A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-14 / 28. szám

Ismét egy elsőkönyves szerző, méghozzá egy prózairól — lelkendezhetne a kritikus, ha nem tudná, hogy Grendel Lajos idestova tíz esztendeje (1970-ben) adta közre első novelláját az Irodalmi Szemle hasábjain, s azóta rendszeresen - bár nem túl sűrűn — publikált, tehát eléggé ismert ahhoz, hogy könyvéről ne a váratlan meglepetés hangján, hanem elfogulatlanul, s lehetőleg tárgyilagosan szóljon.

Grendel Lajos — ellentétben legtöbb vele egykorú vagy éppen idősebb pályatársával — kisvárosban, polgári-értelmiségi környezetben cseperedett felnőtté, ezért aligha csodálkozhatunk afölött, hogy írásainak hőseit is ennek a miliőnek az alakjairól mintázta, olyan emberekről, akik némi kispolgári dohszagot is árasztanak magukból. A történetek többnyire jellegzetes kisvárosi kulisszák között zajlanak. Maga ez a tény nem különösebben érdekes, mégis azzá teszi egy sajátságos körülmény. Nevezetesen az, hogy a jelenkori csehszlovákiai magyar prózában nemigen találkozni efféle hősökkel. Prózaíróink többsége faluról származik, elbeszéléseik, regényeik valamiképp mindig a faluhoz is kötődnek, hőseik szinte kivétel nélkül paraszti vagy legalábbis falusi származásúak, s a központi figurában rendszerint az író arcvonásait fedezhetjük föl. A Grendel-hősök abban különböznek mondjuk a Duba- vagy a Gál-hősöktől, hogy nekik már a gyermekkoruk sem volt az a megnyugtató bizonyosság, amelyben, ha csak gondolatban is, meg lehet még kapaszkodni, vagy ha ezt már nem, legalább jól esik emlékezni rá. Duba Gyula vagy Gál Sándor hősei egy belső törvények szerint élő közösségből szakadtak ki új életformát választva maguknak, s konfliktusuk abból is fakad, hogy a megváltozott körülmények között nem találják sem helyüket, sem önmagukat. Visszatérniük oda, ahonnét elindultak - immár lehetetlen; oz a közösség, az a világ, melyben felnőttek, s amely olyan kedves számukra, már csak képzeletükben él tovább, a valóságban gyökeresen és visszavonhatatlanul átalakult. Grendel figuráinak emlékeiben nem merülnek föl ilyen megnyugtató képzetek, bizonytalan lebegésük születésüktől fogva életforma és nem következmény. S bár ez a világ is szüntelenül változik, az elmúló dolgokat nem lengi körül semmiféle nosztalgia, s az ember úgy érzi, az író tulajdonképpen örül is a lehetőségnek, hogy megszabadulhat nyomasztó emlékeitől.

Grendel számára a történet rendszerint csak ürügyként szolgál valaminek az elmondására. Paradox módon ezekben az elbeszélésekben az az érdekes, ami szándékosan vagy akaratlanul kimaradt belőlük. Olvasás közben az író mozdulatait és hadműveleteit figyeljük, nem pedig a hősöket, akik egyébként sem teljes énjüket mutatják, csupán bizonyos szerepek eljátszására vállalkoznak, mert a sorsuk, bár helyenként izgalmas, végeredményben mégiscsak példázat, vagy hogy egy divatosabb és valamivel többet mondó szót használjak; parabola. Ettől még hiteles moradhat a kisvárosi környezet is, de nem ezen van a hangsúly. Az író bizonyos emberi tulajdonságokat vetít elénk; mint a hangya csápját a nagyítólencse alatt, úgy látjuk a normálisnál nagyobb léptékben az emberi gonoszságot, alamusziságot, nagyképűséget, gőgöt stb. Az író tehát nem torzít, csupán ezt vagy azt a részletet kinogyítja. A hősök problémái egyébként sem oldódnak meg az írás befejeztével, s ha történetesen ezek a figurák megelevenedhetnének, talán egészen más részleteket tartanának fontosnak, mint amiket az író közölt velünk. „A kerek történeteket egyre kevésbé szeretem — vallja önmagáról az író. — Nem hiszem ugyanis, hogy o valóságban léteznének hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos pontok. Az efféle egyenes vonalú történetek végső soron hamisak, s valahol épp az oszthatatlan valóságot csonkítják meg." Ezek a gondolatok az első pillantásra tetszetősek, alapjában véve azonban ellentmondást takarnak, s szerencsére a kötet legtöbb elbeszélésére nem is vonatkoztathotóak. Az igaz ugyan, hogy a valóság sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, semhogy leegyszerűsítve hitelesen ábrázolható lehessen, de az egyénnek sohasem adatik meg a teljes valóság objektív megismerése, mindig csak szeleteket fog látni belőle, s alkotás közben is ezekre a „töredékismeretekre“ kell támaszkodnia. A történetek, megírásának hogyanja tehát elsősorban az írói tehetség kérdése és nem a világnézeté. Tulajdonképpen Grendel is tisztában van ezzel, hiszen néhány sorral alább mór ezt írja: „ ... őszinte önvizsgálat nélkül, véleményem szerint, nincs jó irodalom. Csak arról írhatok, amit ismerek, s amit ismerek, azt szeretném még alaposabban megismerni."

Milyen is tehát az a valóság, amely a fiatal író elbeszéléseiből elénk tárul? Ho nem tartanék tőle, hogy esetleg félreértik, azt is mondhatnám: hátborzongató. Legelevenebben valami hidegségre emlékezünk e történetek olvastán; a legtöbb hős képtelen a meleg emberi érzelmekre; társtalanul bolyongónak, mennek, utaznak valahonnan valahová, s a legszívesebben sosem szeretnének megérkezni, mint

GRENDEL LAJOS: HŰTLENEK

ahogy a Tizennyolc nap katonahőse mondja:

...... mindegy, hogy onnan haza vagy itthonról viszsza. A vonatban a legjobb. Két állomás között a senki földjén, huszonkét óráig egyedül." Ez az állandó „útonlevés“ csak pótcselekvés. A végleges döntés elodázása. Grendel hősei, ha fel is ismerik, mit kellene cselekedniök, nem tudják elszánni magukat a döntő lépés megtételére. Az író végső soron nem is ösztönzi őket erre különösebben, mintha szándékosan lemondana róla, hogy részvétet érezzen irántuk. Ezzel azt a látszatot kelti, mintha alakjai tőle függetlenül élnék mindennapjaikat, s ő csupán a kívülálló szemével figyeli az eseményeket, hogy alkalomadtán tudósíthasson róluk. (Valami történni fog ..Kövületek, Egy este Amerikában stb.) A lehangoló csak az, hogy az így kiszolgáltatott hősökkel az olvasó sem tud nagyon mit kezdeni. Olyan ez, mint amikor egy halom, ismeretlen embert ábrázoló fényképet nézünk meg: csak addig érdekes, amíg látjuk.

Némely írása akár kriminek is beillene. Mire lehull a hó című novellájának egy életéért harcoló öregasszony a főhőse, aki oz őt terrorizáló menyére és fiára végső elkeseredettségében ráereszti a gázt. A Tantörténet című elbeszélésben a mindvégig rejtélyes Sipos, mór-már-„action gratuite"-szerűen leszúrja arrogáns osztálytársát, a Nászúton történész hőséről pedig a végén kiderül, hogy az apósa hagyatékából előkerült dolgozatot a saját neve alatt publikálta. Tagadhatatlanul érdekes, sőt izgalmas írások ezek, de hiányzik belőlük a mélység, a kellő jellemábrázolás. A Tantörténetben a túlbonyolított cselekmény és a sok „sejtetés" bosszulta meg magát: megdöbbenünk ugyan a tizenhárom éves fiúk közönyén és cinizmusán, de mindvégig tisztázatlan marad előttünk, hogyan alakulhatott ki bennük ez a negatív tulajdonság. A Mire lehull a hó-ban a szituáció leírása túlteng az öregasszony jelleme ábrázolásának rovására, s így nem hat eléggé hitelesen a gyilkosságot eredményező lázadás sem.

A maga módján igen tanulságos a Nászúton című novella. Illés Endrénél olvastam valami hasonló történetet, bár abban több volt a feszültség, s természetesen ragyogóbban volt megírva. Meggyőződésem persze, hogy a hasonlóság a véletlen műve, mégis jó alkalom arra, hogy kimutathassuk: mi az, ami a Grendel-írásokból még hiányzik. Az vitathatatlan — s erről a Nászúton győzött meg legelőször —, hogy Grendel Lajos meglepően magabiztosan és tudatosan ír; jól megtanulta az írói mesterség eljárásait, képes feszültséget és hangulatot teremteni és a szerkesztés sem okoz neki többnyire gondot. Ugyanakkor még híján van azoknak a komoly élettapasztalatoknak, amelyek igazi tartalommal telíthetnék történeteit. Sok írásában zavaróan hat az, hogy elbeszélő-készsége nincs egyenes arányban az események mennyiségével és fontosságával. Egy ilyen mesélőkedv mozgalmasabb történeteket is elbírna; magyarán: az író - jobb ügyhöz méltó igyekezettelfölöslegesen sok energiát áldoz viszonylag banális és nem különösebben érdekes helyzetek bemutatása re

Grendel stílusa — elsőkönyves szerzőről lévén szó - meglepően kiforrott és sallangmentes; csak elvétve használ erőltetett hasonlatokat. Nagyszerűen tudja kamatoztatni ironizáló készségét, s bár helyenként túladagolja az iróniát vagy éppen indokolatlanul alkalmazza, az egyensúlyt mindvégig sikerül megőriznie.

Érdekes írás, s bizonyos fokig paródiaként is értelmezhető a Szép história című „álomjáték“, méghozzá az irodalmi alkotás folyamatának paródiájaként. Mert hiszen az író végső soron mindig arra kényszerül, hogy kiagyaljon valamilyen történetet, azt elhitesse az, olvasóval, s közben még valamiféle eszmei mondanivalót is sugalljon neki. Ez az írás eléggé leplezetlenül űz gúnyt a fabuláris elemeket előszeretettel alkalmazó írókból és olvasóikból. A történet valójában álom, egy, gyaníthatóan történelemszakos tanárnő hagymázas éjszakai látomása, amelyben helyenként már mulatságosan összekeverednek a különböző évszázadok és korszokok eseményei, kellékei. Német nehézbombázók húznak el a hősök feje fölött, miközben Lajos király a mohácsi csata színhelyére igyekszik csapataival, Tinódi Sebestyén beat-gitárosként bukkan föl, s valaki komolyan fejtegeti, hogy a Honvéd már nem nyerheti meg a labdarúgó bajnokságot, mert legjobb játékosait kivezényelték a török ellen.

A kötet címadó, mór-mór kisregénynek is beillő elbeszélése a Hűtlenek. A szerkesztése talán nem olyan szigorú, mint ahogy azt Grendelnél megszoktuk, helyenként fölösleges részleteken is ót kell magunkat rágni, ennek ellenére a könyv egyik legfigyelemreméltóbb írásának tekinthetjük. Különösen a nevelőintézet igazgatójának sokrétű ábrázolása emlékezetes. Az a humanista pózokban tetszelgő ember ő, aki mindenféle fondorlattal igyekszik leplezni volódi énjét és kórosan elhatalmasodó uralomvágyót. Számára a nevelőintézeti gyerekek és pedagógus kollégái csupán alanyai egy nagyszabású kísérletnek, amelynek sikerétől függ az ő további sorsa. Az írás másik főhőse az éppen szökésben levő fiú, aki ösztönösen lázadozik a rákényszerített „kísérleti nyúl"-szerep ellen, nem kér a hamis szólamokból, mert őszinte szeretetre vágyik. Grendel ebben az elbeszélésében nem a hagyományos módon, hanem a montázs-technika segítségével vezeti végig a történetet, ezzel is bizonyítva, hogy sokféle módszert ismer és képes alkalmazni.

A Samuka című novella a „nagyítólencse-módszer" jellegzetes terméke. Az író annyira kinagyítja a főhős alamusziságát és élhetetlenségét, hogy amikor az ő lehetőségeihez mérve hőstettnek számító cselekedetre szánja el magát (bemászik a női zuhanyozóba), az olvasó szinte nem is akarja elhinni a dolgot. A Samukát terrorizáló két érettségi előtt álló diák figurája meglehetősen kontúrtalan, inkább az író jellemzéséből, mintsem tetteik alapján formálhatunk képet róluk, s talán ezért is hat kissé valószerűtlenül az egész történet.

Szándékosan hagytam a végére a kötet - véleményem szerint — legjobb írásának, a Tanügy-nek a jellemzését. A novella főhőse egy matematikatanár, aki azt a feladatot kapja az iskola igazgatójától, hogy járjon a végére annak a botrányos ügynek, amelynek szereplői éppen az ő tanítványai. Az írás tulajdonképpen erről a rendhagyó nyomozásról szól, de ez csupán a keretjáték, amelynél sokkal izgalmasabb a háttérben zajló furcsa párviadal az igazgató és a tanár között. A tanár helyzete nem irigylésre méltó: sejti, hogy az igazgató valami módon felelős a történtekért (teherbe esik egy diáklány), bizonyítékokkal azonban nem rendelkezik. Azt is tudatosítania kell, hogy nem csupán egy személy ellen folytat harcot, hanem egy egész gépezet ellen, s még azok is, akiknek pedig érdekük volna az igozság kiderítése, például a teherbe esett lány hozzátartozói is ellenségesen fogadják a tanár igyekezetét. A kisvárosban könnyen belegabalyodhat az ember az efféle szövevényekbe, s jó ha komolyabb következmények nélkül megússza a dolgot. A tanár tisztában van az őt fenyegető veszéllyel, már-már úgy dönt, hogy felhagy a reménytelennek látszó nyomozással, illetve úgy tálalja a tényeket, ahogy kívánják tőle, végül mégis felülkerekedik benne az önérzet és az igazsógszeretet, s az olvasó akkor vesz tőle búcsút, amikor felismeri: csupán rajta múlik, hogyan fog cselekedni.

Alig van már Grendel-hős, akinek sikerült idáig: az öntudatnak és a magabiztosságnak erre a szintjére eljutnia.

A Tanügy rokonszenves tanárfiguráját őzt hiszem örömmel szivébe zárja minden olvasó, talán még azok is. okik fanyalogva olvasták a pályán most induló tehetséges fiatal szerző egyéb történeteit.

LACZA TIHAMÉR

14