A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-17 / 46. szám

JÓ KEZEKBEN AZ ÜTŐ

Nyárutói kánikula, de még a nagy meleg sem tudja lelohasztani a fiúk igyekezetét. Nagy a nyüzsgés a szerdahelyi asztalitenisz-csarnok előtt, érkeznek a gyerekek.

— Most van éppen a serdülők és ifjúságiak tornája Dunaszerdahely Város Kupájáért. Az idén rendezzük meg ötödször — magyarázza a délutáni nagy nyüzsgést Horváth István, a DAC asztalitenisz-szakosztályának elnöke.

Benn a csarnokban is meleg van, de tűrhetőbb a hőmérséklet, mint kint. Az asztalok mellett naphosszat ütik a fehér kaucsuklabdát a gyerekek.

— Ki nyeri a serdülők egyéni versenyét? — kérdem.

Csodálkozva néznek rám.

— Németh Attila már megnyerte. A döntőben legyőzte a Vimit.

Egy másik gyerek közbeszól:

— Igen, de a Vimi fiatalabb, mint Attila.

— Melyik a Vimi? — kérdem.

— Nincs még itt.

— Hát Németh Attila?

— Az sincs. Együtt játszanak a párosban, azért együtt is „csavarognak".

Kisvártatva ismét érkezik néhány iurkó.

— Az ott a Vimi - mutat az egyik gyerek egy kistermetű legénykére. Ámulva nézem. Ez lenne a Vimi, hiszen alig éri fel az asztalt!

— Az ott meg az Attila - mutatnak rá egy kicsit nagyobb fiúra.

— Gyertek ide, kis bajnokok - hívom a két matadort. Egyiküket sem kell hosszasan kérlelni, szívesen beszélnek a nagy csatájukról.

De bevezetőben még hadd áruljuk el azt is, hogy Németh Attila 12 esztendős, Vimi Roland pedig tízéves. A mokány kis fickó a szlovákiai bajnokságon legyőzte fél fejjel nagyobb ellenfelét, ezúttal viszont Németh volt a győztes.

— A döntőben megvert az Attila, 21:19-re és 25:23-ra - vallja -be Roland. Nem haragosan mondja, inkább dicsekedve. Nyilván a szoros küzdelem miatt.

— Nem haragszol rá, hogy legyőzött? — kérdem tréfásan.

— Nem, hiszen párosban együtt győztünk ... Az egyéniben négyszer győztem, úgy jutottam el a döntőig. Hát hiszen az is szép, ugye?

— Én ötször győztem! — csattan diadalittasan Attila hangja.

— Engem vert meg ötödiknek - mondja Vimi.

— Szlovákiai bajnok vagy már, most is szereztél egy első helyet, mikor kezdtél tulajdonképpen pingpongozni?- kérdem Rolandot.

— ötéves koromban. Apóm is játszik, tőle tanultam.

— Hányadik osztályba jársz?

— Most megyek az ötödikbe. A vásárúti iskolába járok.

— Aztán hogy tanulsz?

— Jól, eddig még mindig tiszta egyesem volt.

Hát ez derék dolog.

Németh Attila valamivel későbben kezdte.

— A harmadik osztályba jártunk, és akkor kaptunk jelentkezési lapot a DAC asztalitenisz-szakosztályától azzal, hogy aki akar, jelentkezhet. Jelentkeztünk néhányon.

— Nem bántad meg?

— Nem bizony, szeretünk mi játszani, no meg aztán törődnek is velünk. Az első évben igencsak kezdő voltam, de a következő évben a városban már a harmadikok lettünk a serdülők kupavetélkedőjén, akkor Török Attilával játszottam egy párban. Most meg a Vimivel.

— Ki a példaképed az asztaliteniszben?

— Nem is tudom . . .

— Kinek a játéka tetszett a legjobban a világ legjobbjai közül?

— A Secretiné.

— Nekem meg Jónyeré és B.engtsoné- mondja kérdezés nélkül Vimi.

— Ki foglalkozik veletek?

— A nagyobbak közül többen is. Az edzőnk egyébként Mádéi László, a Csehszlovák Testnevelési Szövetség galántai járási bizottságának dolgozója.

Kérdem az edzőt, elégedett-e a tanítványaival.

— Igyekvő, rendes gyerekek. A szülők is segítenek bennünket, örülnek, hogy a fiúk szép sikereket érnek el. Szorgalmasan járnak edzeni a gyerekek, két-három órát naponta. Még sok tartalék rejlik bennük, két év múlva biztosan elérik a kellő színvonalat.

Talán még az edzőnél is elégedettebb Horváth István, hiszen ezeknek a fiataloknak a sikere elsősorban az ő és lelkes segítőtársainak a munkáját dicséri.- os -Horváth István, az asztalitenisz-szakosztály elnöke a két legtehetségesebb serdülővel, Vimi Rolanddal és Németh Attilával

Az egyik reggel csengett a telefon. Szabó János hívott. A szepsi „Miglinc" vadásztársaság tagja, akivel már jó párszor voltam fent a Miglincen, nagyvadak nyomában.

— A Tófejre kijár a borz — mondta —, ha akarod, ma este meglőheted.

Mivel a borzot eddig csak képről ismertem, s vadászatáról is csak könyvben olvastam, a meghívás és a „meglőheted" biztos és határozott hangsúlyozása csak egyetlen választ szülhetett.

— Megyek — mondtam tehát habozás nélkül.

És alkonyatkor már kapaszkodtunk is felfelé a Somodifürdő feletti erdős domboldalon. Helyesebben az erdőig az autó vitt, s csak onnan mentünk tovább az apostolok lován a Tófejnek nevezett erdőrészbe, amelynek egy fél hektárnyi tisztását a vadászok kukoricával vetették be. Egyrészt, hogy a vad tartózkodási helyének közelében legyen bőséges táplálék, másrészt, hogy — ha már ide szoktak — könynyebb legyen a vadászat.

Tapostuk az összeboruló falombok alatt itt-ott már homályba vesző ösvényt, közben János barátom halkan mesélte a borzzal való találkozásait. A legutolsó találkozás élménye volt persze a legizgalmasabb, alig két napja esett meg, s ennek kézzelfogható emléke is maradt. Történt pedig mindez a következőképpen: a minap János kiült borzot lesni, s a borz be is jött a kukoricásba. János oda is „csühintett" neki, de a borz mégsem bukfencezett feJ, ahogy várta. Másnap reggel a lövés helyén János megtalálta a borz — farkát... Az esetet persze rekonstruáltuk.

— Csak úgy történhetett — mondja a borzfarak tulajdonosa —, hogy a fejére céloztam, s a lövés pillanatában fölelemte a fejét. A golyó pedig a hasaalját súrolva, leszakította a farkát.

Nemsokára magam is meggyőződhettem róla, hogy János feltételezése megfelelhet a valóságnak. A földön — a golyó becsapódásának a helyén — ott találtuk az állat hasszőrének egy csomóját.

Na, gondoltam magamban, ahogy fölkapaszkodtam a kukoricatábla közepén emelt hevenyészett leshelyre, én söréttel fogom várni őborzságát; mivelhogy — ha már megadatott a lehetőség — a farkával a bundáját is szívesen megszerezném. S persze a koponyáját. A borzzsir csodatévő hatása egy cseppet sem érdekel. Pedig vannak, akik 'esküsznek, hogy a legjobb gyógyszer asztmára, torokgyulladásra. Az megint más kérdés, hogy valóban igen magas árat fizetnek érte.

Az erdő körülöttem lassan elcsendesedett, szél se zizzent, levél se mozdult, csak a csillagok és a telihold szikrázott egyre ragyogóbban a felhőtlen égen. És ekkor egyszerre csak, balia tőlem, kukoricaszár pattan, a pattanást pedig mohó rágás-csámcsogás követi. Ez csak borz lehet! A vaddisznó nem így „tör". Nem ilyen ritkán, s főleg nem a kukorica szárát töri le, hanem, ha eléri, egyenest a csövet. S az másként pattan. Vagyis itt balra tőlem, vagy tíz lépésnyire, borz lakmározik. Várok mozdulatlanul, hagyom, hadd faljon, hadd érezze magát biztonságban. Telnek a percek, s közben pattanva törik le egy-egy kukoricaszár. Meresztgetem a szemem, de sajnos a sűrű kukoricásban semmit sem látok. Egy asztalnyi tisztásra bevilágít a hold; ha oda kijönne a borz, itteni vadásznyelven szólva, odacsühinthetnék neki. De így? Semmit se tehetek, várok, és hallgatom, hogyan lakmározik a nekem szánt borz. Vajon kijön a tisztásra? Most mintha az egyik kukoricatő mellett fehér folt mozdulna. Igen, ott van, látom a fején hátrafelé szélesedő fehér csíkot. Felemelem a ki-GÁL SÁNDOR

12