A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-08 / 49. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KIÁLLÍTÁS Vesszőparipa Prágában járva a Központi (Stred) pályaudvar csarnokában láttam meg a kiállításra hívó plakátot, mely a „Vesszőparipa" elnevezésű, amatőr képzőművészekből álló csoport 27. vándorkiállítására invitálta az utazóközönséget. Az egyik váróteremben rá is találtam a kiállításra. Meglepetéssel vettem észre, hogy a kiállított müvészfotókon a hazai táj ismerős helyei, az érsekújvári (Nové Zámky), a kassai (Košice), a párkányi (Štúrovo) vasútállomások, meg ott dolgozó, ismerős vasutasok láthatók. Martin lirásek és Ota Šneberg készítették ezeket a felvételeket. František T'rešnička egyik grafikáján meg ismerős leányfejjel, a Báthory expresszvonaton szolgálatot teljesítő, fiatal kalouznő portréjával találkoztam. De láttam érdekes, intarziás eljárással készített képeket, fafaragványokat, fából faragott szobrocskákat, fametszeteket, meg gyökérfaragványokat is. Néhány, kombinált technikai eljárással készített, félig dombormű, félig festmény jellegű tájképet. Ahogyan ezeket végignéztem, egyre inkább érdekelt, hogy kik készítették, kik az alkotók. Néhánynak a nevét feljegyeztem. A fametszeteket, az intarziás képeket Vladimir Kašpar, František leiek, Vladimír Synač készítették. A gyökérfaragványokat dr. Viliam Koubek, a kombinált eljárással készült furcsa tájkép pedig Vladimir Klimeš alkotása. Ám többet is megtudtam róluk. Mindannyian vasutasok, és hobbijuk, „vesszőparipájuk" a képzőművészeti alkotás. Csoportjuk 1972-ben alakult meg, s a Népművelési Intézet és a vasúti főigazgatóság patronálja. Augusztusban Plzeň vasútállomásának csarnokában, szeptemberben Rokytnice vasútállomásán rendeztek vándorkiállítást, A huszonötödiket, illetve a huszonhatodikat. Arra vonatkozólag nem kaptam tájékoztatást, hogy mifelénk szándékozik-e vándorútra indulni ez a „vesszőparipa”. Nem tudta az ügyeletes. Ahogyan nz emlékkönyvbe beírtam, úgy ide is leírom a kérdést: Mikor látjuk nálunk? Gondolom, sokan megnéznék. Hajdú András SZÍNHÁZ Tartuffe A több mint háromszáz évvel ezelőtti ősbemutatótól mindmáig a színházak világszerte gyakran tűzik műsoraikra ezt a komédiát. így nem is csoda, hogy a Tartuffe Moliére talán leginkább ismert színműve, melynek tanulsága nem egyéb, minthogy: a látszat néha csal! Más szavakkal: aki aljas szándékú emberekben is képes vakon megbízni, annak jóhiszeműsége aligha marad megleckéztetés nélkül. . . Moliére vígjátéka főhőséül a hitbuzgó Orgont (lozel Kroner játssza érzékeny és hitelesen meggyőző eszközökkel) állítja, aki saját és családja boldogságát is kockára téve a haszonleső Tartuffe csapdájába esik Színháztörténeti adatok bizonyítják, hogy az elmúlt századok során az egyre újabb s újabb Tartuffe-bemutatók rendezői — az alapigazság felvillantása mellett — a motívumteremtés különböző módjait keresték. Egyesek Orgonnak és Tartuffe-nek a szép Elmira iránti vonzalmát állították előtérbe, mások a vallási bigottság szemellenzős szűklátókörűségét tették kifejezőbbé, avagy Párizsban, Planchon színházában a két főhős egymás iránti, már-már homoszexuális viszonya került előtérbe. Bratislavában, a Kis Szinpad legújabb premierjét Miloš Pietor rendezte és egy minden időkben aktuális jellemlorzulás intő kidomborítására törekedett. Tartuffe részéről a képmutatást, Orgon részéről a kispolgári kapzsiságot állítja pellengérre. A jóhiszeműségében elvakult Orgon csak akkor kap észbe, amikor már hitvesi ágyának megbecstelenítésére törekszik az arcátlanul pimasz Tartuffe. Persze, a darabértelmezés sokoldalúsága minden esetben szabad „préda" a rendező kezében; így rendezője válogatja, hogy ki mit tart aktuálisnak s érdekesnek nyilvánosan is kihangsúlyozni. Ezért Miloš Pietor elképzelésében sincs semmi kivetnivaló. Annál is inkább, hogy a darabot in natura, azaz ősbemutatói állapotában próbálja-eljátszatni. A gyakorlati megvalósítás azonban már nem egyértelmű. Sajnos, sem a rendező, sem a címszereplő (Martin Huba alakítja kissé mesterkélt eszközökkel és inkább luciferi karaktert formálva Tartuffe-ből) nem tudják győzelemre vinni szándékukat. Az egész előadás kissé képeskönyv jellegű marad, a komédiában rejlő drámai mondanivaló csak részben tud kibontakozni és így elszürkül a komédia belső, öntörvényű tanulságának csillogása is. Kár pedig, mert Moliére okítani és nevettetni is tud. Sőt, a kettőt egyszerre is! Miklósi Péter KÖNYV Sediánszky János: Jó reggelt, Európa! Jó reggelt, Ember! Jó reggelt. Olvasó! Ha vagy még, kinek kell a tiszta hang, a vox humana, a könyv, a művészet. . . Ha vagy még, kinek érdemes őszintének lenni. Párizsban és Moszkvában, Rómában és Varsóban, az Ararát tövében és Izlandon. . . Ha vagy még, kinek kell egy ilyen könyv, amely csak annyit akar „hogy ösztönözhessen - szerény lehetőségeivel - a művészet szeretetére, korunk műveltségének jobb megértésére, müvek és más népek kultúrájának megismerésére." Jó reggelt, Olvasó, aki még hiszed, hogy mindez fontos, hogy egymás mellett - és távol - élesnek döntő tényezője a megismerés! Megismerni korunk nagy szellemeit, kultúrákat, népeket, sorsokat, életeket! Amerigo Totót és Andrzej Wajdát, Juilette Grécot és Friedrich Dürrenmatott, Borsos Miklóst és Henrich Böllt. . . Tudom, vallom, a mű a fontos és nem az író, nem interjúkból kell valakit megismerni, hanem műveiből. És nem az a fontos vajon éjszaka, hajnalban, reggel: állva, ülve vagy hogy a fenében született meg egy kép, vers, regény, hanem hogy milyen az. Azért szerettem meg ezt a könyvet, mert 'nem bogarász, nem nüanszokat keres, hanem valóban hozzásegít a megismeréshez. A teljesebb megismeréshez! Ránk köszön és egyben Európára is: ébredjünk, van még dolgunk, van még mit megismernünk; embert és tájat, sorsot és népet, önmagunkat mások által. Ha élni akarunk, mert élni akarunk! -zolczer-Pascal Lainé regényéről Pascal Lainé francia író Medicis-díjjal jutalmazott nagysikerű regénye, Az ellenforradalom magyar nyelven az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg. A regény főhőse egy fiatal filozófiatanár, aki Észak-Franciaország egyik kisvárosában keres állást. Az ottani kollégium diákjait oktatja filozófiára — a jövendőbeli középkáderek társadalomszemléletét próbálja befolyásolni, a valóságnak megfelelően alakítani. A Párizsból Sottenville-be került tanárnak azonban sok-sok kellemetlen dologgal kell szembenéznie. A francia metropolisból kikerült fiatalemberre először is a kisváros áporodott légköre hat nyomasztólag. „Sottevile-ben méq a sikátorok is túlságosan szélesek. Úgy lötyög bennünk az ember, mint a láb a lazán befűzött cipőben." — olvashatjuk többek közt a regény ben. Művében alapos lélekelemzést vé géz az író, miközben feltárja a leg alapvetőbb társadalmi ellentéteket, s rámutat azok okaira is. Leleplezi például a technikum tanárainak kispolgári mentalitását, bírálja az iskolaügy fogyatékosságait, rámutat az emberek kiszolgáltatottságára. Nyíltan kimondja, hogy a Sottenville-i technikum tulajdonképpen csak eszköz a burzsoázia kezében. A tőkések itt elsősorban alázatosságra, kiszolgáltatottságra nevelik a diákokat. A technikumban „a rend és a csöndes munka" szeretetére tanítják a gyerekeket; kiválasztják a proletariátus színejavát; nevelik, apró kedvezményekkel idomít ják az engedelmességre; megtanítják neki, hogy se túl messzire, se túl magasra ne tekintgessen". Szerinte az ilyen iskola „a proletárok jámbor gyermekeinek mezésmázos dajkája". A Sottenviíleihez hasonló intézetekben a filozófiát sem azért tanítják, hogy „gondolataik legyenek tőle" a fiatal nemzedéknek. Az író éppen ezért lázad és lázit. Lázit az emberi szabadság nevében a közöny, a beletörődés és a fásultság ellen. Pascal Lainé regénye a francia munkások, a felnövekvő nemzedék számára alapvető tankönyv kellene hogy legyen. Ám a könyvet mi is haszonnal és élvezettel olvashatjuk. Annál is inkább, mivel az irp művészi szinten és meggyőzően tolmácsolja politikai-társadalmi mondanivalóját, s olykor-olykor talán nekünk is üzen valamit! Csáky Károly szomorú mar nem titok: világhírű lábai már öt hónapja mozdulatlanok. „Tudtam, hogy ez lesz a vége", mondja a híres táncos. A riportereket nem fogadja, ám könyvet akar Írni, amelyben jptanácsokkal látja el mindazokat, akik életüket a táncnak szentelték. A Virginia állambeli (USA) 19 éves Christopher Lillie feleségül vette saját 42 éves anyját, Jeant. Jean mindjárt születése után árvaházba adta a fiút, s elvált első férjétől. A katonaságtól leszerelt Christopher visszatért anyjához, s néhány hónapi együttélés után feleségül vette. A biróság érvénytelennek nyilvánította a házasságot, s a íurcsa part most tíz évi börtönbüntetés fenyegeti, Christopher azonban így érvel: „Szeretjük egymást, hát mit számit a rokonság?" 8
