A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-27 / 43. szám

Mohóságomban üvegszájról meg tudtam volna inni egy­­" szerre az egészet. Nem azt tettem. Leültem, pohárba öntöttem és szertartásos ünnepélyességgel koccin­tottam az üveggel. Becsavarodtam, gondoltam magamban, eszemet vesz­tettem. Éjfél után két óra ... Ha belép a lakásba, megfojtom ... aztán elmegyek a rendőrségre és fel­jelentem magam. Éjfél után három óra ... Ha belép a lakásba, kegyetlenül megverem. Vízbe áztatom a ruhaszá­rító kötelet és addig verem, amíg egy darabka rongy lesz a testén, amíg teljesen meg nem feketedik. Ha elve­szíti az eszméletét, felöntözöm, mint ahogy engem is felöntöztek valamikor a katonaságnál. Két óráig verem és öntözöm . . . Két ezer évig . . . Éjfél után négy óra ... ' Az ital elfogyott. Odokinn hajnalo­don már, ki is virradt. Messzi keleten, a hegyek ormán sötét felhők ültek, mint egy óriássá nőtt varjú. Ormótlan csőre északnak mutatott, a lompos farka meg délnek. Fekete iránytű. Fekete köd.. Vagy már nem látok, megvakultam volna? És akkor csendesen nyílt az ajtó. Anyád jött meg. Már nem volt részeg, csak fáradt, nagyon fáradt. Táskáját a heverőre dobta és leült velem szem­ben az asztalhoz. Várt. Várakozott, így néztük egymást sokáig, szótlanul. Nem pattantam fel a helyemről, hogy megvalósítsam a terveimet. Érde­kes módon minden keserűségem és haragom elszállt. Helyébe ijesztő nyu­galom költözött. Ez volna hát az álla­pot, amikor ölésre készül az ember és tud is ölni? Elfordítottam a tekintetem. Akkor már tudtam, hogy nem lesz verés, foj­togató*, talán nem is szólok. Minek? A megtörténtek után minden felesle­gessé vált: a tett, a szó, talán az élet is... Anyád törte meg a hosszú hallga­tást: — Menj el innen, Gábor... — Kér­lelő szomorúsággal mondta. — Addig menj el, amíg nem késő, különben ki­nyírnak . . . — Kik nyírnak ki és miért? — Akiket ott láttál, azok... azok nyírnak ki . . . A tanúkat ki szokták nyírni... Menj el innen, Gábor, míg nem késő ... Fáradtan felállt, bement a háló­szobába, levetkőzött, s mint ’ aki jól végezte a dolgát, lefeküdt. Nyomban elaludt. Odaültem az ágya szélére és sokáig néztem az arcát. Alig szuszogott. Mint­ha akarattal tartotta volna vissza a lélegzetét, pedig nem. Nagyon mélyen aludt. Néztem a fáradt, gyűrött arcát, szeme alatt a fekete mezőt, formás fehér nyakán az apró pelyheket... Lassanként elpirult a sápadtsága .. . Kissé megnyílt a szája ... Apró egér­fogain megcsillant a fény... Keblének fehér halmán férfifog nyoma virított. Mint fehérre meszelt falon a sárfolt... Megöregedett. Megöregedtünk. Vagy csak az én szemem látja öreg­nek? Huszonhét éves, mégis szeren­csétlen és boldogtalan, pedig jófor­mán még előtte áll az élet... Az éjjel részeg volt. Bizonyára mikor én eljöt­tem onnan, abbahagyta az ivást és hajnalig kijózanodott. Azzal a gondo­lattal indult haza, hogy valami ször­nyűség várja idehaza. Itthon leült és várta a verést. Elárulta az arca, a sze­me. egész magatartása. Éppen hogy csak nem mondta ki: mire vársz, miért nem csapsz agyon? És mikor látta, hogy nem bántom, megmozdult benne valami. Rettenetes gyűlöletén is átsü­tött és kipattant a féltés parányi szik­rája s figyelmeztetett: menj el innen, míg nem késő, küJönben kinyírnak, könyörtelenül kinyírnak . ..-Kinyírnak? ... Nem nyírtok ki aljas gazemberek, én nyírlak ki titeket. Ha botrányt akartok, hát legyen botrány! Megpróbáltam én mindent: elmen­tem a közbiztonsági szervekhez, jártam a bíróságon, a tanfelügyelöségen, a pártbizottságon, eredmény nélkül. Annyit ugyan elértem, hogy helyszíni szemlét tartottak az özvegynél, de ér­dekes módon semmi rendellenességet nem találtak nála. Azt is elértem, hogy szembesítésre került a sor, aminek az lett a következménye, hogy én marad­tam a pácban. Szememre vetették, hogy aljas, iszákos fráter vagyok, hogy tönkre teszem a feleségem meg a gye­rekem életét, hogy alaptalanul és jog­talanul sértegetem, mocskolom a be­csületes polgárokat, így az egész szo­cialista társadalmat. Mindezt azért teszem, mert én nem tudok becsüle­tes családi életet élni, s tönkre aka­rom tenni mások családi életét is, amire egy józanul gondolkodó, komoly társadalmi funkciót betöltő egyén nem képes, hacsak .. . hacsak nem éri köz­ben komolyabb szellemi fogyatékosság. Először felszólítottak, hogy vonjam vissza a feljelentésemet és nyilváno­san kérjek bocsánatot a becsületsérté­sért, másodszor pedig utasítottak, hogy menjek kivizsgálásra az ideggyógyinté­zetbe, mert ha netán valami nem vol­na nálam rendben, akkor magam s beláthatom, hogy igazgatói funkcióm­tól, sőt a tanítói állásomtól is meg kell válnom, mert az ifjúság nevelését csakis testileg és szellemileg tökéle­tes, egészséges emberekre lehet bízni. Végül nyomatékosan figyelmeztettek: ha ellenszegülök és nem teszek eleget a félhivatalos felszólításnak, az ügyet a bíróságra adják és megindítják elle­nem az eljárást. Az örökké makacs fejem akkor nem makacskodott. Talán nem is a félelem volt az, ami megakadályozott abban, hogy ellenszegüljek, hanem annyira nevetségesnek, annyira hihetetlennek tűnt az egész ceremónia, hogy kép­telen voltam a lázadásra, a kilátás­talan igazságkeresésre. így hát engedelmeskedtem: ünnepé­lyesen bocsánatot kértem a megsér­­tettektől és megígértem, hogy a jövő­ben nem követek el hasonló esztelen­­ségeket. Időiközben megkezdődött az új tan­év. Nem történt semmi változás, nem bocsátottak el, továbbra is megmarad­tam igazgatónak. Látszólag tehát minden elcsendesedett. De mégsem: távol létem alatt Fehér kartársnőt áthelyezték. Állítólag a sa­ját kérelmére... Arról is értesültem, hogy a katonai parancsnok beadta a válópert, ami azt bizonyította, hogy ő sem hitt Leácska becsületességében és feddhetetlenségében... És még egy kellemes hírt hallottam: az állo­másfőnököt szintén áthelyezték .. . Mindez azt jelentette, hogy valami azért mégis történt, hogy valami el­indult, aminek talán még folytatása is lehet. S valahol a távolban felgyűlt egy kis reménysugár. Én is beadtam a válópert. Aránylag könnyen ment volna a válás, ha körülötted nem bonyolód­nak össze annyira a dolgok. Anyád magádnak követelt, én is. A bíróság viszont - az ismert körülményekre hi­vatkozva — úgy döntött, hogy mivel egyikünknél sincs biztosítva a helyes és jó nevelésed, intézetbe, azaz állami gondozásba kell menned. Nehéz volt megválni tőled. Mondtam anyádnak, maradjon a la­kásban, majd ón keresek magamnak másikat, de nem hallgatott rám: össze­csomagolta a holmiját és elment. Egyelőre csak a ruháit vitte magával. Nem tudom hová, kihez ment. Nem is érdekelt. Sem sajnálatot, sem szánal­mat nem éreztem már iránta. Betelt a pohár. Az utolsó vékonyka szál is elszakadt, ami még összefűzött kettőn­ket. Közben Magyarországon kitört az ellenforradalom. Híre különös hatást gyakorolt az iskolánkra. Mintha min­denki lábujjhegyen járt volna, szokat­lanul nagy volt a csend, valami mégis feszült és izzott a levegőben. Felet­­nük, a szlovák tagozaton is hasonló volt a helyzet. A tanító kollégák úgy jártak-keltek, mintha nem ismernék egymást, mégis hol itt, hol ott összebújt két ember és suttogott, de hangosan, nyíltan senki nem mert véleményt nyilvánítani. Jó­magam sem tudtam eligazodni a tör­ténteken. Néhány nap elteltével észrevettem, hogy sok tanulónak magyar nemzeti színű szalag van a gomblyukában, egy hét múlva pedig már majd min­den tanulónak. Nehéz helyzetbe kerültem. Tanács­talan voltam. Kitől is kérhettem volna segítséget? Valamit mégis tennem kel­lett. De mit? Beszélni kell a tanulók­kal, okosan, higgadtan. Gyűlésre hivat­tam össze a diákokat. A tornaterembe. Azt mondtam, arról beszéltem, amit a rádióból hallottam és tudtam, illetve amit a sok ellentmondásos hírből ki­hámoztam: felborult a rend, valakik, valamiért megmozdultak, házak dőlnek romba, zászlók bomlanak, különböző jelszavakat kiabálnak, embereket cson­kítanak meg és akasztanak fel, fosz­togatnak, gyújtogatnak, meg hasonló­kat . .. Aztán meg azt magyaráztam, hogy mi ugyan magyar nemzetiségűek vagyunk, de Csehszlovákia a mi ha­zánk, itt az otthonunk, ide tartozunk ... S valahogy így fejeztem be: — Mit jelentsenek hát a nemzeti színű szalagok? Részvétnyilvánítást! Szolidaritást? Miért? Kiért? Kik mellett vagy kik ellen vagytok? ... Arra kérlek benneteket, szedjétek le a szalagokat, ne nehezítsétek meg a tanítóitok és a szüléitek helyzetét, őrizzétek meg a nyugalmatokat s inkább a tanulással törődjetek . .. A tanulók azon nyomban leszedték a szalagokat, de néhány nap múlva gyászszalagok kerültek a helyükre. Akkor már nem hívattam össze újabb gyűlést, az osztályfőnökökre bíztam, hagy intézkedjenek. Megtörtént, s vég­leg helyre állt a rend és a nyugalom. A tanfelügyelőségen viszont ismét kérdőre vontak, s lehordták a sárga földig, sőt kilátásba helyezték a levál­tásomat, amit azzal indokoltak meg, hogy „ ... megromlott idegállapotom­ra való tekintettel képtelen vagyok az iskola irányítására . . Ismét a vendéglőben kötöttem ki. Bár ne tettem volna. Persze így utólag már könnyen átlát az ember a hely­zeten, de akkor. . . Elég az hozzá, le­­részegedtem. Nem annyira, hogy ne bírtam volna talpon maradni, sőt ha jól emlékszem — márpedig igen jól emlékszem orra az esetre — még csak nem is tántorogtam, mikor elindultam hazafelé. Száz szónak is egy a vége: haza­felé menet utamat állta Kállai, a bútor­üzlet vezetője, négy nagylány apja, akit kiközösített a családja azután, hogy megtudták, hová jár... Egyszó­val minden elkeseredése és dühe fe­lém fordult, engem hibáztatott a tör­téntekért, durván sértegetett, a végén pedig nekem esett és ütlegelni kez­dett. Csillapítottam, figyelmeztettem, nem használt... aztán ... aztán én is ütöttem, de csak egyetlen egyet... Felbukott, nekiesett a kerítésnek és nem mozdult többé... Elmentem a rendőrségre és bejelentettem az ese­tet. Azt mondták, hogy az ügy kivizs­gálásáig letartóztatnak. Később tudtam meg, hogy Kállai örökös nyomorékká vált, s hogy toló­kocsiban éli az életét. (folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents