A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-20 / 42. szám

LOVICSEK BÉLA

Akkor futottál be a szobába és egyenesen az ölembe

* ugrottál. Átölelted a nyakamat és azt suttogtad a fülembe, hogy gyerünk el a folyópartra megnézni a horgászokat.

Egész úton beszéltél, kérdezgettél:

— Veszünk mi is horgászbotot, apuka? És megesszük a halat, ha fogunk? Szereted a halat, apuka?

— Szeretem — hazudtam.

— Te nem félsz a nagy kukactól, amit a horogra kell akasztani? — kérdezted újfent.

— Nem...

— Miért veszekedtek mindig anyuval? - kérdezted eJkomolyodva.

— Nem veszekszünk, csők hangosan beszélünk ...

Kielégíthetett a válaszom, mert elhallgattál, én pedig arra gondoltam, az lesz a legjobb megoldás, ha elválok anyádtól, és azt is elhatároztam, hogy téged nem adlak neki, nem engedem, hogy tönkre tegye az életed.

Azt is elhatároztam közben, hogy mindenképpen meg kell tudnom, hová jár anyád, milyen társaságba keveredett, mert kézzel fogható bizonyítékokkal kell a bíróság elé állnom, .ha a válásra kerül a sor.

Besötétedett már, mire hazaértünk. Soha megelégedettebbnek, boldogabbnak nem láttalok még. Értelmes, fogékony, okos kisfiú voltál.

Másnap az iskolában felkeresett Tamás András, a szülői tanács elnöke. Megfontolt, komoly embernek ismertem. Nem sokáig kerülgette a kérdést, csakhamar rátért a lényegre, amiért felkeresett.

— Azt rebesgetik a városban, hogy az igazgató elvtárs szlovák iskolába íratta a fiát. Igaz ez?

Előbb meglepődtem, aztán meg elöntött a méreg.

— Kik rebesgetik?

— Sokan.

. — Kinek lehet érdeke, hogy ilyen híreket terjesszen? — kérdeztem tőle, egyben mogamtól is.

— Csakis nekik.

— Kiknek?

— Hát a szlovákoknak.

— De miért?

— Azt miért híresztelik, hogy a magyar iskoláknak nincs jövőjük, hogy csak a kertek aljáig juthatnak el vele a fiatalok?... Csakis azért, hogy mi-, nél több magyar szülő írassa szlovák iskolába a gyerekét bizonygatta Tamás András.

— De hiszen ez nem igaz — méltatlankodtam. — A gyakorlati élet pontosan az ellenkezőjét bizonyítja.

— Hány gyereket írattak be az első osztályba? - kérdezte Tamás váratlanul.

— Harminckettőt.

— És a szlovákba?

— Talán, talán negyvennyolcat. . .

— Ha ez így megy tovább, néhány év múlva becsukhatjuk a magyar iskolákat — mondta Tamás András maga elé nézve. — Azt tanácsolom, hívjunk össze szülői értekezletet és magyarázzuk meg nekik, hogy ebben az országban mindenkinek jogában áll a saját anyanyelvén tanulni, ezt a kormány és a párt biztosítja számunkra.

Helyeseltem az elnök javaslatát és egy héten belül összehívattam az összszülői értekezletet.

Két nap múlva a járási tanfelügyelőségre hívattak.

— Mi történt veled, Szőnyi elvtárs? - fogadtak hidegen. — Forradalmat akarsz csinálni?

— Én, forradalmat?! — méltatlankodtam. Szinte nem akartam hinni a fülemnek.

— Tudhatnád, hogy milyen éles és feszült a nemzetközi helyzet! - mondta a tanfelügyelő. - Magyarországról például nem a legkellemesebb híreket kapjuk. Furcsa szervezkedés és mozgolódás folyik, főleg ..az értelmiségiek körében. Valaki, vagy valakik talán a füledbe is beledugták a taplót?... Nemzeti hős akarsz lenni, vagy mi a csuda!?... Most az egyszer még elnézzük a baklövésedet, de jegyezd meg magadnak, utoljára figyelmeztettünk!

Egyenesen a vendéglőbe mentem. Leültem az egyik sarokasztalhoz és inni kezdtem. Megrendülő hittel, elkeseredésemben ittom. Lerészegedtem. Kibotorkáltam az utcára és elindultam hazafelé. Égtek már az utcai lámpák, mégis szörnyű sötétség vett körül. A házfalak mellett támolyogtam előre, előre, mint valamikor a végtelen orosz hómezőkön a kilátástafanság szörnyű érzetével. Egyszemélyben voltam a vízbefúló és a szalmaszál.

Berkesi kollégával találkoztam össze. Döbbenten nézett rajtam végig, majd belémkarolt, hogy hazavezessen.

— Hagyj békén! — löktem el magamtól. - Nem kell nekem senkinek sem a segítsége ...

Attól a naptól kezdve elveszítettem a józan ítélőképességemet, sajnos. Elhagyott az akaratom, összeroppantam. Nem az eszemre hallgattam, hanem a sorsomra bíztam magam.

Közben befejeződött a tanév.

Nekem aztán mindegy volt, nem törődtem semmivel. A kollégáimra is úgy

néztem, mint a legádázabb ellenségeimre.

Ittam. Mind gyakrabban és mind többet.

Tudták már a tanítók, tudta az egész város. Többen megpróbáltak a lelkemre beszélni, köztük Tamás András is. Hiába, nem hallgattam senkire. Pedig ha akkor magamhoz térek, talán még lábra állhattam volna. Nem volt már hozzá erőm. Minden remény, minden élni akarás kihullott belőlem.

Figyelmeztettek a járási pártbizottságon, és figyelmeztettek a tanfelügyelőségen is: mit csinálsz, Szőnyi Gábor, a vesztedbe rohansz?

Az sem használt.

De azt még ma is állítom, hogy nem az eszmékben csalódtam, fiam, nem, hanem azokban az emberekben, akik az eszméket képviselték. A tehetetlenségem tudata őrölt fel. Meg akartam halni. Jól hallod, meg akartam halni. Bátorságom azonban nem volt ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessek el.

Közben megfigyeltem, hogy anyád szerdán és szombatonként tűnik el hazulról, s hogy csak hajnalonként tér haza. Elhatároztam, hogy utána járok s meg kell tudnom végre, hová jár, kivel tölti az éjszakákat.

Szombat volt. Reggel elmentem hazulról és egészen estig a folyónál töltöttem az időt. Azon a napon nem ittam egy kortyot sem. Sötétedéskor hazamentem és megjátszottam a részegséget. Elnyúltam a heverőn és horkolni kezdtem, mintha mély álomba zuhantam volna.

Te is elaludtál.

Ügy tíz óra tájban anyád felöltözött és zajtalan óvatossággal elment hazulról.

Dúslombú gesztenyefák szegélyezték azt az utcát, ahová ment. Anyád megállt az egyik vaskapu előtt, körülkémlelt, aztán bement. Az udvarban nagy, komor épület állt, az előteret mindenféle díszbokor meg orgonabokor tarkította. Megfigyeltem, hogy anyád a bejárati ajtó csengőgombját kétszer röviden és kétszer hosszan nyomta meg. Nemsokára halkan kinyílt az ajtó és anyád besurrant rajta.

Elrejtőztem az egyik díszbokor mögött és várakoztam, miközben mindenféle gondolat megfordult a fejemben, főleg az, hogy lám, lám, az állomástól idáig, eddig vezetett az út. Ide menekült előlem a kis szürke madár, a párom, ide, ebbe a komor, sötét kalitkába, hogy apró gyönyörökbe fojtsa az elkeseredését megalázva engem is, magát is. Ugyanakkor az is felötlött

bennem, hogy én is ugyanazt tettem Pozsonyban, hiszen én is a kékfényű szobába menekültem, megalázva őt is, magamert is. Mit akarok hót számonkérni tőle? Semmit, semmit, nyugtattam magam, csupán bizonyosságot és bizonyítékot a válóperhez.

Közben még két férfi és egy nő érkezett. Egyenként jöttek ugyanolyan óvatos lopakodóssal, mint anyád, s a csengő gombját is úgy nyomták meg.

Talán fél óráig várakozhattam, amikor hirtelen elhatározással én is a bejárati ajtóhoz léptem és megnyomtam a csengőt.

Végre kinyílt az ajtó. Kikészített, terebélyes, galambősz hajú hölgy állt előttem erős parfőm illatot árasztva maga körül. Nyomban felismertem. Ki ne ismerné őt a városban, a jóságos arcú özvegyet, aki télen és nyáron, nap mint nap, feketébe öltözve, jellegzetes apró lépteivel jár a reggeli misére.

— Mit óhajt, uram? - kérdezte hidegen. — Ki hívta meg?

— Szőnyiné - dadogtam.

— Szőnyiné?... Az más... De figyelmeztetem, uram, hogy csak a legnagyobb titoktartás ígéretével léphet be ... Kérem a százast... A belépőt . . .

Mikor átadtam a százast, a hölgy kinyitott előttem egy vastagon párnázott ajtót. A küszöbön gyökeret eresztett a lábam, s még a lélegzetem is elállt. Egymásba nyíló, nagy, tágas szobák, heverők, asztalkák, kényelmes fotőjök, a falak zsúfolásig megtömve festményekkel, különböző színű fények, puha szőnyegek, félmeztelen nők és férfiak, füst és italgőz, halk zene, kéjelgő kacagások, apró sikolyok ... és ismerős arcok, túlságosan is ismert arcok.

Ott láttam például Fehér Elvira kartársnőmet, a madonna arcú szentet, aki úgy járt-kelt az iskolában, mint akiről a megközelíthetetlenség szobrát mintázták meg. S hogy a tanítónőknél maradjak: ott láttam a koromfekete

hajú szlovák kolléganőt, Leácskót, a katonai parancsnok feleségét, s a szőkehajú Vilmát, akinek a férje a bíróságon dolgozott.

Ott állt anyád is részegségtől csillogó szemmel, kis bugyiban, szabadon ringó mellel. Középkorú férfi játszadozott vele... És ott volt Kucsera, az óllomásfönök, Jandák, a húsüzem vezetője, Fridák doktor, női orvos, Zitka, a tűzoltó felesége, Kállai, a bútorüzlet vezetője, négy nagylány apja . .. s még jó néhány ismeretlen nő és férfi.

Úristen: titkos prostitúció! Elszörnyűlködtem.

Mikor anyád megpillantott, halkan felsikoltott, majd hahotózni kezdett:

— Nézzétek! Utánam jött a férjem, itt akar velem szeretkezni! — mondta bugyborékoló nevetéssel.

Nem úgy a többiek: döbbenettől fagyos arccal meredtek rám, szinte felnyársaltak a szemükkel. Én pedig sarkon fordultam, hogy elsiessek. Utamat állta az háziasszony, de félrelöktem az utómból. Idegességemben alig tudtam megfordítani a kulcsot a zárban. Végül sikerült és kinn voltam, kinn, a szabad levegőn.

Rohantam hazáig, mint akit kergetnek. A döbbenettől és a felindultságtól remegett minden porcikám. Végigdűltem a heverőn és rendezni próbáltam a gondolataimat. Nem ment: üresnek éreztem a fejemet, mintha kitépték volna az agyvelőmet.

Nagyon kívántam az italt, de egyetlen kortnyi sem volt a háznál. Mégis kutatni kezdtem. Nem is tudom már. hányadszor néztem bele a vitrin aljába, amikor az egyik sarkában, holmi kacat között leltem egy fél üveg konyakot. Márkás ital volt, de akkor is ízlett volna, ha mosófazékban főtt cukorpálinka.

(folytatjuk)

10