A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-20 / 42. szám
1855-ben jelent meg Rider Haggard angol író első regénye, a Salamon király kincse. Már többször megfilmesitették. A legújabb változatban Britt Ekland (képünk) alakitja a titokzatos kincsesváros, Milosis királynőjét. Három nap kellett Peter Stone és Bryan Rimmer fényképészeknek, hogy a Shatland-szigetek egyikén lefényképezzék ezt a két fekete-barna albatroszt. Ezek a madarak ugyanis csak Földünk déli részén élnek - nyilván szélvihar sodorta őket északra, ahol igazán ritkán láthatók. Egy stockholmi autótulajdonos észrevette, hogy egy madárka nagy tetszéssel nézegeti magát autójának visszapillantó tükrében. Azt hitte, a jelenet merő véletlenség. Ám kiderült, hogy a hiú madár nap mint nap alig várja, hogy az autó leparkoljon, s kedvére gyönyörködhessék magában. a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar csoportjának tagja tevékenykedett hosszú ideig Vietnamban? Róbert László még azoknak is, akik naponta figyelemmel kísérik a híreket, riportokat — csak újat mond. Elmegy a dzsungelekben harcoló katonákhoz, felkeresi a Petőfit fordító, Xuan Dieu költőt és az országban széltében, hosszában utazgatva egyre csak Graham Greene: A csendes amerikai című regénye jár az eszében. Azonosítani próbálja a regényben leírt helyszíneket, szereplőket, az írás megjelenése után húsz évvel. És mindig ugyanarra döbben rá: Vietnam szabadságot akar, Vietnam élni akar és mint a „marxista trubadúr“-költő mondta: „... költőnép vagyunk. Nyelvünk szavai dallamosak és egytagúak. Szinte minden szó könnyen válik verslábbá. Arra született ez a nyelv, hogy költészetté legyen. A rímek nálunk buján nőnek." A rímek és a hősök. A „rímekből" lehetne több is. A hősökből már elég van Vietnamban. A harcban lett hősökből. Róbert László könyve a mindenkori hősöknek állít emléket. Akik tudnak harcolni, de most már élni akarnak. - zolczer -MŰVÉSZET Kulturális nyár '79 A fővárosi nemzeti bizottság művelődésügyi osztálya az idén már negyedszer rendezte meg a Bratislavai Kulturális Nyár című rendezvénysorozatot, amelynek keretében — júniustól szeptemberig — a különböző prózai és zenés programokban szereplő művészek több mint háromszáz alkalommal léptek közönség elé. És amíg esztendőkkel ezelőtt a nyári hetek Szlovákia fővárosában inkább csak unalmas pangást hoztak, ezúttal inkább a bőség zavara nehezítette az ember dolgát, ha válaszolni akart: hová is menjen a tarka műsorajánlat rendezvényei közül, s hogy ráadásul még jó időt is fogjon ki . . . Persze, az időjárásért — amely az idén bizony jócskán megtréfált mindenkit, nem a rendezőbizottság felelős, abban legföljebb csak vakon bízni lehet. Nemúgy a műsorpolitika tudatosságában és a bemutatott programok művészi színvonalának emelésében! Mert önmagában örvendetes, hogy a régi városrész történelmileg nevezetes udvaraiban s kertjeiben rendezték a klasszikus veretű műsorokat, míg a rock-zene vagy más szórakoztató programok inkább a peremkerületekbe „szorultak". Az Óvárosháza udvarán például így szinielőadásokat és emlékesteket tartottak, az Egyetemi Könyvtár barokk udvarán ide illő komoly zene csendült föl, a Vörös Rákhoz címzett nyári olvasókertben irodalmi műsorok zajlottak, a Mihály-kapu tornácáról toronymuzsika s a Prímáspalota előtt éji zene hangzott. Lehetséges, ilyen bő választék láttán valaki meddő szőrszálhasogatásnak tartja, ha bizonyos fenntartásaim vannak a Kulturális Nyár gazdag műsorával szemben. Pedig mi tagadás: pont a programkínálat zsúfoltságát érzem zavarónak, aminek bizony egy-egy műsor értéke látja kárát. Mint az élet annyi más területén, itt is a kevesebb több lenne. Nem ártana például az erre a célra kiszemelt színielőadásokat nemcsak „áthozni" a kőszínházak színpadáról a szabadtéri pódiumra, hanem annak sajátos követelményei szerint át is rendezni a darabot. Ügy tűnik, mindezt a Kulturális Nyár szervezői is tudatosítják, mert épp a napokban létesült egy konzultatív bizottság, mely az eddigi szervezőkkel karöltve, de új ötletekkel, alaposabb szervezéssel és művészi elmélyültséggel kívánja gazdagítani a „nyári játékok" újkeletű hagyományát Bratislavában. M. P. ONNAN HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KIÁLLÍTÁS Teodor Baník szobrai Témaváltozatosság, az élet zajlásónak sokrétű, de szobrászati szempontból egységes formanyelvű megfogalmazása jellemzi Teodor Baníknak a bratislavai Városi Galéria rendezésében a Mirbach-palotában szeptember folyamán megtartott szoborkiálítását, amelyen a művész 1954—1979 között készült legjobb alkotásait mutatták be. Baník témaválasztása sokrétű: az anyai szeretet, a családi kör melege, emberközelre utaló mozzanatok, a munka utáni pihenés, mozgástanulmányok, különböző folklorisztikus, allegorikus és történelmi motívumok ihletik alkotásra. Bánik szobrásznyelve rendkívülien kifejező, tulajdonképpen monumentalizáló. Alkotásainak mondanivalóját elsősorban a körvonalak realista megrajzolásával fejezi ki. A részletek stiláris kidolgozását a mondanivalóval hozza párhuzamba: az impresszionisztikus hatásokat fokozó részletezést társadalmitörténelmi fordulópontok, tragikus mozzanatok rögzítésénél alkalmazza (Anya a halott felett 1954, Nem tért vissza 1959, Az anyák és a háború 1958— 59, Hamlet 1962), realisztikusan reprodukálva mindazt, amiben a természet adto szépet és hangulatot látja uralkodónak (Anya gyermekével 1968, Tornászlány 1978); míg monumentalitásra törekvő jelképes szobrainál (Pihenő 1956, Betyárdal 1960, Munkás 1964, Őszi est 1964, A család 1965, Kenyér és só 1975) kubisztikus jellegű, nagy felületű sima síkokat alkalmaz, elnagyolva a részleteket. Külön fejezetet képeznek Teodor Bánik portrészobrai. Az aprólékosan kidolgozott portrék, fejek azon felül, hogy élethűek, a megmintázott személy — Bánik által dominánsnak látott és expresszív tömörítéssel visszaadott — jellemvonásait is tükrözik (Apám 1954, Anyám 1956, Nálepka százados 1963). Teodor Baník 1929. november 28-án született Bratislavában. Az általános iskolát befejezve a modori Szlovák Keramika vállalatnál szerzett szakmunkásbizonyítványt, majd 1949—54 között a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán Jozef Kostka és Alexander Trizulják szobrászművészeknél tanult és szerzett tanári oklevelet. 1957—60 között a bratislavai Iparművészeti Középiskolában modellezést tanított, 1961-től asszisztens a Képzőművészeti Főiskola szobrászati tanszékén. A jelenlegi tárlat nem első ízben ismerteti Teodor Baník munkásságát a nagyközönséggel, 1954-től folyamatosan, csaknem évente vesz részt különböző témájú kiállításokon, önállóan először 1970-ben, a 2ivot képeslap kisgazdájában mutatkozott be. A Mirbach-palotóban megrendezett kiállítás és az ez alkalomra kiadott, figyelemre méltó grafikai kivitelezésű, képekkel gazdagon illusztrált összefoglaló-értékelő katalógus a Városi Galéria méltó hozzájárulása a művész 50. születésnapjának megünnepléséhez. Lehel Zsolt KÖNYV Kierkegaard: Vagy-vagy „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj meg, mindkettőt meg fogod bánni” - olvashatjuk mindjárt az elején ezt az „eksztatikus előadást" s nyakig benne vagyunk a kierkegaardi óceánban. Hosszú és göröngyös volt az útja a múlt századi dán filozófus mesterművének a magyar olvasóig, ha meggondoljuk, hogy szerzőnk 1813-ban született s e különös könyvét harminc esztendős korában, 1843-ban jelentette meg. „A Vágy-vagy ugyanazt a helyet foglalja el Kierkegaard életművében, mint A szellem tenomenológiája Hegelében" — olvashatjuk Heller Ágnesnek a kötethez irt utószavában. Csakhogy: míg A szellem fenomenológiája csupán „kiindulópontja" a hegeli öszszefoglalásnak, az egymás után sorjázó vaskos Hegel-köteteknek, addig a Vagy-vagy szerzőjének életművében rögtön a csúcsot jelenti. Ami utána következik, az mind hanyatlás, „előjáték" a tébolyhoz. Gondolom, eléggé szimbolikusan jelzi ez a tény a különbséget mester és tanítvány viszonyában, ugyanúgy, ahogyan egy másik Hegeltanítvánnyal összehasonlítva is: Kierkegaard ugyanis, ugyanúgy mint Marx, Hegelből indul ki, a maga módján ő is a hegeli filozófiát akarja „talpára állítani". Csakhogy micsoda különbség, ha összehasonlítjuk a két életművet: Kierkegaard rezignál, Marx felháborodik. „Kierkegaard vagy Marx, vagy-vagy" — olvashatjuk a szellemes megjegyzést az utószóban. A helyzet azonban, véleményünk szerint, korántsem ilyen egyszerű. „Mert csak két következetes válasz létezett a polgári világ elidegenedésére és ennek tagadására. Az egyik Kierkegaardé, a másik Marxé." Ma már egyre inkább úgy látjuk (s erről látszik meggyőzni bennünket a végre teljes egészében olvasható Vagy-vagy is), hogy a dán filozófus diagnózisa végső soron ugyanolyan fontos „előzménye" volt a marxi diagnózisnak, mint akár a Hegelé vagy Feuerbaché, noha kétséges, hogy Marx ismerte-e (ismerhette-e) Kierkegaard írásait. Nem a mi dolgunk megválaszolni ez a kérdést, itt csak regisztrálhatjuk az ugyancsak megkésett magyar kiadás tényét, dicsérhetjük a kitűnő fordító, Dani Tivadar munkáját. S ízlelgetjük a különös kierkegaardi világot, kerülgetjük, mint macska a forró kását. A pompás Don Juan-tanulmányt, melyet előzőleg olvashattunk már egyedi kiadványban, ám csak most láthatjuk, mennyivel többet mond így, eredeti környezetében, mint abból kiragadva, s a kegyetlen „Csábító naplóját", amelynél aligha állítottak ki lesújtóbb diagnózist a polgári társadalomról.-il-Róbert László: Hotel Majestic Nincs még a világon egy másik ország, ahonnan az utóbbi harminc év alatt több hír kelt volna szárnyra, mint Vietnam. Vietnam három évtizede mindennapi sajtó- és beszédtéma. Mi újat mondhat hát egy riportkönyv erről a sokat szenvedett országról? Nem elégszer kürtölték már világgá a hírügynökségek, hogy Vietnamot bombázzák, hogy népe küzd, mocsarakban harcol a világ legmodernebb haditechnikájával rendelkező hadserege ellen; hogy a rizsföldek népe leigázhatatlan?! . . . Mi újat mondhat Róbert László — a neves magyarországi újságíró — aki 1973-ban, a békekötés évében, mint 8
