A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-27 / 43. szám
LTOZTATM — összeállítottuk a népet — mondja —, elosztottam a csoportokat parcellák szerint, és egy hétig temettünk. Embereket, lovakat. Ezután összegyűjtöttük a szerte levő hadianyagot, lőszert, fegyvereket. Sok területet elaknásítottak a harcok idején; munka közben több embert megnyomorítottak a felrobbant aknák. Az élet lassan megindult a faluban. Kara Márton pedig elszegődött akkordmunkára a párkányi vasútállomásra. — Amikor ott végeztem, jöttem haza, s itthon dolgoztam tovább. Miikor összegyűlt annyi pénzem, elmentem a Csallóközbe, s vettem egy tehenet. Az egyik komámnak is sikerült szert tennie tehénre, a kettőt összefogtuk, és dolgoztunk a földeken. A tehén megborjadzott, a borjút fölneveltem, s így lett ismét saját fogatom. De nagyon nehéz idők voltak azok; rettenetes bizonytalanságban éltünk, mert senki sem tudta megmondani, mi lesz velünk: visznek? maradunk? Elhallgat, majd az imént mondottakat megtoldja még egy mondattal. — De mindig megcsináltuk, amit muszáj volt. — Hogyan került a szövetkezetbe, Kazalozás hogyan választották elnökké? — kérdem tőle. — A szövetkezet nálunk 1951-ben alakult meg a papi és a községi földeken. Én 1952-ben léptem be, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Tudtom, hogy csak ez következhet. Persze, nem volt könnyű a döntés. A rokonok rám jöttek, hogy tönkre teszem a családot. Hogy béke legyen, egy időre kiléptem a szövetkezetből, de tartottam a szövetkezetiekkel a kapcsolatot. Nem voltom tagja a szövetkezetnek, de például a szövekezet részére minden állatot én vásároltam. Ekkor meg a a falu jött rám, hogy a szövetkezetieket segítem. Kétoldalról ért a szó, de akkor már nem törődtem vele, ■mert tisztában voltam azzal, hogy amit teszek, helyes és értelmes cselekedet. Vásároltam a szövetkezet számára az állatokat, predig, ezt elhiheti nekem, másnak lovat venni, az nehezebb, mint a nősülés. 1954-ben, még magángazdaként tagja lettem a járási, majd később a kerületi nemzeti bizottságnak. Sok funkcióm volt, pedig, mondom, akkor még nem voltam tagja a szövetkezetnek. 1958-ban a család, a feleségem s a rokonság tiltakozása ellenére — újra beléptem a szövetkezetbe. 1959 január elsején választottak elnökké, és tizenöt évig voltam elnöke a szövetkezetnek. — Mit tartott akkor a legfontosabbnak? — Átnevelni a népet, hogy megértse mindenki, mi a cél, és hogy magáénak érezze a közös gazdaságot. Én úgy vélekedtem, s nemcsak vélekedtem, hanem cselekedtem is, hogy a vezető adjon példát. Új szerszámaimat, új kocsimat, lovaimat vittem be a szövetkezetbe, hogy ne mondhassa senki: az elnök valamit otthon tart. Olyan anyakocát vittem be, amelyik tizenötöt fialt. Ha igazságosan akartam vezetni, akkor mindenemet oda kellett adnom, •hogy higgyenek bennem. Az első leltárt 1959 végén készítettük el. Akkor a szövetkezetünk összvagyona 3 millió 900 ezer korona volt. — Melyik években gazdálkodtak a legeredményesebben? —1965-ben megépült a szövetkezet öntözőrendszere. Attól fogva a takarmányfélék s a cukorrépa termesztésében a legjobbak voltunk a járásban; sőt valamelyik esztendőben országos viszonylatban is nálunk volt a legmagasabb termésátlag cukorrépából. Dehogy melyik évben volt ez, orra már pontosan nem emlékszem. A legnagyobb öröm.azonban az volt, hogy a szövetkezet évről évre jobban dolgozott, gyarapodott. Amikor Kara Mártont elnökké választották, a munkaegység értéke 8—10 korona között mozgott. Száz hektár mezőgazdasági területre pedig 29 darab szarvasmarha jutott. A garamkövesdi szövetkezet 1968-ban egyesült a kicsindi és a kéméndi szövetkezetekkel. A kövesdiek ekkor 940 hektáron gazdálkodtak, s a szövetkezet összvagyona meghaladta a tizenkétmillió koronát. Ekkor egy munkaegységre már 24 koronát fizettek, és száz hektár mezőgazdasági területre 65 szarvasmarha jutott. És ez az állomány tiszta, egészséges, vagy ahogy akkoriban szokás volt mondani: tébécé-mentes állomány volt. Úgy gazdálkodtak — s ez valóban ritkaságszámba ment —, hogy 1967 végére minden szövetkezeti tagnak ki tudták fizetni a behozott' leltárt. A három falu, a három szövetkezet egyesülése utón Kara Márton 1968-tól 1973-ig a kőhídgyarmati gazdaság vezetőjeként dolgozott a szövetkezetben. 1960-ban lett tagja a CSKP-nak; 1964- ben megkapta a „Kiváló munkáért” kitüntetést. Amikor arról kérdeztem, hogyan ítéli meg a saját munkáját, amelyet a szövetkezet, a közösség érdekében végzett, szavaiból sem dicsekvés, sem álszerénység nem cseng ki. — Az eredmények a tagságéi voltak — mondja. — Én csak terveztem és irányítottam. Amit elértünk abban az időben, közösen értük el. Mert olyasmi nem létezett, ha például éjszaka kellett kultivátorozni vagy lucernát gyűjteni, hogy a tagság ne jött volna el. Mert ott voltam magam is. Minden heregyűjtéskor én raktam meg az első boglya alját. Dolgoztam. Dolgoztunk. Ennyi az egész. Mert a népiért dolgozni csak a néppel lehet. Az utolsó mondatból Petőfi néz viszsza ránk Kara Márton élettapasztalatával kiegészítve. Az udvart már betakarja a ház árnyéka. A nap sugara csak a tető felett felmagasodó fák koronáját éri. Álldogálunk az udvaron, nézelődünk ebben a késői nyárban, mintha semmi dolgunk se volna. Legalábbis a látszat ezt mutatja. Hiszen délelőtt elkészült a szalmakazal, se szél, se eső nem árthat neki; az én jegyzetfüzetem is súlyosabb lett; közel hetven évnyi emberi sors terhét szorongatom, gyűröm. Olyan ember sorsát, aki tizenöt éven át vezetett egy közösséget azzal az egyszerű emberséggel és példával, amit senki sem kerülhetett meg: maga rakta meg tizenöt éven át minden heregyűjtéskor az első boglya alját. GÁL SÁNDOR hM bi Megfigyeltem, hogy az emberek milyen pontosan tudják, hol sütnek jó kenyeret, vagy ha ezt nem, de azt már igen, hogy hol lehet kapni. Mert ott, ahol árulják a friss, ropogós péksüteményt vagy kenyeret, hosszú sorban állnak az emberek. így van ez a bratislavai Obchodná utca egyik kenyérboltja előtt is, mert itt árulják szerintem is ebben a városban a legjobb és legfrissebb, ropogós péksüteményeket, foszlós fonott kalácsot. A bratislavaiak közül sokan tudják, hogy ha igazán jó kenyeret akarnak enni, akkor el kell menniük Főrévre, vagy keresniük kell egy boltot, amelynek a somorjai pékség szállít, s akkor kap is olyan kenyeret, mely az egykori házisütésüvel is vetekszik. De ez nem bratislavai jelenség, az ország többi járásában és városában is hamar elmegy a hire a jó kenyérnek és péksüteménynek, ott is mindenki pontosan tájékozott, hogy hol sütik, hol és mikor árulják. A minap egyik pékismerősömmel beszélgetve megjegyeztem: nem értem az egészet, miért nem tud a többi üzem is olyan jó péksüteményt és kenyeret sütni, mint amilyenekről az előbb beszéltem. A válasz kissé meglepő volt. Ismerősöm ugyanis azt mondta: mi ezt nem tudjuk csinálni, mi már tömeggyártásra berendezett modern kenyérgyárakban dolgozunk, ■ahol minden automatizált. Azok az üzemek, ahol az általad dicsért kenyeret és péksüteményt sütik, a kenyérgyárak számára már elavult régi módszerekkel dolgoznak. Hát, gondolom magamban, ilyet még eddig nem hallottam. Azért épülnek korszerű, automatizált üzemek - én eddig legalábbis úgy tudtam -, hogy azok necsak több, de jobb minőségű árut is termeljenek, de hát úgy látszik, a kenyérgyárak, péküzemek esetében ez fordítva van. Többet termelnek ugyan, az igaz, de jobbat nem. Most már csak azt nem értem, miért nevezik régi elavult módszerekkel termelő üzemeknek azokat a pékségeket, ahol jó ropogós péksüteményeket és kenyeret gyártanak, hogy az embernek már ránézni is öröm, hát még beleharapni. Meg azt sem értem, hogy miért nevezik modernnek azokat a kenyérgyárakat, ahol ennél sokkal rosszabb minőségű kenyeret sütnek. Én azt hiszem, hogy a kenyérgyárakban sütött kenyér és péksütemény kevésbé jó minőségét ezzel nem lehet megmagyarázni. Mert a liszt az liszt, az élesztő az élesztő a modern kenyérgyárakban is, amelyek ugyanazzal az anyaggal dolgoznak, mint azok az „elavult“ péküzemek. Nem vagyok szakember, de talán jó munkaszervezéssel az is elérhető lenne, hogy hosszabb ideig keljen az a szegény kenyér, s akkor - jobb technológiai eljárással - a kenyérgyárak is ugyanolyan jó péksüteményt és kenyeret tudnának gyártani, mint az „elavult" üzemek. S ezzel nemcsak a logyasztó nyerne, de az egész népgazdaság, hiszen így kevesebb fél és negyed kenyér kerülne a kukákba, mert az igazán jó kenyeret nemigen dobálják el az emberek. 3
