A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-20 / 42. szám

E. B. LUKÁČ HALÁLÁRA

0## Életének utolsó éveiben egyre inkább befelé hallgotózott. Egyre gyakrabban vallatta sorsát, amely a halandó embernél előbb vagy utóbb szárnyaszegetté válik. Emlékeit idézte, viszszabolyongott a múltba és mesélt, mesélt.

Szerette az embereket, őt is tisztelték és szerették, nemcsak a barátok, közeli ismerősök, de azok is, akik hallomásból ismerték. A hazai magyar tájakon s távolabb legendássá nőtt az alakja s így is marad meg most már az élők emlékezetében. Több volt, mint jóbarát, harcostárs is volt, népek megbékélését szorgalmazó, nemzetek kultúráját átplóntálgató európaér. Tudta, vallotta: az emberi műveltség oszthotatlan, nem szégyen más népektől tanulni, más népek irodalmából, művészetéből morkolni. Elfogultságot nem táplált senki fia iránt, a francia irodalmat, a magyar irodalmat, a magyar irodalmat szerette, mint a sajátját. Az olvasásra hamar rákapott: „Az édesanyámtól tanultam írni és olvasni, mint kisgyerek s ő nevelte belém az irodalom iránti szeretetet. Ö és o nagynéném adták kezembe a szlovák és magyar lolyáiratokot, könyveket" — vallotta. Az édesanyja és nagynénje szerették Jókait, gyakran forgatták regényeit. „Odalapoztam nagynénim háta mögé, aki mélyen elmerülve olvasott és a válla fölött átpislogva olvastam Jókait, gyerkőcként így röpültem az író fantáziájával mélységekbe és magasságokba."

Előbb a mogyar irodalom emlőjén izmosodik. Az akkori Selmecbányái líceumnak gazdag könyvtára és kitűnő magyar tanára van. A fogékony eszű és az irodalom felé vonzódó Lukáč-ot osztályfőnöke, a magyar-latin szakos Klaniczky Sándor veszi szárnya aló, eligazítja olvasmányaiban, megismerteti Ady-val kezébe adja a Nyugat-ot. „Ez a nyolc év nyomot hagyott egész életemen, hiszen a Rámájánátó! egészen Ady-ig megismertem a világirodalmat, sőt a tanulmányi idő utolsó két esztendejében első zsengéim is itt születtek." Ady-élménye meghatározója volt életének és költészetének, a váteszi látomások lenyűgözik. Itt írja első strófáit magyarul s az önképzőkörben Gyónit szavalja. Még sem lesz magyar költővé, erősebb benne a vér szava, szlovákságának gyökerei. A magyar irodalomtól azonban többé nem tud elszakadni, végigkíséri életén, s ezen oz sem változtat, hogy ünnepelt szlovák költővé lesz.

Emberként is, költőként is érdekes jelenség volt. Akiket megkedvelt, szivébe fogadott, azok mellett kitartott jóban, rosszban. Volt benne volomi küldetésszerű, prófétai jellemvonás, ez kiérződött mélyen zengő hangjából, szemé nek csillogásából. Nem tudott játszani, alakoskodni, hivatását, küldetését szentnek tartotta. Gesztikulálva, mennydörgő hangon beszélt, lenyűgözte a hallgatót.

Szívesen hívták magyar falvakbo, városokba irodalmi találkozókra. S ő akkor is ment, ha nehezére esett. Szinte

kézről-kézre adták az emberek, híre mindig megelőzte. És pisszenés nélkül hallgatták a diákok, munkások és parasztok előadását, emlékeit, élményeit, amelyeket vehemenciával erősített föl. Adyt, Babitsot, Juhász Gyulát szavalt eredetiben és szlovákul, saját fordításában. Magyar íróbarótai lelkesen s egy kissé szégyenkezve hallgatták azokat a magyar verseket, amelyeket Lukáč betéve tudott, mert ebben mindnyájunkat megelőzött. Hányszor áradozott, milyen szépen mondja itt vagy ott Ady, szinte kántálva szavalta, nyomatékot adva a magánhangzóknak s kissé megnyújtva a sorvégeket: „Parfümje szálldos csókosan körül, / Lent zúg a tenger, a tenger, a tenger örül, , Lent zúg tenger, a tenger örül.” (Ady: Egyedül a tengerrel.) A hallgatóság hogyne fogadta volna kitörő lelkesedéssel, spontán ujjongással oz Adyt szavaló szlovák bárdot.

Nem a kóvéházban ismerkedtem meg vele több mint negyedszázaddal ezelőtt, hanem az antikváriumban. Mert élete végéig járta a könyvesboltokat, kezében kopottas és jókora aktatáskájával. A táska szinte mindennap megtelt könyvekkel, ráérős idejében félnapokat kutatott a polcokon.

Kereste o magyar írók társaságát, gyakran ellátogatott a mogyar szekció ütéseire, felszólalt, vitázott. Egyet nem tudott, illedelmesen ülni és hallgatni.

Mennyit beszélt hatalmas műfordítói vállalkozásáról, amelyben a hétszázéves magyar költészetet vágyott bemutatni a szlovákoknak. Éveken át tervezgetett, rendezte kéziratát, hol könnyedén, hol meg verejtékkel fordítva a 170 magyor költő verseinek kiemelkedő darabjait. — Sziszifuszi munka — jegyezte meg gyakran — harc a lehetetlennel. A kiadó embereivel tárgyalt, veszekedett, izgult azért a könyvért, amellyel feltette fordítói munkásságára s talán egész életművére a koronát: A Duna vallomása (Spoveď Dunaja) talón a legvaskosabb, legbővebb antológia, amelyben idegen nyelven magyar költészetet bemutattak. Lukáč nem apellált érte mindenáron való elismerésre, de jól esett neki, ha a magyarországi lapok írtak erről a könyvéről. Boldog volt amikor irodalmi munkásságáért, a két nép közötti barátság ügyének szolgálatáért kitüntették a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével.

Játszadozott a gondolattal, hogy tető alá hozza a hazai magyar költők szlovák antológiáját. „Sok verset fordítottam o hazai magyar költőktől — mondogatta — csak ki kell egészítenem, hogy összegyűljön egy antológiára való.” Sajnos, betegsége és halála megakadályozta benne. Nem érhette meg „Óda oz utolsóhoz és elsőhöz" című kötetének most megjelenő, hazai mogyar kiadósát sem.

Boleslovban okkor pattant meg valami, amikor évekkel ezelőtt feleségét elvesztette. Mintha a költő lelkének öröme is vele szállt, volna. A sebet nem heverte ki többé. Szívet szorító versében, az „Utolsó falevél"-ben írja:

„Most rá gondolsz, akit szerettél; nem látod többé már soha.

Nincs dermesztöbb az őszi dérnél: övé az első éj joga."

(Rácz Olivér ford.)

Betegségének kezdetén, amikor meglátogattam a kórházban, ha nehezen is, még beszélgetett.

„Látod, ez történt velem — mondotta. — Ez a természet rendje, megszületünk és elmegyünk . . . Neked még, barátom, van vagy tizenöt, húsz éved, még sokat írhatsz...” Arról is beszélt, hogy tisztelni és szeretni kell a nőket, az asszonyokat, mert ők az élet hordozói.

A végtelen mindenségben kialudt egy csillag. Megholt a költő, de nem tudjuk elfogadni, hogy nincs többé. A bratislavai utcákon nem tűnik föl többé görnyedt alakja, nem kiabál át a túloldalról, nem szoríthatunk vele kezet, üresen marad öreg bútorokkal és könyvekkel zsúfolt szobája a Fraňo Kráľ utcoi házban.

A karosszékében mór kihűlt a helye.

Belépett a halhatatlanságba.

DÉNES GYÖRGY

E. B. Lukáč versei:

ÓDA A SARKCSILLAGHOZ

PÁLYA

NE SZÓLJUNK

Hol ér véget e furcsa pálya? Síkok rejtekéből nyílként törve fel, egyre magasabbra föld határain túl - perigeum és apogeum ívén — ércéből öklendve szikraesőt fél évszázadot keringett által.

Ô, milyen komor rajt, milyen csodás

pálya!

Tüzes ködökből ködökön túlra, áttört a mérges gőzök körein, s koloncát levetve elszabadult.

Hogy száguldozott egyes egyedül a bársony-sötét s örök téren ót. Felsóvórgó, féltő tekintetek követték e szárnytalan pegazust, amint titkos törvényeket szabott csillagsorsok sötétlő körein.

És csak mérte a körkörös utat parancsot szabva, szolgálva is azt, hírt hozva a gomolygó sötétbe, s o sötétségből sugaras reményt. Meteorit-raj fenyegette, vad robbanás, hogy levesse köréből s fekete szakadékóba lökje a reménytelen s örök káosznak.

Elvégezte mégis a küldetést fönt és alant, amint megszabatott, s visszatért ágyába, leszáguldott megint a földre.

Sötét hegyek, szent némaság, a mindenség most csupa illat, halkan lépkedj az úton ót, ne beszéljünk.

Levél sem rezdül fent a fán, hallgat a fű, a hús patak, az álmodó felhő megáll, mi se szóljunk.

A legszebb az a szerelem, amely a csendet megtalálja, s a kéz egy másik kézre lel, átfogja forrón.

De elárulja pillantásod, csacsognál kedvesem megint, elűzöd lám, a némaságot s a halk szerelmet.

Magasan fölöttünk s szívünkhöz oly közel.

Vak tekintetünkbe villómfényed lövell.

Útvesztők rejtekén irányt szab a lángod, földi sirámokra felel hallgatásod.

Hazugságra csábít szemünk sötét kútja. Egyenes útra vágysz?

Térsz a görbe útra.

A csillagos ég is hazug, sötét erdő.

Hová, hová, merre?

Fejünk zúgó felhő.

Egyes-egyedül te, magányos sarkcsillag nem csalsz meg bennünket, felragyogsz ma, holnap.

Égi magasságból körülölelsz égve, a te lángod nélkül csők egy lépés - s vége.

Te vagy, egyedül te bús szívek mentsége,

tengerben fuldoklók örök reménysége.

Egyedül te tudod azt az igaz utat, mely a tengerésznek boldog révet mutat.

Hullámokra szálltát, délre is elmentél, jajongó lelkek közt vigaszthozó lettél.

Észak szép csillaga, csillagok csillaga, jeges útjainkról vezes minket haza.

Hideg otthonodból sziporkázva, égve indulj el még egyszer, látogass el délre.

Úgy, mint régen, szálltál át az égi rónán, indulj a föld felé, a föld meg tehozzód.

Vak tekintetünkbe villámfényed lövell Magasan fölöttünk s szívünkhöz oly közel

11