A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-01 / 48. szám
Felsorolta, hogy a kérvényhez milyen igazoló okmányo* kát kell csatolnom. Aztán felőled érdeklődtem. Elmondta, hogy rendkívül tehetséges vagy, ugyanakkor azt is közölte, hogy morcos, barátságtalan, hirtelen haragú, lobbanékony természetű vagy, s hogy amiatt többször kaptál fegyelmi büntetést. Végül feltettem a legizgalmasabb kérdést: — Láthatnám a fiamat? — Természetesen. Néhány perc múlva szemtől szemben álltunk egymással. Kamaszkorom képmása állott előttem. Már akkor majdnem olyan magas voltál, mint én, dúshajú, dióbarna szemű, izmos, napbarnított arcú. Mit tagadjam: elszorult a torkom. Gyalázatoson éreztem magam. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Végül mégis csak ki kellett mondanom a leglényegesebb két mondatot: — Én vagyok az apód ... Ha befejeződik a tanév, elviszlek innen ... Hideg közönnyel, értetlenül néztél rám. Emlékszel? . . . Kell, hogy emlékezz!... Nem értetted a szavam, elfelejtetted az anya nyelvedet. Persze az természetes volt, hogy az intézetben szlovák nyelven folyt az oktatás, s egyáltalán az egész környezet szlovák volt, annyi idő alatt elfelejtetted az anyanyelvedet... Mondom, mindez törvényszerű és természetes volt, nekem mégis nagyon fájt abban a pillanatban. Fájt? . . . Megrendített. Az ablakhoz mentem és sogáig néztem kifelé a parkosított udvarra. Aztán mikor kissé összeszedtem magam, hozzád fordultam és közöltem veled szlovákul, amit az imént nem értettél meg magyarul. Makacsul lehajtottad a fejed és nem szóltál semmit. — Velem jössz? — kérdeztem akkor. Nem feleltél, csak a vállad vonogattad, ami azt is jelenthette, hogy igen, azt is, hogy nem. — Nincs szükséged valamire? — Nincs — válaszoltad. Ez volt hozzám az első szavad. — A tanév végén eljövök érted — mondtam még. Zavaromban megveregettem a vállad, pedig ... tudod mit szerettem volna csinálni akkor?... Magamhoz vonni, megsimogatni a hajad, megcsókolni a homlokod ... abban a helyzetben persze nem lehetett: elutasító, rideg, megközelíthetetlen voltál, legalább is annak tűntél. Én sem akartam eljátszani előtted a bűnbánó szűzmária szerepét, így aztán csak egy vállveregetésre futotta. Az intézettől az állomásig vezető úton sok mindent eldöntöttem magamban. Először azt, hogy akkor sem tanítanék újra, ha engedélyeznék. Ügy éreztem, bemocskolt múltammal nem tudnék nap mint nap a tanulók elé állni s rettegni' attól, hogy egy szép napon valaki feláll az osztályban és azt vágja a szemembe, hogy már pedig ő nem fogad szót egy börtöntölteléknek. Másodszor azt döntöttem el, hogy nem vidéken, hanem a fővárosban próbálok lakást és valamiféle munkát keresni. Harmadszor pedig azt határoztam el, ha kihozlak az intézetből és együtt élünk, bepótolom a mulasztást, s elhalmozlak mindennel, amire csak az erőmből telik. Csakis érted fogod élni és dolgozni. Nagy szavak, ugye?... Hidd el, akkor én azt nagyon komolyan és őszintén gondoltam. A fővárosba utaztam s megálltam az egyik szállodában. Egy teljes hétig futkároztam lakás utón. Végre egy idős házaspárnál kaptam albérleti szobát. Régi bútordarabokból állt a berendezése, de csak szoba volt, és az volt a fontos. Aztán munka után néztem. Eleinte mindenféle alkalmi munkát vál'altam: éjszokánként villamos síneket cseréltem, fektettem, rakodó munkás voltam a főpályaudvaron, szenet hordtam ki és lapátoltam a pincékbe... folytassam? Végül aztán egy eléggé kétes hírű éjszakai bárban felvettek a zenekarba harmonikásnak. De nem vágok a dolgok elé. Kijártam, elintéztem, hogy kihozhattalak az intézetből. Emlékszel-e még arra a napra? . . . Hiába szóltam, beszéltem, egész úton hallgattál. Pozsonyba érve beültünk egy étterembe, ímmelámmal ettél, amikor meg körülnéztél az albérleti szobában, le sem akartál ülni, mintha minden pillanatban el akartál volna szaladni. Láttam én ezt jól s biztattalak: — Szegényes, tudom, de majd szerzek különbet, kényelmesebbet, nem könnyű manapság lakást szerezni ... és csak arra kérlek, ne fintorogj, légy egy kicsit türelmes, meglátod, minden jóra fordul . . . Emlékezhetsz, amikor másodikos vagy harmadikos gimnazista voltál, új lakásba költözhettünk. Annak sem tudtál örülni. Semminek sem tudtál örülni, pedig én mindent megtettem érted. Szépen, választékoson öltöztettelek, elláttalak zsebpénzzel, nyaranként kirándulni mehettél, a Tátrában tölthetted a téli szünetet, mikor meg leérettségiztél, megajándékoztalok egy autóval. Igaz, kitüntetett tanuló voltál és az is igaz, hogy felvételizés nélkül vettek fel az egyetemre, de továbbra sem oldódtál fel, elkövethettem bármit, megközelíthetetlen maradtál. Abba is beletörődtem. Gondoltam, az a lényeg, hogy jól tanulsz, igyekszel jól felkészülni és megtalálni helyed az életben. És minden szülő .annak örül elsősorban, ha boldogul a gyereke és jól, kedvezően alakul a sorsa. Megpróbáltam még néhányszor leülni és elbeszélgetni véled, elmondani minden lényegeset, egyszóval tisztázni akartam előtted magamat, de te mindig arra hivatkoztál, hogy nincs időd, sok a tanulnivalód. Abban az időben ki-kimaradoztól, buta fejjel nem mertelek kérdőre vonni, nem akartalak még jobban magamra haragítani. Most már belátom, hibát követtem el, végzetes hibát. Akkoriban mór sok írásom megjelent a különböző lapokban, s szinte egyik napról a másikra, újságíró lettem. Azt megelőzően azonban történt köztünk valami. Emlékszel?... Igen, igen, Andreára gondolok. Róla sem beszéltem soha, hát most ezt is elmondom. Akkor még a zenekarban játszottam. Egyik este arra lettem figyelmes, hogy az egyik asztaltól fiatal nő integet. A szünetben hozzámentem. — Nem ismer meg, ugye? - kérdezte. Fürkésztem, fürkésztem az arcát, de sehogy sem ismertem fel. Nem volt valami szép, hiszen emlékezhetsz rá, az ő fajtájából éppen tizenkettő egy tucat. — Sajnos nem ismerem. Találkoztunk már? — Hajaj, de hányszor! - nevetett a szemembe. — Hol, mikor? — Hatodikos koromban . . . Nap mint nap ott ültem maga előtt a padban ., . Juhász Andrea . . . nem ismerős a név? — Mit keresel itt? — A nagykórházban vagyok ápolónő. — Ne mond! — De bizony ... Néhány pohárkával megihatott már, mert igen, igen csillogott a szeme. Aztán összemelegedtünk és feljött a lakásra. Reggel, mikor kijöttél a fürdőszobából és meglátott, ugyancsak rácsodálkoztatok egymásra. — A fiam — mondtam Andreának. — A Gabi? Még ilyet! Hiszen tudhatod, annyira fajult a dolog, hogy már tőlünk járt munkába, s hozzánk tért meg munka után. Egyszer hajnalban aztán, mikor hazajöttem, melletted találtam az ágyban. Neked egy büdös szót sem szóltam, neki azonban kiadtam az útját. Attól a naptól, ha lehet, még jobban élmérgesedett közöttünk a viszony, pedig ma is őszintén állítom, egy pillanatig sem nehezteltem rád Andrea miatt, csupán egy tapasztalattal ismét gazdagabb lettem, már ami a nőket illeti... Persze te azt hihetted akkor, hogy én egy gerinctelen, puhány alak vagyok. Mondd, mit kellett volna csinálnom?! Cirkuszolni, megpofozni? Akkor talán más lett volna róla a véleményed? Egyszer azt is megtettem, megpofoztalak, életemben először és utoljára. Amikor hatvannyolcban átkutyagoltál Bécsbe néhány csavargó cimboráddal és én a marha fejemmel utánad mentem, hogy abban a rettenetes nagy, idegen városban, ahol először jártam életemben, megkeresselek. Csoda történt-e vagy sem, a lényeg az. hogy megtaláltalak - szalmakazalban a tűt... Bármilyen furcsán hangzik is, féltésemben és örömömben pofoztalak meg, dehogyis haragudtam rád, talán akkor szerettelek a legjobban, amikor pofoztalak ... Mosolyogsz? ... Hát csak mosolyogj... Nem, ne hidd, hogy elfelejtettem, jól láttam én a szándékodat . .. vissza akartál ütni, de azt most is határozottan állítom, ha akkor visszaütsz, megöllek. . . így utólag sok mindenre rájön, illetve rádöbben az ember, sokszor csak egyetlen mozdulaton múlik, hogy bekövetkezik-e vagy sem a tragédia . .. Mert ha akkor te visszaütsz... nem folytatom, hiszen könnyű a következtetés... Visszahoztalak Bécsből. Pedig nem is volt az olyan egyszerű, csak most, néhány év múltán tűnik annak. A teljesség kedvéért említem: éppen elég bajom származott belőle, s nem is hiszed, mennyi utánajárásomba, erőfeszítésembe került, míg tisztára mosdattalak téged, no meg magamat is. De hát mit nem vállal a szülő a gyerekéért? . . . Ha veszélyt érez, nem törődik a kockázatta). Akár borotvaélen is elgyalogol a gyereke után, hogy megmenthesse . . . Most is elgyalogolnék akár tüzes vason is. Azzal sem törődnék, ha csonkig égne a lábam, csak megmenthetnélek ... Egyik riportutam alkalmával találkoztam egy asszonnyal. Hófehér volt a haja, pedig még negyvenöt éves sem volt. Ápolatlan és lompos volt. Nap mint nap a kisváros utcáit járta és „gyűjtögetett", mindent összeszedett, amit az utca kövén talált, miközben érthetetlen szavakat dünnyögött. — Ki ez az asszony? - kérdeztem a járókelőktől. — Bolond, szegény ... Csendes bolond ... Veszélytelen, nem kell tőle félni... Hozzóléptem: — Mit csinál, asszonyom? (folytatjuk) 10
