A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-17 / 46. szám

Lehet, hogy mór a vadak kint vannak, s akkor hiába caplatunk fel a hegynek vagy két kilométert, lövésre aligha kerülhet sor.

De: próba — szerencse. A meredek irtástól alig lehetünk két-háromszáz méterre, amikor az alattunk csörgedező patak mellől őzbak ugrik el, riaszt, hogy zeng az egész völgy.

— Na — törli meg János verejtékes homlokát — vége. Akár fordulhatunk is vissza.

Tudom magam is. Ilyenkor minden vad, ha kint van, ha az erdő szélén áll legeléshez készülődve, visszavált, s esetleg órák múlva bátorkodik csak elő ismét. Itt pedig fél óra múlva sötét lesz mint a zsákban. Mégsem fordulunk vissza. Az a kétszáz lépés már igazán nem számít, — s hátha . . .

De az irtás kihalt. Hiába távcsövezem végig a horhos oldalt, sehol egy barna folt, legfeljebb egy-egy farönk, fa tuskó.

— Várunk — adja ki a jelszót János. — Te maradj itt, én átmegyek, megnézem a másik vágatot.

A másik tisztás is kihalt. János mégis visszamegy. Amikor egyedül maradok, kisvártatva kisuhan az- erdőből egy suta két gidájóval. De beváltanak egy sűrű bekor mögé. Pár perc múlva egészen magasan veszem észre az egyik gidát. Messzi van, ha János, aki közben visszajött, nem biztatna, nem is lőnék. így azonban megpróbálom. Két fatörzs között kell kilőnöm, egy tenyérnyi résen; más lehetőség nincs. Elhúzom a ravaszt. Nagyot csattan a puska. A dörrenést János csendes megállapítása követi:

— Megvan.

Átvágunk a magas csalánnal benőtt patakparton, majd szuszogva felmászunk a meredek irtásra, ahol a rövid életű gidának megadjuk az utolsó tiszteletet.

A szarvasbőgés már a végét járta, amikor egész éjszakára készültünk ki. Ismét telihold ideje volt, s mór a hegyen megmutatkoztak a dércsípés nyomai: hullott a fák lombja. A Szent Lászlón levő vadászházban szálltunk meg, ahol rajtunk kívül egy cseh vadászvendég volt, s az őt kísérő erdész. Na és egy ismeretlen vadász által meglőtt szarvas agancsa; így a vadásztársulat közös tulajdona. Megítélésem szerint legalább ezüstérmes.

Az estéli cserkészés során néhány szarvastehén került elénk, s egy bika is, de lövésre nem került sor. Sötétedés után lementünk az „én" borzomat megnézni a Tófejre. De hiába vártunk. Borz őkigyelme nem méltóztatott kitüntetni jelenlétével. Viszont hallgathattam a délre húzó vadludak hangját. .. . A hiábavaló várakozás után felkerekedtünk s továbbálltunk. Utunk célja a Pásztorrétnek nevezett dűlő, ahova vaddisznók jártak. S nem csak jártak! Alig csendesedett el körülöttünk a világ, egy jókora disznót fedeztünk fel a kukoricatarló közepén. Távcsővel követtük a mozgását, amíg hirtelen, mintha a föld nyelte volna el — nyoma veszett.

— Bement a gazba — súgta János.

— Várnunk kell.

Hát vártunk. De Jánosnak elfogyott a türelme, úgy vélte, a vad átváltott a patak túloldalán levő kukoricatarlóra. Vagyis hát utána kell menni. De alig léptünk tízet, ott volt előttünk;. János golyóspuskája meg is szólalt, de

— ami elég ritka nála — hibázott. Reggel a felkelő nap fényében megbizonyosodtunk róla. Semmi nyomát nem leltük annak, hogy a disznót találat érte volna. Ennek ellenére szép reggel volt. János pedig egy üres töltényhüvelyt tehet a többi mellé; ő ugyanis azokat a töltényhüvelyeket, amelyekkel „hibázott”, elteszi emlékül és emlékeztetőül magának.

biztosított Bajkáľt, s megcélzóm a fehér foltot. A következő pillanatban darabokra hasad a csend. Hangok, apró mocorgások követik a lövés utáni süketséget. A mocorgás vagy kétszer megismétlődik. Hallgatózom, de többé nem mozdul semmi. Felenged a feszültség, s az első érzés, amely elindul bennem, azt sugallja: hibáztam. János reflektorja ekkor már a kukoricást pásztázza, s jön csörtetve felém, pedig máskor olyan halkan jár az erdőben, akár egy kísértet.

— Hol van? — kérdi.

— Ott volt — mutatom bizonytalanul az irányt, s lekászálódok a földre.

Tipródunk a kukorica között, immár két reflektorral, hogy a borzot megleljük, de a borznak nyoma veszett. Aztán János magához szólított.

— Idesüss, komám — mutat egy ellőtt kukoricaszárat, — ezt trafáltad el.

Gémberedett tagjaimat mozgatom, s guggolok János mellé, szemrevételezni „zsákmányomat.” Hát bizony alaposan mellédurrantottam. Persze, arra nem gondoltam, hogy a sörét-csóva tíz-tizenikét méterre még ennyire együtt repül.

— Gyanítom, fölé lőttél.

Én nem gyanítok semmit. Tíz lépésről nem meglőni egy borzot, amelyet szinte tálcán kináltak fel — erre nincs

mentség. Tíz év is eltelhet, míg újra adódik ilyen lehetőség.

Nem sokkal később az imént elmondott kudarc után a fürdőből, a Foglalat irányában indulunk a Vasutka mentén; valaha erre szállították le a kitermelt fát a kisvasúton. Korábban a Foglalat nevet viselő irtáson szarvasokkal találkoztunk, s járt oda ki néhány őz is. Miivel az idén a bikákat igen gyorsan kilőtték, mostani cserkészésünk lehetőségei szarvastehén, suta vagy őzgida meglövésére korlátozódtak. S persze, ha esetleg vaddisznóval hozna össze a sors ... A múltkori csorbát illene kiköszörülni. Csakhogy egy kicsit későn indultunk.

Legalább ezüstérmes . . .

13