A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
ELÖLJÁRÓBAN SZÜKSÉGESNEK TARTJUK MEGJEGYEZNI, HOGY SZERKESZTŐSÉGÜNK NEM VALLJA MAGÁÉNAK BÁLLÁ KÁLMÁN EGYES NÉZETEIT, NEM ÉRTÜNK EGYET KRITIKAI SZEMPONTJAIVAL ÉS BÍRÁLATÁNAK NÉHÁNY KITÉTELÉVEL. ÍRÁSÁNAK FENNTARTÁSAINK ELLENÉRE IS HELYET ADUNK LAPUNK HASÁBJAIN, MIVEL MEGGYŐZŐDÉSÜNK, HOGY BÁLLÁ KÁLMÁN KRITIKÁJA VITÁRA - S EZÁLTAL BIZONYOS ESZTÉTIKAI KÉRDÉSEK TISZTÁZÁSÁRA - ÖSZTÖNÖZHET. VÁRJUK TEHÁT A HOZZÁSZÓLÁSOKAT. Szerkesztőség ség összetartásának, vélelmezésének eszköze lehetett. Nagyjából így vált, felfuvalkodván, önmaga tagadásává, hosszú távon szilárdítva azt az állapotot, amelyre kezdetben hőemelkedésként figyelmeztetett. Így vált belsővé, így állandósult és lett kompenzálást, érdekszövetséget és illuzórikus heroizmust egyként tartalmazó hamis tudattá, amelynek jellemző tétele például a két háború közötti magyarországi irodalom és közgondolkodás öntelt lebecsülése. Jellemzője o zsákutcás gondolkodás, mely feloldhatatlan ellentmondásokba bonyolódik - miként a bevezető kérdésekben is —, de ezt nem tudatosítja. Föl-fölkérődzi a kérdéseket, de nem veszi észre, hogy bennük egy nemzet jellegzetes tulajdonai kéretnek szómon nemzetrésztől, magasabb rendű kategória fogalmai alkalmaztatnak alsóbb rendűre. Ezek után indokoltnak tartom kijelenteni: szlovákiai magyar költészet elvileg (fogalomként) nem iétezik, gyakorlatilag (segédfogalomként és gyűjtőnévként) azonban igen. Más szóval: Goethe mondaná, előbbre visz. Koncsol tételei lényeges mozzanatokra irányítják figyelmünket. Irodalmunk (hagyományoktól bátorítva is pusztán a rövidség kedvéért használjuk azt az alakot a gyűjtőnévként felfogott „szlovákiai magyar irodalom“ kifejezés helyett) valóban szokatlanul egységes. Ez azonban nagyobbrészt nem belső szemléleti hasonlóság, azaz sajátosság, hanem részint adottság, részint betegség. Adottság, hogy irodalmunk egyetlen — több nemzedékű — írócsoportból áll, ennek tagjai személyes és irodalmi kölcsönhatások szálaival erősen egymáshoz vannak kötve, s egészségtelen mértékben uralkodik körükben az egymást ügyelés, egymáshoz viszonyítás - a kitekintés rovására. Magyarán írócsoportunkat kívülről a körülmények nyomása, belülről a kritika hiánya közösen tartotta mindeddig egyben. A következmény egészségtelen nivellálódása, értékesnek és értéktelennek egy szintre hozatala protokolláris vagy személyes érdekből, s a csoportlélektan törvényeinek egyéb BAHA KÁLMÁN: VAN-E KÖLTÉSZETÜNK ? (JELENLÉT. Válogatás a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészetből) A fenti kérdést mogyar olvasók közül csak kisebbségi tehetné föl, hasonlóképp emezeket is: van-e festészetünk?, van-e történetírásunk?, van-e bölcsészetünk?, van-e természettudományunk? Az előbbieket ritkábbon, az utóbbiakat sűrűbben föl-fölteszik, azért, mert az illető művelődési ágazatok létezése kérdéses vagy bizonyítandó; pedig kérdésük csupán egy sajátos szemlélet, elterjedt szóval élve: hamis tudat megnyilvánulása, s megválaszolni fölösleges. Ezredéves dokumentumokkal rendelkező költészetünk (a „mogyorók szimfóniája"), művelődésünk létét kérdő mondatban emlegetni józan ésszel annyit tesz, mint arról elmélkedni: vagyunk-e vagy csak ólmodnak bennünket? A hivatott kérdezők csak a hamisítatlan, 1918 utáni kisebbségi irodalmat tudják igazán magukénak. Ez a semmiből, legföljebb regionális hagyományokból való indulásnak, a nemzeti kultúra részekre bomlásának dogmája. Ha ezt elfogadjuk, a végtelenségig vitathatjuk a címben megjelölt kérdést, egyebek közt. Hasznosabb akkor már megkeresnünk e szemléleti torzulás, e hamis mi-tudat kiváltó okait. Ezek egy magatartásformában összegezhetők, amelyet kisebbségi messianizmusnak nevezhetünk. Nem rosszindulat, félrevezető szándék hozta létre: az adott gondolkodói kapacitás legkézenfekvőbb válasza volt a helyzeti adottságokra, a kényszerű körülményekre. Átértékelése helyett elterjedése következett később, gyors eredményeket látszott ugyanis hozni a megzavorodott önbizolom és azonosságtudat gerjesztésében és felújításában, s a kisebba kifejezés értelmezése két ágú lehet. A második ez: ha elfogadjuk, hogy a kisebbségi identitástudat, bármennyire hamis és másodlagos, mégis valóságos tevékenységformáló erő, illetőleg a Szlovákiában születő magyarköltészetet általában jellemző sajátosságokban nyilvánul meg, 'akkor e sajátosságokat bátran a szlovákiai magyar költészet segédfogalmában vonhatjuk össze. Újabb tanulmányaiban (lásd: Tiszatáj 1978/11, Kortórs 1979 (3) Koncsol László az említett sajátosságokra — pontosabban: azok egy csoportjárarámutatva határozott körvonalakat, szuverén létet tulajdonít a szlovákiai mogyar irodalomnak, mely szerinte egy az európai irodalmak közül. Felfogása elvi síkon a messianizmus körébe sorolható jóhiszemű tévedés, tárgyi megalapozottsága miatt azonban érdemi megvitatást igényel. Tényeket, műveket megidézve bizonyítja, hogy - egyszerűsítve - a szlovákiai magyar irodalom egységesítő és megkülönböztető jellegzetessége az epikai és lírai hősök menekülő, hátráló, védekező, passzív magatartása. Anélkül, hogy e helyt vitába szállnék vele, jelzem, hogy az általa vázolt kép 1. nem teljes (csakis író és társadalom viszonyát tekinti); 2. csak egy bizonyos korszakra, és nem csak a tárgyalt szerzőkre érvényes; 3. befső ellentmondást tartalmaz (a szemléleti egység nem kritériuma egy irodalom önálló voltának, talán ellenkezőleg.1) - ezért e koncepció módszertanilag terméketlen, tehát gyakorlati síkon is téves. A koncepciózus tévedés igazabb a felületes igazságoknál, hiszen, mint megnyilvánulásai. Kritikánk (nemcsak a kisebbségi kritika) erőre kapásától is függ, megszűnik-e irodalmunknak ez a lehangoló „sajátossága", kiolakul-e oz irányzatok, törekvések, vélemények életteli sokfélesége. Vannak azonban belsőbb, stílus- és szemléletbeli sajátosságok is, amelyek s sokféleség kibomlásának külsőleg és belsőleg gátolt, de lényegi folyamatát jelzik. Elmélkedésem idáig csak közvetve, az alkalomtól ösztönözve szólt az előttem fekvő, Fonod Zoltán és Zalabai Zsigmond szerkesztette vaskos versvólogotásról, amely költészetünket kívánja bemutatni. Innentől már az anyag néhány konkrét tanulságát kell sorra vennem. Gyakori, a Jelenlét előszavában is megismételt nézet szerint 1945 utáni költészetünk három szakaszra osztható, a három költőnemzedéknek megfelelően. Ez a felfogás annyira mechanikus és felszínes (a „harmadvirágzás“ költői, de használhatatlan terminusáról itT nem szólva), hogy az antológiákhoz kötött nemzedéki föllépésekről lemaradó szerzőket (pl. Bórczit) nem tudja hova sorolni, ráadásul képtelen számot adni arról, mit csinált a mindenkori idősebb nemzedék egy-egy antológia megjelenése után. Mintha a jelképes váltóbot átadásával elvégezte volna futását. Jelen válogatás a maga lehetőségeihez képest érthetően cáfolja ezt a hipotézist. Tartalma alapjában két részre különíthető. Az egyiket kollektív vagy tárgyi költészetnek nevezem. A tárgyiság az alanyiság ellentéte, s nem a modernség jellemzője. Ellenkezőleg: Dénes, Ozsvald, Bábi és Gyurcsó kezdetben a költői személyiséget kiiktatva igyekeztek tárgyukat kifejezni, az egyéni szemléletről lemondva készen kapott véleményekhez, sémákhoz igazodtak. Ezért nem ragadhatták meg tárgyukat sem. Közös és legnagyobb élményüket, a megfélemlítés szülte kisebbségi szolidaritást túl gyorsan a múltban utalták, bár jelenlétét mindig érezni, s néhány őszinteségében megható vers föl-föllobbantja. A múltat, vagyis annak problémamentesebb, idillikus részét megelevenítő darabokban is e kollektív élmény rejtőzik, nosztalgia képében. A tanulékony és éber öntudat ezt is ritkán tűri, s a versekből többnyire propagandaanyag válik, mely demagóg módon bizonyítja a jelen fölényét, s a jelenről magáról legföljebb részigazságokat mond. Az 1956 előtti versekről szokás mondani megrovólag: a mesterséget, a formát elhanyagolták a tartalom, a valóság megfogalmazása kedvéért. E versekben azonban ritmus, rím és nyelv gyakran hibátlan, csak a tartalom, az ábrázolt világ hamis minden esetben: így hasadnak ketté. . .kilincsén nem motoz már (soha többé a végrehajtó" — Dénes verssora ironikus hatást kelt, ha megnézzük az évszámot: 1952. Érdekes és jellemző, hogy a korabeli bírálók azt a Bábi't tartották a legtöbbre, akinek feltétel nélküli odaadását a megaláztatás kollektív élménye sem mérsékelte, s aki V956 után sem a személyesség felé, hanem a szónokias bölcselkedés zsákutcájába tartott. Társai ezidőtájt mélyebbre hatoltak, személyes gondként kívánták átélni, amit korábban túlságosan egyértelműen, felületesen érintettek. A lehetőségeket itt Ozsvald legjobb versei (az annak idején Tőzsértől megdicsért Tékozló fiúhoz hasonlóak), Gyurcsó egy-két darabja és Dénes rövidebb versei, például négysorosai jelzik. Gyakori a pongyolaság, ritka a tömörség náluk továbbra is, s ez szemléleti problémák nyomára vezeti az olvasót. A felvetett kérdéseket direkte akarják megragadni, kifejezés helyett kimondják, s megrekednek általánosságoknál, szép szavaknál, azaz vers és téma különneműségénél (főleg Dénes és Gyurcsó). Dénesék líratipusához sorolható egy ifjabb nemzedékből Gál és Cselényi is. Utóbbinál ez talán kevésbé nyilvánvaló, de egyértelművé teszi verseinek közösség felől az egyeshez közelítő, a személyesre a kollektivitásból tekintő szemlélete, amely nem változott. Cselényi . manapság is éppoly gyakran szólal meg a pátosz hangján, ami jellemzője azoknak, akik valamely elvontságban, elvben, totalitásban vélik megragadhatónak az egyes ember létkérdéseit. Cselényi gondolati megújulás nélkül vagy helyette a formai újítást választotta, igazolva, hogy egyik a másik nélkül nem sokat ér. Jelenlegi költészete csak látszólag nehezen érthető; gondolatilag épp ellenkezője a bonyolultságnak. A közösségközpontú, kívülről kiinduló szemlélet korlátozó hatását Gál versei példázzák legtisztábban. Költészete versbe rejtett protestálás, versbe szorult halkított vita, mely rokonszenves, de személyes hitel nélküli. A messianizmus, az elszigetelt kisebbségszemlélet hibájából származnak kínzó kérdései. Nem bír szabadulni a pusztulás képei-14
