A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-27 / 43. szám

Következő számunk tartalmából:

Neumann-János írása

KAROL MACHATAROL

Miklósi Péter: ATOMARAM

VITA

Roncsol László hozzászólása Balia Kálmán cikkéhez

Vlagyimir Jegorov:

A SZOVJET IFJÚSÁG AZ ÖTÉVES TERV NAGY ÉPÍTKEZÉSEIN

Anatolij Lepihov: FELELJETEK,

GONDOLKOZÓ LÉNYEK!

Címlapunkon C. Strakuš, a 24. oldalon Prandl Sándor

felvétele

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald

Arpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,- Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49211. Nyilvántartási

szám: SÜTI 6/46.

VÁLTOZNI ÉS VI

Kara Márton portáján egy halom fa tetején ülök. Közben a hosszú szénahordó szekér előtt álló lovak horkanósát hallgatom, meg. Kara Márton olykor felém vetett mondatait. Kezében hoszszúnyelű háromágú kazalrakó villa; a földről a szerte levő szalmát adogatja fel a kazal tetején álló unokabátyjának. összecsomóz egy sarogályra valót, s emeli fölfelé gyakorlott mozdulattal, könnyedén, majd fordít egyet a villán, megrántja a nyelét, s a szalma engedelmesen odafordul a kazalrakó lába elé. Aztán újra emelkedik a villa, s új halom szalma érkezik fel a kazal tetejére. Aztán két mozdulat között egy szusszanásnyi pihenő, nem sok, csak annyi, amennyibe belefér egy rövid mondat.

— Annyit dolgoztunk, hogy azt se tudtuk, hogyan került a kalap a fejünkre.

Kedvem volna visszaszólni: „Hát most tudják?" De nem szólok, ölök a késői nyár idecsorduló fényében a farakós tetején, s nézem, hogyan épül — és tegyem hozzá — szépül kazallá a szekérről földre borított szalmahegy.

Kara Márton 1912-ben született Kőhídgyarmaton. Hárman voltak testvérek; Vilma húga még él, bátyja, Ernő

1952-ben meghalt. Az apjának nyolc hektár földje volt, azon gazdálkodott.

Még néhány simítás, és a kazalnak teteje van. Kara Márton létrát támaszt az oldalához, unokabátyja rálép a létra fokára, igazít még egyet a kazal tetején, hogy be ne ázzon, aztán egykettőre lelépeget a magasból, lehátrál a lovakig, s megnézi, immár lentről, munkájának eredményét, s ahogy látom: elégedett.

— Ha megülepszik, vihar se kezdi ki, meg be sem ázik.

Márton bácsi míg az új kazal körül szöszmötöl, majd előre megy a házba, kancsót, poharakat hoz, a poharakba bort tölt. Aztán a két ló kifordul a kapun, mi pedig utánuk, s megyünk Kara Mártonékhoz, mert mostanság, ahogy Márton bácsi mondta, „'kétfelé laknak".

Hatodik éve nyugdíjas. Ebből a hatból három esztendeig a szövetkezet biztonsági technikusa volt, azóta az anyasertéseknél, a fiaztatóban éjszakai gondozó.

— Volt olyan éjszoka — mondja —, hogy nyolc anyakoca fialt. A szemem se hunyhattam le. A fizetést az elválasztott malacok után kapjuk; huszonnyolc koronát malaconként. Ez, ugye, ötfelé osztódik, mert öten váltjuk egymást. Nem rossz a fizetés, de meg keJJ érte .dolgozni. A nyugdíjam pedig 1332 korona.

Már a hűvös szobában ülünk. A fogyó nyár kint maradt az udvaron; elakadt a körtefa ágaiban, akácok ujjas lombja között. Kara Márton most gyermekkoráról beszél, az apjáról legeié bb.

— Apóm nagyon jó munkásember volt — mondja. — Szerette az állatokat. Drága állatokat nevelt mindig. Főleg a tehenei voltak keresettek. Az állatok szeretetét tőle örököltem. De nem csak azt. A betű szeretetét is. Nyolcéves koromban már színdarabot játszottam. Három „;_<aszerepem” volt. És tagja voltam az éf**kkamak is. Hogy mi volt az első színdarab, amelyben játszottam, arra nem emlékszem, de azt tudom, hogy juhászgazda voltom benne. Utoljára harmincéves koromban voltam műkedvelőként színpadon. Szerettem és szeretem ma is a könyveket. Éjszakánként olvastam. Főleg szakkönyveket, mezőgazdasági szakirodalmat. Ez érdekelt igazán. Most is vásárolom és olvasom a szakkönyveket. Nem is tudnék meglenni nélkülük.

Kara Márton

Szavainak igazolására egy halom könyvet rak az asztalra. Növénytermesztési, állattenyésztési, öntözési szakkönyvek.

— Nem sajnáltam kiadni értük a pénzt soha — mondja —, mert sokszorosan megtérült mindig az, amit értük adtam. Két telet a gadóci iskolában töltöttem; abban az időben ezek a téli tanfolyamok ingyenesek voltak. Ott is sok újat megtanultam, és a tanultakat idehaza hasznosítottam. Katonának 1934-ben vittek be, de négy hónap múltával leszereltek.

— Miért?

— Egyszerű az oka. 1931-ben nagy hidegek voltak, megfagyott a fülem. Ez újult ki a katonaságnál, amikor bevonultam. Ezért, számomra is váratlanul, kiszuperáltak. Később ez mentett meg a háborútól is. Szóval, ahogy leszereltem, meg is nősültem. A feleségem magányos lány volt, az apja meghalt 1916-ban az első világháborúban; hozzájuk mentem vőnek. Volt négy hektár földjük, azon gazdálkodtunk:

— Említette, hogy két téli tanfolyamot járt végig Gadócon, a mai Komáromi Mezőgazdasági Technikum elődjében. Mit tanultak abban az időben Gadócon?

— Talajtant és takarmányozást. Idehaza is az ott tanultak szerint gazdálkodtam. Jószerével én kezdtem el nálunk a tavasziak alá először ősszel szántani- Mintagazdaságom volt. Nekem olyan időben is termett kukoricám, amikor másé ki se kelt. De ekéztem éjszaka is, ha kellett. A háború után, amikor kirótták ránk a „kontlngentet", én azt mindig száz százalékon felül teljesítettem. Olyan években is, amikor másnak annyi sem termett, hogy a búcsúra a hizlalni való kacsákat, libákat megtömhették volna. Emlékszem —- mondja rövid hallgatás után —, egyszer a fiammal éjszaka saraboltunk; a gyerek sírt. mert fáradt és álmos volt. Búcsúkor, mikor megsült a hízott

kacsa, mondtam neki: „Látod, ezért kellett éjszaka sarabolni, ezért, hogy legyen."

Kara Mártonnak, aki még most, a hetvenhez közel is szálfa-ember, elcsuklik a hangja az emléktől. A szükség parancsolt; a szükség tette keménnyé és kitartóvá.

Ahogy leszerelt 1935-ben, hozzálátott, s megszervezte Kőhídgyarmaton az állatállomány törzskönyvezését. Lovak, szarvasmarhák, sertések kerültek a törzslapokra, amelyeket Kara Márton vezetett. Az apaállatok vásárlását is mindig őrá bízták.

— Ezért mondom én, hogy a tudás, az tudás. A tudás egy családot, egy közösséget fönntarthat és fölemelhet; a nemtudás pedig elveszejtheti. Ezt mondom én, és hiszem; ezért kell tanulni az embernek.

Kőhidgyarmatot a második világháború 1944 decemberében érte el. Az egész Garammentén nagy harcok voltak, A falu lakóit a harcok idején hat hétre kitelepítették; többségüket Köbölkúton, Perbetén fogadták be.

— A harcok után — mondja Kara Márton — 1945 április közepén jöttünk haza. A falu teljesen szét volt lőve, sírtunk az udvaron, amikor hazaértünk. Még a macskát és az öregnyulat is ogyonvágták a szilánkok. A falu állatállománya is megsemmisült. A 601 törzskönyvezett szarvasmarhából mindössze 37 maradt. A házunk romokban hevert. Elhagyott katonai sátorlapokat szedtem össze, azzal fedtem be a konyha tetejét, hogy ne essen ránk az eső . .. Eldobott konzervdobozokból ettünk, mert egy ép tányérunk sem maradt Beszélni se jó róla.

Ahogy felhúzta a sátortetőt Kara Márton a konyhájuk fölé, az első dolga volt, hogy megszervezze a falu népét a legszükségesebb dolgok elvégzésére, mert lakhatóvá kellett tenni a falut, lakhatóvá, ohol élni és dolgozni lehet.

2