A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-14 / 28. szám
KÉTSZER ÖLTÉK MEG... Nagy költő volt és bátor kommunista. Hagyatéka a mai világlíra egyik legnagyobb hatású költészete, sorsa pedig mementá és intés mindannyiunk számára. A reménytelennek tűnő magányból indult, s hosszú utat kellett végigjárnia, hogy eljusson a zöldellő reményig, Latin-Amerika szívreöleléséig, a Las uvas y el viento (A szőlők és a szél) című kötet proletár internacionalizmusáig. Ha élne, hetvenöt éves lenne: Neftali Ricardo Reyes Basoalto 1904. július 12-én született Parralban. Korán kezdett írni, verseivel már 1919-ben díjat nyert. Tizenhét éves korában Santiagóba költözött, ahol három évig francia nyelvet és irodalmat tanult az egyetemen. Ekkortájt vette fel — Jan Neruda cseh író tiszteletére — a Pablo Neruda nevet. Kezdetben tanítóskodott, később diplomáciai küldetéseket vállalt. 1945-ben a Kommunista Párt jelöltjeként beválasztották a chilei szenátusba, három évvel később, a jobboldali fordulat után azonban megfosztották mandátumától. A költő menekülni kényszerült: számos országban járt, a Szovjetunióban és Magyarországon is megfordult. 1952- ben visszatérhetett hazájába. Lelkesen támogatta a Népi Egység kormányát, Allende elnök baráti köréhez tartozott. A fasiszta katonai puccs napjaiban halt meg, 1973. szeptember 24-én. Hortensia Allende, a meggyilkolt chilei elnök felesége Bratislavában jártakor így emlékezett vissza halálára: „A költő haláláért teljes mértékben a junta felelős. (PABLO NERUDA SZÜLETÉSNAPJÁRA) Nerudát nem is egyszer, hanem kétszer gyilkolták meg a fasiszták. Először akkor, mikor betiltották a beteg Neruda meglátogatását, elzárták a költőt a külvilágtól, barátaitól. Másodszor pedig akkor ölték meg, amikor a katonák felgyújtották írásait..." Pablo Neruda első verskötetei a magányosság kötetei. A költő „mint mélységes-mély medrében élő sötét folyó" magányosan fut „egyik kéztől a másikig, magánytól magányig, az örökös gyűlöletben". Az 1924-ben kiadott Veinte poemas de amor y una canción desesperada (Húsz szerelmes vers és egy reménytelen ének) talán a legjellemzőbb alkotása a fiatal Nerudónak; legfőbb mondanivalója, hogy az ember reménytelenül magányos, s hiába is akar magányától menekülni: a lelkek még a legszorosabb szerelmi kapcsolatban sem egyesülnek. Ez után a végtelenül szomorú „reménytelen ének” után tizenhárom esztendőnek kell eltelnie addig, míg a költőnek sikerül túllépnie önmagán, saját magányos Énjén. A fordulatot 1937- ben megjelent kötete, az Espaőa en el corazón, himno a las glorias del pueblo en la guerra (Spanyolország a szívemben, himnusz a háborút viselő nép dicsőségére) jelzi: Neruda figyelme az Éntől most már végképp a közösség felé fordul, elkötelezett költő „születik". A kötetet egyébként a spanyol polgárháború eseményei ihletik. A fasizmus ellen lehetetlen nem tiltakozni, Neruda azonban nem csupán tiltakozik: kommunista világnézete is ekkor formálódik. S íme, az egykor oly magányos ember most társakra talál: nemcsak saját népével válik eggyé, hanem egész Latin-Amerikával. Hosszú elbeszélő költeménye, a Canto general (Általános ének) Latin-Amerika földjének, élővilágának, néprajzának és történelmének széles panorámáját vetíti elénk, de főleg a szabadságmozgalmak hőseinek szentel nagy figyelmet. Neruda szemléletére jellemző, hogy mindig a föld őslakosainak a pártján áll és elítéli a betolakodókat. A Las uvas y el vientóban (1954) tovább szélesedik Neruda látóköre: európai és ázsiai körutazásának élményeit írja le, s a kötetet elejétől a végéig a proletár internacionalizmus eszméje hatja át. A később kiadott ódák arról tanúskodnak, hogy Neruda lírája újabb változáson ment keresztül: „Chile csalogánya" ekkor teremti meg az egyszerű dolgok költészetét, az egyszerű dolgok költészetének tiszta, pátoszmentes hangját; a kenyérhez, a szótárhoz, a parti virágokhoz stb. írja ódáit. Utolsó verseiben még inkább a keresetlen egyszerűség dominál. .. Költő volt és kommunista, akit a fasisztáknak kétszer is meg kellett ölniük, s mégsem sikerül őt elpusztítaniuk. Pablo Neruda ma is él és holnap is élni fog, mert versei halhatatlanok. A magyar olvasóközönség, sajnálatunkra, eddig csupán két kötet Nerudaverset kapott kézhez: 1969-ben Válogatott verseit, 1977-ben pedig az Óda a költészethez című kétnyelvű kötetet. „Chile csalogányát", a csodálatos szavú költőt azonban e két kötet alapján is megszerethette mindenki, aki tudja, hogy vers és könyv legfőbb küldetése jó lenni „pajzsnak és harangnak", s hogy a költőnek mindig vállalnia kell a vallomást, s vállalnia a reményt. Hinnie kell, hogy: „Az új bolygókat összetörve, óriás fémeket feszítve a majdani bolygók közé, megedződve a szenvedéstől, s a látás-futást abbahagyva, rátalálunk a vidámságra e legkeserübb égitesten." VARGA ERZSÉBET Pablo Neruda versei: A LEGSZOMORÚBB VERSET A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni. Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel, fönt kéken dideregnek a messzi csillagok." Keringve énekel az éji szél az égen. MESSZIRŐL JÖTTEM M. Borský felvétele A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni. Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett. Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt. Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget. Ö szeretett, és olykor talán én is szerettem. Hogy ne imádtam volna a vad, nagy szemeket. A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni. Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett. Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett. A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet. Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni. Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt — hol lehet? Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze. Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett. Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre. Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt — hol lehet? Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is. Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek. Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem. Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet. Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt. Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek. Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még. A szerelem rövid, s oly hosszú, míg feleded. Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt, lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett. Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek, és most intézem hozzá utolsó versemet. Fekete szenvedések zsákját hordozom én o 'Vállamon, hazám földjén a tárnák vak éjszakáját, mikor a szén, a já lotai szén a mozdonyokban vörösen izzik és lángra gyűl, nem mint a tűz, de mint a vér, mint vére a mi hős bányászainknak, az égrekiáltó sötét vér. És így, a szén s a vér nehéz, fekete zsákja alatt görnyedezve jártam be Európát, az emberi szemektől elkopott élű holdat, a háborúszaggatta vén hidak ivét, a néptelen városokat, kivájt ablakszemekkel, és romjaikkal, melyek közt a dudva, csalán, s a borzadó, gyökértelen, szomorú kutyatej nő. Így mentem bombavert utcák során át. a zöldellő reményt keresve, amíg rá nem találtam egy szép napon, aranyba és vízbe öltözötten, két partján Budapestnek. EGYSZERŰ EZ Az erő néma (ezt mondják a fák) s a mélység is (mondják a gyökerek) s a tisztaság (így szól hozzám a liszt). Egyetlen fa se mondta: „En vagyok a legmagasabb." Még egy gyökér se mondta: „Én jövök legalulról." S a kenyér sosem mondta: „Nincs jobb, mint a kenyér." (Somlyó György fordításai) 15
