A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-29 / 39. szám
Csodaszép villája van Rózsadombon a budapesti Nemzeti Színház Kossuth díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művészének. A hófehér teraszokkal övezett házat hatalmas park öleli körül, s a szelíd lejtésű kertből a Duna és a főváros panorámájában gyönyörködhet az ember. Magában a házban pedig a pompás bútorok ellenére olyan lakályosak a szobák, hogy még az idegen is otthonosan érzi magát. Különösen az a bárpulttal ellátott férfiszoba tetszett, amelyben művész barátaival szokott kvarterkázgatni Kállai. Ami azonban a legjobban megejtett, az a ház asszonyának kedvessége volt. A terasz lépcsőjén várakozott reánk s mindkét kezét nyújtva kívánta, hogy érezzem jól magamat. — Szerencsés ember vagyok — vallotta később Kállai. - Már gyermekkorom óta mindig színész szerettem volna lenni, s vágyam beteljesült. Fiatal éveimben egy jó feleségre vágytam, s az ostrom alatt a pincében egy egyszerű varrónő személyében a világ legjobb asszonyára leltem. Férfiéveimben pedig lakályos otthonról egy csöndes villáról álmodoztam, s három esztendeje, hogy felépítettem ezt a házat. — Hol itt a szerencse? Hiszen mindent, amit elért, tehetsége révén verekedte ki — vágtam a szavába. — Dölyfösség lenne, ha a sikert enynyire elfogultan mérném — válaszolta elgondolkodva Kállai. — Hallgasson meg egy kis történetet. Amint tudja, néhány hónapot jártam a Színiakadémióra. Tanulmányaimat félbeszakította az ostrom. A szovjet csapatok körülzárták Pestet, s a bombázások és a belövések elől a légópincékbe kellett menekülnünk. Itt aztán az éhezés és a halálfélelem lassan elfojtotta lelkűnkben a világmegváltó ambíciókat. Egyet akartunk csak: élni és még egyszer jól lakni. Érthető tehát, hogy amikor végre kikerültem a nedves pincéből, én sem gondoltam másra, csők egy kis nyugalmas életre. Kerítettem tehát egy rozoga szánkót, ráraktam a cuccomat és elindultam Gyomára, szülővárosomba. Alig értem ki azonban a város szélére, szánkóm alatt pocsolyává olvadt a hó, vissza kellett hát térnem. Másnap tudtam meg aztán, hogy az igazgatóság felszólította hallgatóit, sürgősen jelentkezzenek az akadémián. Rohontam persze én is, az intézet lépcsőházában azonban feltartott egy ismeretlen férfi: „Fiatalember, van már szerződése?" — kérdezte morcosán. „Az ostrom előtt már beszélt velem Both Béla igazgató úr, le akart szerződtetni" — dadogtam zavartan. „Ez nálam nem számit" — harsogta az idegen — „én dupla gázsit adok." Nos, így szerződtetett le Bárdos Artúr igazgató úr a Belvárosi Színházba, a hol Rome alakításával életem első sikerét arattam — fejezte be a történetet Kállai. — Ha már a múltat idézgetjük, nézzünk messzibbre is — kérdem a művészt.-1925-ben születtem Gyomón. Apám borbélymester volt, apai nagyapám szintén borbély, anyai nagyapám pedig a vasúti restit bérelte. Nem volt tehát művész a családban. Legfeljebb apám szerette elszórakoztatni az embereket. Olyan víg kedélyű volt, hogy tréfás természete miatt néha még az úri társaságokba is meghívták. Velem azonban már kisgyermekkoromban kacérkodni kezdett Thália istenasszony. Nagyon szerettem „alakítani". Amikor például anyai nagyapámnak levágta féllábát a vonat, úgy szórakoztattam, hogy valósággal eljátszottam neki az ismertebb meséket. Ministrólni is csak azért ministráltam, hogy megjátsszam az ájtatos ifjút a lánykáknak. Egyszóval szerettem „színészkedni", pedig szüleim mindent megtettek, hogy leszoktassanak róla. Egyszer például cirkusz jött Gyomára. Természetesen folyton a közelükben ólálkodtam. A negyedik napon aztán besomfordáltam az igazgató kocsijába és közöltem, hogy velük szeretnék menni. „Jól van fiam — mondta az igazgató, — holnapután kora reggel indulunk, akkor majd jelentkezz." Otthon persze egy szót sem szóltam művészi terveimről, hanem csatlakoztam a cirkuszhoz. Nagy volt azonban az elkeseredésem, amikor a szomszéd faluban a díszelőadáson a víz árusítását bízták rám. Szüleim csókjai vigasztaltak csak meg, akikkel előre megbeszélte „fellépésemet" a tréfás igazgató. — Akadtak egyéb „csalódásai" is? — Akadtak bizony — válaszolta mosolyogva Kállai Ferenc. - A legsorsdöntőbb diákkoromban ért. Akkor már Budapesten laktunk, s a Rákóczi Ferenc felsőkereskedelmi iskola tanulója voltam, amikor irodalom tanárom, Pongrácz Elemér kitüntető feladattal bízott meg. Tudta, hogy jól mondok verset, így aztán iskolánk pártfogójának, Harsányi SZÍNÉSZEKKEL NÉGYSZEMKÖZT: Jirfc. iztrtkM a. HU" rCtrtk^ij.. 16
