A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-01 / 48. szám
m mm A nyárra való emlékezésként jutott eszembe két dél előtt öm az őrsújfalusi ifjúsági táborboa. Előrebocsójtom, nagy élmény volt látni a fiatalokat. Azokat a fiatalokat, okik nem sajnálva nyári szabod idejüket ismerkedtek a csehszlovákiai magyarság kulturális életének ágas-bogas kérdéseivel. „Úgy szívják magukba az ismereteket — mondották a szervezők, a CSEMADOK KB dolgozói — mint a sivatagi homok a vizet". És mégis, mintha valami még egyelőre hiányzott volna az információk oda- s visszaáramlásából. Mielőtt rátérnék erre, hadd mondjam el a következőket: Aki olvasta a hamburgi „Die Zeit“ben Alfréd Andersch és Konsztantyin Szimonov 1977-ben közölt levélváltását a két világrend, a szocializmus és a kapitalizmus közötti tisztességes és valós szellemi-kulturális megismerés és anyagcsere szükségéről, még emlékezik az ez év augusztusában, 67 éves korában elhunyt mester terjedelmes levelének következő részletére: egy amerikai egyetemen, ahol előadott, megkérdezték hallgatói, hogy mi a véleménye Borisz Paszternák ’lírájáról. Szimonov, oki bírálta - elvetette Paszternák emlékezetes Zsivágó-regényét — az elmúlt évek egyik nyugati világszenzációját, nagyon szépnek és jelentősnek tartotta líráját. De a' hallgatóknak ezt mondta : készséggel válaszol, ha legalább egy hallgató megnevez két-három Pasztemak-verscímet. A kérdést kínosan hosszú csönd követte, majd nevetgélés, és végül a fiatalok nyílt, önkritikus nevetése tájékozatlanságuk beismeréseként. Miért ez a kitérés a szimonovi anekdotára? Nemcsak azért, mert a mester halálhíre felelevenítette az emlékét, nem is csók azért, mert a moszkvai V. V. Nölimov munkássága világszenzációként hatott a tudomány filozófiájára, hiszen rávilágított a gondolkodásunk társadalmi gyakorlattá érlelésének mechanizmusára és egyben a kérdésfeltevés kultúrájára is; meg azért sem, mert a mindennapok kultúrája terén — szégyen ide, szégyen oda - elmaradottak vagyunk. Erre mutatott rá pl. Hankiss Eleimér a Felemás világ? című írásában (Valóság 79/6). Mert bár a magas kultúra terén (irodalom, művészetek, tudomány) az élenjárókkal háladunk, mindennapjaink kultúrája — írja Hankiss - alacsony. Ez pedig rossz érzést szül az emberekben. Az ilyen ember mindig a másukat okolja, s ez a lelki lomhaságot, a felelőtlenséget, de a közömbösséget is táplálja. Persze mór maga az a tény, hogy a táborozás résztvevői resztvettek a táborozáson, hogy fegyelmezetten meghallgatták az előadásokat, bizonyítja a túlnyomó többség igényét a civilizált társas életre, egy javuló életstílusra és a Szépre, Jóra. S ez az, ami élményt jelentett. S ami hiányérzetet váltott ki, az a résztvevők egy—kettőjének a magatartása. Ezek az éppen már nem a legfiatalabb, mindenáron kitűnni akaró hangadók felszólalásaikkal elárulták, hogy az elmélyült stúdium helyett valamilyen hamisan zengő távoli ha rang szót, információ-hírecskét hallottak és úgy vélték: értesülésnek és ismeretnek elég ennyi, legalábbis ahhoz, hogy „jól értésüknek “ tűnhessenek, meg hogy nagy gyorsan ítéletet alkothassanak, véleményt „nyílváníthassanak" és főleg elvethessék — lekicsinyelhessék azt, ami van, legtöbbször, sajnos, a javítás legcsekélyebb szándéka nélkül... Az egyik ilyen hírmorzsa-f élkapó például kioktatta az előadót, egyik legismertebb irodalomtörténészünket, aki több éves kutatásai alapján Móriczról adott élő; „Ezt olvassa el — mondta az előadónak —, s aztán beszéljen." Egy másik felszólaló pedig pl. az anyanyelvi Oktatás jelentőségéről okított, - sajnos anélkül, hogy hallott völna valamit is a coméniusi oktatáselmélet Unesco-i felfogássá érésének 300 éves fejlődéséről és ismerte volno a kérdés alapvető hazai irodalmát. A szimonovi rákérdezés egyelőre azonban elmaradt. Még nem tanultuk meg a szimonovi anekdota tanulságát érvényesíteni annak ellenére, hogy tudjuk: ma már nem elég egy kósza hír — hírecske ahhoz, hogy megcáfolja életünk egy részét vagy egy koncepciót, illetve megkérdőjelezzen valós eredményeket. Kérdezzünk ezért rá a jövőben: ismeri-e a „kritikus" az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó alapvető műveket? Mert, ha nem, fogadja el egyelőre az előadó tényeit. És a hállgató majd odahaza saját gondolatmenete értelmében, elmélyült stúdiummal ellenőrizze az előadó mondanivalóját, s így egészítse ki saját ismereteit. Ehhez persze nagyon is szükség van a hallgatóság kérdéseire, éppúgy, mijnt ahogyan még ennél is nagyobb szükség van a hozzáértők konstruktív kritikájára is. Hiszen ez a záloga a már meglévő eredmények továbbfejlesztésének, javításának — finomításának. S éppen ez nem tűri az értelmünket helytelenül befolyásoló „kikista" beállítódás. A szimonovi rákérdezés egyelőre, sajnos, elmaradt. Egy—két esetben bizony kár volt, hiszen bizonyára ott és akkor is sokan nevették volna önkritikusan, felismerve a helyzet komikumát. S ki tudja, talán még az az egykét hangadó is, akinek (minden bizonnyal tiszta szándékú) kritizálhatnékjánál és (fiatalos) ítéfhetnékjénél néha csak a szürke tájékozatlansága volt nagyobb. Mert végeredményben minden ismeretterjesztés egyik fontos feladata: szoktassuk rá az embereket - ha kell, akár szimonovi rákérdezéssel, de elsősorban türelmes magyarázassa! , nemcsak a felületesség elvetésére, hanem a minket érintő kérdések elmélyült tanulmányozásáro. Egy Hyen egészséges közegben a hétköznapi élet és a kultúra, a közélet és az oktatásügy hírmorzsa-felkapói, ezek a legtöbbször kívülálló felületesek, nem hathatnak. (Pontosabban: nem „bombasztikuson", hanem nevetségesen hatnak.) Mert ugyebár, oki életének néhány évét Móricz szlovákiai kapcsolatai kutatására szánta, s ennek a kérdésnek is az egész magyar nyelvterületen elismert tudományos rangú szakértője, azt kár okítani, hogy olvassa el azt az ötvenes években kiadott „brozsúrát". S ugyanez érvényes a Kamenskytől az Unesco-i határozatig változó-erősödő „lingua vernakúlá"-ra, oz anyanyelvű Oktatás jelentőségére, és annak hazai elméleti művelésére. Mert mások gondolatait is csak az hallja igaznak, aki nem véli kizárólag csak saját magát az igazság karizmatikus tulajdonosának. Ez ugyanis minden ön- és közművelődési tevékenység alapvető követelménye. MÓZSI FERENC FOTO: KÖNÖZSI 6ÄL SÁNDOR két verse: HA JÁTÉKBÓL IS a lányommal játszom botladozunk meséből mesébe hetedhétországból az óperencián túlra mondókák csalitosában kergetőzünk futunk s néha megállunk hallgatózni kimondott szavaink visszhangját lesve visszotér-e kiáltásunk a mesék messzeségeiből találunk olykor új szót új virágot magunkból nőttet mely frissen fölragyog miként hajnali fűszálon a dér közelednek az irtvány tavaszi husángjai olykor egy-egy fatörzs nyargal át a vágaton vélnéd ama csodaszarvasnak a mondabelinek pedig csak szavaink nyomán éled az erdő oz íróasztal alól elénk cammog barnán o barlongi medve felröppenhet az árgyélus madárka is bármely búzabokorból szólíthat kettős varázslatával akár hetvenhét pitypalattyos hajnal és gurulhatunk hempergésre alánknőtt réten téli havon mert ott a rét és a tél ahol kedvünk éppen fölfakasztja őrködünk fenyveseinkkel rigós fáinkkal furulyás juhászainkkal minden égigérő fánk előtt ha játékból is de komoly hűséggel AMÍG LEHET amíg étünk gondolj arra a napra más semmi sem maradt várni a hajnalt együtt ha még lehet amíg lehet 11
