött. Márpedig ez az ellenőrzés végső soron pótolhatatlan eszköze volt Magyarország jövendő egyesítésének. (...) Ugyanekkor e harcmódnak elkerülhetetlen járuléka volt. hogy míg a magyar katonaság a török uralta falvak, mezővárosok lakosságát kényszerítette a magyar földesúrnak járó szolgáltatósok megfizetésére, a török portyázók a magyar és erdélyi végvárak mögötti területeket vonták a török adószedők hatáskörébe. (...) A három ország bizonytalan határainak érintkező pontjára szorult Debrecen mezőváros 1567-től egyaránt adózott a magyar királyságnak, a töröknek és Erdélynek .. .* Ilyenek voltak hát a korabeli „határok", s lám. Bethlen Miklóst mégis külön, az erdélyi prózairók között tárgyalja a magyar irodalomtörténet, mert tagadhatatlanul közéjük tartozott. De mi célból említi Varga Imre a „történelmi példát“, s miért tagadja a nemzetiségi irodalmak önálló voltát? Azért, hogy bebizonyítsa: „A magyar irodalom ügye egy és közös, s közös célja is: a magyar irodalom - Szabadkán, Kolozsvárott vagy Kassán ugyanúgy." Szép szavak, nagy szavak, de o Vorga Imre áltol megfogalmazott célt (vagy inkább „öncélt" lehetetlen elfogadnunk: a magyar irodalom célja nem lehet a magyar irodalom - se Szabadkán, se Kolozsvárott, se Kassán, sehol sem. Mert az írás célja nem az írás és az olvasás célja nem az olvasás. Vulgárisabb példával élve: az evés célja sem az evés, hanem az éhség csillapítása. Varga Imre szerint „minden jófejű gimnazista tudja, hogy formát és tartalmat lehetetlen egymástól elválasztani", Ballát viszont éppen azért méltányolja. mert Bolia kritikusi módszere „- csak a vak nem látja - nem téma hanem, esztétikumközpontú !" Ho tehát elfogadjuk azt az igazságot, amelyet már minden jófejű gimnazista ismer, Balta kritikusi módszerét is el kell vetnünk, mert a téma elválaszthatatlan a tartalomtól, s így ugyanúgy része az esztétikumnak, oz „érzéki formában megjelenő emberi lényegnek", mint a műolkotós többi komponense. Hiszen o téma nem más, mint a tartalom két összetevőjének egyike (a másik oz eszmei mondanivaló), o tartalmat viszont a formával dialektikus egységben kell vizsgálnunk, tehát egyiknek sem szabad - a másik rovására - „központi" helyet biztosítanunk. De hót mit ért Varga Imre az esztétikumközpontúságon? Mit ért az olyan esztétikumon, amelyből kizárjuk a témát? Vagy szerinte a Ballo vizsgálta esztétikum a témát is magába foglalja? Ha igen, akkor egyetértünk, tekintse úgy, hogy erről a problémáról nem szóltam semmit. Varga Imrének egyébként valóban szívügye lehet Ballo „kritikusi módszere", hiszen cikkének végén még attól sem riad visszo, hogy szándékosan félrehalljon. félreolvasson, vagyis, hogy egyszer itt már közölt, kinyomtatott — tehát előkereshető és így ellenőrizhető - idézeteket elferdítsen. Íme: „Balia szerint azok a Tőzsér-versek a jobbak, teljesebbek, amikben a költő »gondolatai« (s érzelmei) nem válnak eszmékké, hanem -érintkeznek a valósággal«. (Figyelem: a valósággal, tehát a csehszlovákiai magyar valósággal!.. .)” Figyelem, bizony, figyelem! Mert Ballo Kálmán nem a valósággal érintkező Tőzsér-verseket tartja jobbaknak, teljesebbeknek, hanem az egzisztenciával érintkezőket, s az egzisztenciát valóságnak hallani (sőt látni!) nagyobb félrehallós, nagyobb félreértés, mint ha valaki a hívott-at hízott-nak (mint Varga Imre „mottóul" választott „utcai beszélgetésében"). Vaga Imre félrehallása, illetve félreolvasása még ennél is nagyobb, sőt súlyosobb félreértés. Képletesen szólva: Vorga Imrétől azt kérdezték: „Maga hívott?", mire ő azt felelte: „Csirkepaprikás!" S ez már nem nevetséges, hanem bántó dolog, mert Varga Imre félrehallósa szándékos volt. Cikkének Koncsollal, Sidóval vagy Egrivel vitatkozó részeire váloszolni nem az én feladatom. Varga Imre Ballót magyarázza, mert ő — úgy látszik — tudja, mit akort megírni Balia, amit a vitatkozók többsége félreértett. Én ilyen mértékben nem ismerem Koncsol, Sidó vagy Egri véleményét, az ő nevükben tehát nem beszélhetek. Annyit azonban érdemesnek tartok megjegyezni, hogy oz irodalmi művek értékelésekor tényleg „más szempontjai vonnak az ötvenes éveknek s megint mások a hetveneseknek"). Gondoljunk itt ismét a historizmus elvére!) Mert az élet nem áll meg, s a fejlődés a társadalmi élet minden területén - még az irodalomtudományban is! - törvényszerű. VARGA ERZSÉBET 14
