A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-27 / 43. szám
Mohóságomban üvegszájról meg tudtam volna inni egy" szerre az egészet. Nem azt tettem. Leültem, pohárba öntöttem és szertartásos ünnepélyességgel koccintottam az üveggel. Becsavarodtam, gondoltam magamban, eszemet vesztettem. Éjfél után két óra ... Ha belép a lakásba, megfojtom ... aztán elmegyek a rendőrségre és feljelentem magam. Éjfél után három óra ... Ha belép a lakásba, kegyetlenül megverem. Vízbe áztatom a ruhaszárító kötelet és addig verem, amíg egy darabka rongy lesz a testén, amíg teljesen meg nem feketedik. Ha elveszíti az eszméletét, felöntözöm, mint ahogy engem is felöntöztek valamikor a katonaságnál. Két óráig verem és öntözöm . . . Két ezer évig . . . Éjfél után négy óra ... ' Az ital elfogyott. Odokinn hajnalodon már, ki is virradt. Messzi keleten, a hegyek ormán sötét felhők ültek, mint egy óriássá nőtt varjú. Ormótlan csőre északnak mutatott, a lompos farka meg délnek. Fekete iránytű. Fekete köd.. Vagy már nem látok, megvakultam volna? És akkor csendesen nyílt az ajtó. Anyád jött meg. Már nem volt részeg, csak fáradt, nagyon fáradt. Táskáját a heverőre dobta és leült velem szemben az asztalhoz. Várt. Várakozott, így néztük egymást sokáig, szótlanul. Nem pattantam fel a helyemről, hogy megvalósítsam a terveimet. Érdekes módon minden keserűségem és haragom elszállt. Helyébe ijesztő nyugalom költözött. Ez volna hát az állapot, amikor ölésre készül az ember és tud is ölni? Elfordítottam a tekintetem. Akkor már tudtam, hogy nem lesz verés, fojtogató*, talán nem is szólok. Minek? A megtörténtek után minden feleslegessé vált: a tett, a szó, talán az élet is... Anyád törte meg a hosszú hallgatást: — Menj el innen, Gábor... — Kérlelő szomorúsággal mondta. — Addig menj el, amíg nem késő, különben kinyírnak . . . — Kik nyírnak ki és miért? — Akiket ott láttál, azok... azok nyírnak ki . . . A tanúkat ki szokták nyírni... Menj el innen, Gábor, míg nem késő ... Fáradtan felállt, bement a hálószobába, levetkőzött, s mint ’ aki jól végezte a dolgát, lefeküdt. Nyomban elaludt. Odaültem az ágya szélére és sokáig néztem az arcát. Alig szuszogott. Mintha akarattal tartotta volna vissza a lélegzetét, pedig nem. Nagyon mélyen aludt. Néztem a fáradt, gyűrött arcát, szeme alatt a fekete mezőt, formás fehér nyakán az apró pelyheket... Lassanként elpirult a sápadtsága .. . Kissé megnyílt a szája ... Apró egérfogain megcsillant a fény... Keblének fehér halmán férfifog nyoma virított. Mint fehérre meszelt falon a sárfolt... Megöregedett. Megöregedtünk. Vagy csak az én szemem látja öregnek? Huszonhét éves, mégis szerencsétlen és boldogtalan, pedig jóformán még előtte áll az élet... Az éjjel részeg volt. Bizonyára mikor én eljöttem onnan, abbahagyta az ivást és hajnalig kijózanodott. Azzal a gondolattal indult haza, hogy valami szörnyűség várja idehaza. Itthon leült és várta a verést. Elárulta az arca, a szeme. egész magatartása. Éppen hogy csak nem mondta ki: mire vársz, miért nem csapsz agyon? És mikor látta, hogy nem bántom, megmozdult benne valami. Rettenetes gyűlöletén is átsütött és kipattant a féltés parányi szikrája s figyelmeztetett: menj el innen, míg nem késő, küJönben kinyírnak, könyörtelenül kinyírnak . ..-Kinyírnak? ... Nem nyírtok ki aljas gazemberek, én nyírlak ki titeket. Ha botrányt akartok, hát legyen botrány! Megpróbáltam én mindent: elmentem a közbiztonsági szervekhez, jártam a bíróságon, a tanfelügyelöségen, a pártbizottságon, eredmény nélkül. Annyit ugyan elértem, hogy helyszíni szemlét tartottak az özvegynél, de érdekes módon semmi rendellenességet nem találtak nála. Azt is elértem, hogy szembesítésre került a sor, aminek az lett a következménye, hogy én maradtam a pácban. Szememre vetették, hogy aljas, iszákos fráter vagyok, hogy tönkre teszem a feleségem meg a gyerekem életét, hogy alaptalanul és jogtalanul sértegetem, mocskolom a becsületes polgárokat, így az egész szocialista társadalmat. Mindezt azért teszem, mert én nem tudok becsületes családi életet élni, s tönkre akarom tenni mások családi életét is, amire egy józanul gondolkodó, komoly társadalmi funkciót betöltő egyén nem képes, hacsak .. . hacsak nem éri közben komolyabb szellemi fogyatékosság. Először felszólítottak, hogy vonjam vissza a feljelentésemet és nyilvánosan kérjek bocsánatot a becsületsértésért, másodszor pedig utasítottak, hogy menjek kivizsgálásra az ideggyógyintézetbe, mert ha netán valami nem volna nálam rendben, akkor magam s beláthatom, hogy igazgatói funkciómtól, sőt a tanítói állásomtól is meg kell válnom, mert az ifjúság nevelését csakis testileg és szellemileg tökéletes, egészséges emberekre lehet bízni. Végül nyomatékosan figyelmeztettek: ha ellenszegülök és nem teszek eleget a félhivatalos felszólításnak, az ügyet a bíróságra adják és megindítják ellenem az eljárást. Az örökké makacs fejem akkor nem makacskodott. Talán nem is a félelem volt az, ami megakadályozott abban, hogy ellenszegüljek, hanem annyira nevetségesnek, annyira hihetetlennek tűnt az egész ceremónia, hogy képtelen voltam a lázadásra, a kilátástalan igazságkeresésre. így hát engedelmeskedtem: ünnepélyesen bocsánatot kértem a megsértettektől és megígértem, hogy a jövőben nem követek el hasonló esztelenségeket. Időiközben megkezdődött az új tanév. Nem történt semmi változás, nem bocsátottak el, továbbra is megmaradtam igazgatónak. Látszólag tehát minden elcsendesedett. De mégsem: távol létem alatt Fehér kartársnőt áthelyezték. Állítólag a saját kérelmére... Arról is értesültem, hogy a katonai parancsnok beadta a válópert, ami azt bizonyította, hogy ő sem hitt Leácska becsületességében és feddhetetlenségében... És még egy kellemes hírt hallottam: az állomásfőnököt szintén áthelyezték .. . Mindez azt jelentette, hogy valami azért mégis történt, hogy valami elindult, aminek talán még folytatása is lehet. S valahol a távolban felgyűlt egy kis reménysugár. Én is beadtam a válópert. Aránylag könnyen ment volna a válás, ha körülötted nem bonyolódnak össze annyira a dolgok. Anyád magádnak követelt, én is. A bíróság viszont - az ismert körülményekre hivatkozva — úgy döntött, hogy mivel egyikünknél sincs biztosítva a helyes és jó nevelésed, intézetbe, azaz állami gondozásba kell menned. Nehéz volt megválni tőled. Mondtam anyádnak, maradjon a lakásban, majd ón keresek magamnak másikat, de nem hallgatott rám: összecsomagolta a holmiját és elment. Egyelőre csak a ruháit vitte magával. Nem tudom hová, kihez ment. Nem is érdekelt. Sem sajnálatot, sem szánalmat nem éreztem már iránta. Betelt a pohár. Az utolsó vékonyka szál is elszakadt, ami még összefűzött kettőnket. Közben Magyarországon kitört az ellenforradalom. Híre különös hatást gyakorolt az iskolánkra. Mintha mindenki lábujjhegyen járt volna, szokatlanul nagy volt a csend, valami mégis feszült és izzott a levegőben. Feletnük, a szlovák tagozaton is hasonló volt a helyzet. A tanító kollégák úgy jártak-keltek, mintha nem ismernék egymást, mégis hol itt, hol ott összebújt két ember és suttogott, de hangosan, nyíltan senki nem mert véleményt nyilvánítani. Jómagam sem tudtam eligazodni a történteken. Néhány nap elteltével észrevettem, hogy sok tanulónak magyar nemzeti színű szalag van a gomblyukában, egy hét múlva pedig már majd minden tanulónak. Nehéz helyzetbe kerültem. Tanácstalan voltam. Kitől is kérhettem volna segítséget? Valamit mégis tennem kellett. De mit? Beszélni kell a tanulókkal, okosan, higgadtan. Gyűlésre hivattam össze a diákokat. A tornaterembe. Azt mondtam, arról beszéltem, amit a rádióból hallottam és tudtam, illetve amit a sok ellentmondásos hírből kihámoztam: felborult a rend, valakik, valamiért megmozdultak, házak dőlnek romba, zászlók bomlanak, különböző jelszavakat kiabálnak, embereket csonkítanak meg és akasztanak fel, fosztogatnak, gyújtogatnak, meg hasonlókat . .. Aztán meg azt magyaráztam, hogy mi ugyan magyar nemzetiségűek vagyunk, de Csehszlovákia a mi hazánk, itt az otthonunk, ide tartozunk ... S valahogy így fejeztem be: — Mit jelentsenek hát a nemzeti színű szalagok? Részvétnyilvánítást! Szolidaritást? Miért? Kiért? Kik mellett vagy kik ellen vagytok? ... Arra kérlek benneteket, szedjétek le a szalagokat, ne nehezítsétek meg a tanítóitok és a szüléitek helyzetét, őrizzétek meg a nyugalmatokat s inkább a tanulással törődjetek . .. A tanulók azon nyomban leszedték a szalagokat, de néhány nap múlva gyászszalagok kerültek a helyükre. Akkor már nem hívattam össze újabb gyűlést, az osztályfőnökökre bíztam, hagy intézkedjenek. Megtörtént, s végleg helyre állt a rend és a nyugalom. A tanfelügyelőségen viszont ismét kérdőre vontak, s lehordták a sárga földig, sőt kilátásba helyezték a leváltásomat, amit azzal indokoltak meg, hogy „ ... megromlott idegállapotomra való tekintettel képtelen vagyok az iskola irányítására . . Ismét a vendéglőben kötöttem ki. Bár ne tettem volna. Persze így utólag már könnyen átlát az ember a helyzeten, de akkor. . . Elég az hozzá, lerészegedtem. Nem annyira, hogy ne bírtam volna talpon maradni, sőt ha jól emlékszem — márpedig igen jól emlékszem orra az esetre — még csak nem is tántorogtam, mikor elindultam hazafelé. Száz szónak is egy a vége: hazafelé menet utamat állta Kállai, a bútorüzlet vezetője, négy nagylány apja, akit kiközösített a családja azután, hogy megtudták, hová jár... Egyszóval minden elkeseredése és dühe felém fordult, engem hibáztatott a történtekért, durván sértegetett, a végén pedig nekem esett és ütlegelni kezdett. Csillapítottam, figyelmeztettem, nem használt... aztán ... aztán én is ütöttem, de csak egyetlen egyet... Felbukott, nekiesett a kerítésnek és nem mozdult többé... Elmentem a rendőrségre és bejelentettem az esetet. Azt mondták, hogy az ügy kivizsgálásáig letartóztatnak. Később tudtam meg, hogy Kállai örökös nyomorékká vált, s hogy tolókocsiban éli az életét. (folytatjuk) 10