A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-15 / 37. szám

AZ ESZTÉTIKA ÉS A POÉTIKA KÉRDÉSEI

töl, ezért csakis visszafele tekint, leír, kérdései mélyre nem hatolnak. A létkérdést Európában nem lehet közösségileg kifejezni, minthogy átélni sem. Az erre törekedő költészet legföljebb másodlagos lehet. A nemzet sorskérdéseit Gál allegóriák és magyarázó utalások avíttságába mártja, elkerülve a mindenkori jelent: az egyén konkrét létélményét s ennek hű kifejezését. Valójában nem a kimondhatatlannal viaskodik — a nagy költészet e viadal bélyegét viseli —, hanem a kimondhatót kerülgeti, Ez is, az is érthetetlen, ha költőről van szó.

A másik, individuális vagy alanyi irányzatot Tőzsérrel kell kezdenem. Ö volt az első köreinkben, aki sorsot próbált kifejezni, nem leírni. Fölismerte a nyelv, a mű, a kompozíció fontosságát (az ő szavával: szakított a „beszélő” költészettel.) A kezdettől jelenlevő költőszerep, a vers szólítása sokszor póz is nála, de nem csak az. önmaga felől közelít a világhoz, s ha nem ezt teszi, mindjárt programverset ír, vitatható tételekkel. (Fejezetek ..., főleg a 3. része.) Reprezentatív verseit megszenvedte, gondolatai nem válnak eszmékké, hanem érintkeznek az egzisztenciával. Számára ugyanis problematikus minden, és személyes jelentőséggel tele; a szerelemtől verse alapeszközéig, a költői képig. S ezzel a szerkezetbe foglalt eszközzel képes mindent „leképezni", a verset magát is. Bizonyos, hogy az Ősz, A papír partján, a Búcsúcsók és társaik fognak megállni az időben az időszerűség támogatása nélkül, nem peo’ig a kisebbségi hegyibeszédek.

Zs. Nagy Lajos is minőségi újítást hozott a hatvanas évek vége felé. Költészete az egyén értékhiányát és értékkeresését fejezi ki a nyelv ironikus funkcióján keresztül, amelyet költőink közül ő fedezett fel. Arcok és álarcok sokaságát produkáló nyelvi eredetisége révén önmagában leplezi le környezetét, s abban — önmagát. Ezek a síkok ütköznek vagy kancsalítanak, vonzzák vagy tükrözik egymást, így állandósul a stílus és a szemlélet feszültsége: a költőiség. Zs. Nagy törekvését rengeteg balsiker, tréfába .csattanóba fulladó szatírakísérlet, groteszk töredéknél alig több vers kíséri végig. A „számadás a tálentomról" neki még nehezebb lenne, mint Tőzsérnek.

A válogatás maga elsősorban szellemi életünket tükrözi és kritikánkról állít ki bizonyítványt költészetünk bemutatása, osztályozása, képviselete helyett. Jellemzi a már említett nivellálás: a jók jobbak, a gyengék gyengébbek annál, ami a kötetben olvasható. A különbségek elmosásában segített a túlméretezés, az anyag fölhígítása, ami az öntelt befeléfordulás jele egyúttal. 34 költőből, akik 1978-ig kötetet publikáltak — az antológiákat és a gyermekirodaimat nem számítva —, 22 szerepel a válogatásban. Csakhogy nem a színvonal volt ilyen magas, inkább az a kritikai (és szerkesztői) mérce alacsony, amely a protokollárisnak nevezhető névsort és az egyes költőknek kiszabott terjedelmet meghatározta. 12— 14 költő, harmadennyi anyaggal, valóban reprezentatív lett volna. Az antológia igazi célja azonban a bizonyítás („Van költészetünk!" — mondja az előszó) és az önünneplés. Megjegyzéseim, az alkalom kirótta kötelességen túlmenően, e cél ellentmondásos voltából erednek.

Az esztétika és o poétika kérdéseivel az ókortól egészen napjainkig nagyon sokan foglalkoztak, írók, költők, filozófusok. politikusok egyaránt; a korszerű művészettudománynak azonban még mindig van (s bizonyára a jövőben is lesz) új mondanivalója a szóbanforgó problémákról. Manapság — amikor tagadhatatlanul fokozódik az ideológiai harc a két világrendszer, a kapitalizmus és a szocialimus tábora között — egyre aktuálisabbá válik a művészet és a politika kölcsönös összefüggésének kérdése, s ezt mind világosabban látják a művészek és a politikusok is.

Jurij Barabas szovjet irodalomtudós Otázky estetiky a poetiky (Az esztétika és a poétika kérdései. Slovenský spisovateľ, 1978) című, szlovák fordításban megjelent tanulmánykötetében főleg az irodalom legidőszerűbb kérdéseivel, mindenekelőtt a művészet, a politika és az ideológia kölcsönös összefüggésével foglalkozik, s megmutatja a művészet autonómiáját hangoztató pszeudoelméletek igazi hátterét is.

Hogy milyen következményekkel járhat a művészet és a politika merev szembeállítása, azt a csehszlovák társadalomnak is alkalma volt tapasztalni, nem is olyan régen, mindössze egy rövid évtizeddel ezelőtt. Irodalmi életünk ekkori eseményeit Barabas is markáns példaként említi Művészet, ideológia, politika című tanulmányában. Rámutat, hogy a csehszlovák ex-író, a jelenleg aktív antiszocialista tevékenységet folytató emigráns, A. Liehm is a művészet és a politika összeegyeztethetetlenségéből indult ki nézeteiben. ......A politikus és az író két különböző, sőt antagonisztikus funkciót tölt be — nyilatkozta a Literárne listy egykori szerkesztője 1970 februárjában —, ha bizonyos mértékig ki is egészítik egymást. A művész lényegében anarchista. Ellensége a hatalomnak (...). Erkölcse idegen a közösség erkölcsétől. Lehet hippie vagy élhet mint hadvezér, lehet példás férj vagy tarthat húsz szeretőt, de minden esetben kivételes helyet foglal el és magányos marad." (Legalább zárójelben ide kívánkozik egy megjegyzés: a mraxizmus-leninizmus sohasem tagadta, hogy léteznek bizonyos ellentétek politiküs és művész között; ezek forrását a művészi tevékenység sajátosságaiban és egyáltalán az értelmiség szociális lényegéoen latjai Marx, Engels és Lenin számára azonban nemcsak az ellentétek szükségszerűsége, hanem relativitása is világos^volt. Lenin szerint a politikus-művész ellentétet le lehet és le is kell küzdeni: Lenin éppen ebben látta a művészet irányításának értelmét. A folyamat dialektikája abban rejlik, hogy az ellentétet nem lehet kimeríteni, véglegesen megoldani, de szüntelenül és következetesen küzdeni kell vele. A művészi folyamat irányítása tehát nem egyszer s mindenkorra kidolgozott intézkedéssor, hanem folyamat, állandó mozgás, az optimális megoldások szüntelen keresése.)

Barabas azonban Liehm más, nem kevésbé figyelemre méltó kijelentéseire is felhívja az olvasó figyelmét: ezekből a kijelentésekből aztán kiderül, hogy művész és politikus mégsem határolható el olyan mereven egymástól, amint azt az idézett nyilatkozat alapján a jóhiszemű olvasó gondolhatta volna, mivelhogy vannak Liehm szerint a társadalmi életben olyan momentumok, amikor „a kultúra magára vállalja a politika feladatait", s az entellektüel „felül a politikus által üresen hagyott trónusra". Ilyenkor „az író minden egyes szava politikai erőre tesz szert". Abban az időszakban, amelyet a burzsoá sajtó legszívesebben „prágai tavaszként" emleget, nemegy csehszlovák műrészegyéniség foglalkozott efféle tevékenységgel. S nem szabad elfelejtenünk, hogy az egész a kultúra és a politika összeegyeztethetetlen ségével ka peso -latos banális teoretizálással kezdődött. Jurij Barabas M. Jodl Kritici (Kritikusok. Literárni noviny 1965. évf. 5. sz.) című írását hozza fel tipikus példaként; Jodl az irodalom és a kor kölcsönös viszonyát elemzi cikkében, s arra a következtetésre jut, hogy a szóbanforgó viszony alapja mindig a konfliktus, s ez úgyszólván norma, az irodalom létezésének elementáris törvénye. Az irodalom és a politika kölcsönös kapcsolatának kérdésköre aztán .fokozatosan elveszíti absztrakt, elméleti árnyalatát, s egyes csehszlovák „entellektüelek" ajkán egészen határozott politikai színezetet kap. Ez a tendencia 1967 júniusában, a csehszlovák írók IV. kongreszszusán elhangzott felszólalásokban nyilvánult meg a legkoncentáltabb formában. „Persze, E. Goldstücker a kongresszus tribünjén még igyekezett megtartani az akadémikus tónust, nagyban felhasználva a szocialista frazeológiát

— írja Barabas —, noha arról elmélkedett, hogy az irodalom meg az irányító párt és állami szervek közti »feszültség törvényszerű«, mivel a vezetés csupán a »mobilizációs« funkciók teljesítését kéri számon az irodalomtól, az irodalom viszont igyekszik »kiterjeszteni exisztenciájának lehetőségeit« — ezek az elmélkedések nyilvánvalóan lazító jellegűek voltak". L. Vaculík felszólalására ugyancsak érdemes — még így utólagosan is — odafigyelnünk. Vaculík szerint „minden hatalom első attribútuma: hatalom akar lenni a jövőben is", s ez azt jelenti, hogy szükségszerűen ellentétbe kell kerülnie, meg kell ütköznie az irodalommal. Mivelhogy „a művészet nem adhatja fel a kormány bírálását..." Innen már csak egy lépést kellett megtenni az úgynevezett „Független írók Társaságáig”, ahol is nyíltan kijelenttetett, hogy a művész sikeres ténykedésének szükségszerű feltétele a hatalomtól va'ó függetlensége. A művészet és peli-ika kéidésköre így fokozatosan a szociaiiimus

— főként pedig a CSKP vezető szerepé

— elleni támadás egyik kiindulópontjává lett. Ez volt hát ama bizonyos pillanat, amikor az entellektüel elhatározta. hogy ő már pedig politikus lesz. A hatalom elleni támadások párt- és szocializmusellenes támadásokká formálódtak, s a mindennemű hatalom ellensége — nincs ebben egy kis ellentmondás? — maga törekedett hatalomra. Ide vezetett az intelligencia „sajátos küldetésének" meg a művészet és a politika konfliktusának elismerésére épített koncepció.

„Természetesen mindaz, ami Csehszlovákiában történt, a szóbanforgó

VARGA ERZSÉBET

evolúció utolsó szakaszát képezi. Az elsietett általánosítások itt fölöslegesek, ezt a drámai tanulságot azonban nem kell kisebbíteni" — állapítja meg Barabas. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy az utóbbi időben szinte a szemünk előtt történnek kísérletek a dekadencia különféle formáinak eszmei és esztétikai rehabilitációjára, s hogy a jelenkori esztétikában széles antirealista front van kialakulóban. Sokan még a nyelvvel való kísérletezésnek, sőt a nyelv tudatos „megerőszakolásának”, k'rforgatásának is valamiféle forradalmi feladatot vagy legalábbis tiltakozási funkciót tulajdonítanak. Barabas konkrét tényekre hivatkozva bizonyítja, hogy valójában még a legroffináltabb formalizmus is csupán a kispolgári ideológia megnyilvánulási formája. A művészethez való utilitáris, vulgáris hozzáállásról ugynezt mondhatjuk. A kultúrpolitika (és az irodalomtudomány) tehát csak akkor termékeny, ha a politikai, az ideológiai és az esztétikai tényező dialektikus egységére épül — más szóval: ha komplex, ha rendszerjellegű. Ennek az elvnek a megsértése mindenképpen egyoldalúsághoz vezet. így például a „tisztán" politikai aspektus hangsúlyozása a vulgarizáció, a művészethez való utiíitáris hozzáállás lehetősége miatt veszélyes. S fordítva, az esztétikai tényező abszolutizálása, a művészet politikai, ideológiai funkciójának elutasítása nyilvánvalóan ellentétbe kerül az irodalom lenini, azaz osztályszempontú értelmezésével. A két eltérő koncepció — a vulgáris és a formalisztikus — közös vonása, hogy képviselőik elszakítják a tartalmat a formától, éles határvonalat húznak a mű eszmei és művészi oldala közé.

Kötetének további öt tanulmányában Barabas a művészi igazságról, az egyszerűségről, s az ezekkel szoros kapcsolatban álló népiségről — tehát a szocialista realizmus legfontosabb alapelveiről — ír, felkutatja a különféle formalista irányzatok (főleg a strukturalizmus) szociális, filozófiai és ideológiai gyökereit, megvizsgálja esztétikai lényegüket és politikai hátterüket, s leszámol a különféle kvázi-marxista esztétikai elméletekkel is. Ugyanakkor a művészet nemzeti jellegének a fontosságát is hangsúlyozza: „Elszakítani a művészetet a nemzeti talajtól, A. Guérard kifejezésével élve legyőzni a nemzeti sajátosságok »Maginot vonalát« és a kozmopolita »univerzalitással« helyettesíteni e sajátosságokat" Barabas szerint nem más, mint a művészi alkotófolyamat szociális meghatározottságának, végső soron pedig az egész valóságnak az elutasítása.

A szerzőnek a művészettudomány vizsgálódási módszerével kapcsolatban is van figyelemre méltó, értékes megjegyzése: hangsúlyozza a komplex vizsgálódás fontosságát, amely egyébként napjainkban nagyon időszerű; éppen ideje, hogy az irodalomtudomány végre leszokjon a beszűkült szövegközpontúságról, a műalkotás társadalmi kontextusának elhanyagolásáról. A művészettudománynok ma már nem szabad megelégednie az empirikus felaprózottsággal, hiszen a tudományok fejlődése, az ismeretek jelenlegi szintje ezen a téren is újabb, tökéletesebb eljárásokat követel.

Jurij Barabas kötete véleményem szerint nemcsak az irodalmárok érdeklődésére tarthat számot, hanem a legszélesebb olvasóközönségére is. A szerző lényegre tapintó problémafelvetése, nagyszerű argumentációja, lendületes stílusa a laikusok számára is lebilincselő olvasmánnyá teszi a könyvet.

15