A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-15 / 37. szám
' í t mm szintén szép lóca, mindkettő lakkozva. A falakon félszáz tányér. Nagy részüket a ház asszonya festette. Rettenetesek. Természetesen lakkozva.A tányérok között szép is akad, százéves, vagy annál is régebbi darab, valamelyik rég halott gömöri fazekasmester korongjáról való. Sajnos, ezeket is bekenték szintéiért csónaklakkal. Mint mindent ebben a szobában. Belakkozták az ormótlan kovácsolt vascsillárt, a rengeteg köcsögöt, a fazekakat és a szintén dísztárggyá minősült különféle alakzatokat formáló gyökereket és uszadékfákat. Lakkos a padló és a gerendás mennyezet, talán még a rajta lógó, keményszárú parasztcsizma is. Csak a függöny nem, a párnák, a térítők, ami szintén egytől egyig a háziasszony „ügyes kezét” dicséri. Ugyanez mondható el az előszoba berendezéséről; ennek plafonig csempézett fala olyan tarka, hogy mellette a vándorcéllövölde enyhén szólva műremek. A háziaszszony ugyanis minden csempére „népi motívumot" pingált, acetonos festékkel. A háznak borospincéje is van természetesen, szintén „népies berendezésű” ivóval. A tulajdonos büszkén mutogatta mindezt, azzal a szent meggyőződéssel, hogy majd nekem is tetsző ízlést demonstrál vele. Már éppen távoznék, amikor azt mondja, van még néhány ócskasága a pince egyik raktárszobájában, mert hogy a falusiak sok mindent összehordtak neki, amikor megtudták, hogy „népiesen” rendezi be házának egy részét. Hirtelen támad sejtelmem gyorsan beigazolódott: az „ócskaságok" között nagyon sok szép, értékes néprajzi tárgy hentergett. Szótlanul távoztam, ezzel alighanem vérig sértve vendéglátómat, akiről nem tudom elhallgatni, hogy diplomája, foglalkozása, saját minősítése, valamint környezetének minősítése szerint is az értelmiségiek csoportjába tartozik. Szerencsére ellenpéldát is tudnék mondani, ám a sovány vigasz — nem vigasz. • • • Szanyi Mária néprajzos, muzeológus, a Galántai Honismereti Múzeum dolgozója mondja: — Rettenetes, hogy mivé lett ez a divat. Nem is szívesen beszélek róla, mert indulat nélkül a számat sem tudom kinyitni. Az évszázadokon keresztül szinte minden tekintetben önellátásra szorult, használati tárgyait legnagyobbrészt maga előállító parasztság Európának ezeken a tájain olyan értékeket teremtett, amelyek nem csupán tárgyi értékként nagyon fontosak, hanem elsősorban azért, mert ezeken keresztül ismerhetjük meg a leghitelesebben elődeink szellemi értékeit, a népi kultúrát. Sajnos, egyszercsak nagyhirtelen betoppant ez a divathóbort, és minden jobb háznál illőnek tartják, hogy hódoljanak neki. Ez nem azért baj, mert nehezíti a néprajzosok dolgát, hanem elsősorban azért, mert tömegméretben, holt anyagként meglehetősen értékteleníti önmagát. Nem beszélve arról, hogy nagyon sokan kupeckednek is a padlásokról előkerült tárgyakkal. Természetesen ellenpéldák is vannak, hiszen magam is több olyan emberről tudok, akik magángyüjtökként sem sorolhatók azok közé, akikről az eddigiekben szó volt. Azért nem, mert az a néhány ember, akire gondolok, úgy gyűjti fel falujuk egykori népéletének tárgyait és szellemi hagyományait, hogy nem holt anyagot gyűjt, mert amit gyűjt, azt le is tudja írni, be is tudja mutatni, és ezzel nemcsak a néprajz tudományának, a szakembereknek is jó szolgálatot tud tenni. Sajnos, nem sok az ilyen, de mindenképpen meg kell említenem a bényi Csókás Ferenc vagy a hidaskürti Erdélyi Boldizsár nevét. A probléma szerteágazó és bonyolult, sokkal többet kellene vele foglalkozni, kivált a sajtó hasábjain. • • • — Szépek ezek a cserépedények — mondja egy vendégem, amikor végignéz a polcomon, ahol egymás mellett sorakozik vagy tizenöt darab. Azuián hozzáteszi: — Jó neked, sokat utazol, sok padláson megfordulhatsz. Nem mondok rá semmit. Pedig elmondhatnám, hogy abban a nagy csöcsöskorsóban valamikor még magam is hordtam a vizet az aratóknak, hogy abban a fazékban tíz esztendeje még szilvalekvárt tartott a nagyanyám, hogy az a kisafa a nagyapám szekeréből való, hogy amazt azt erdélyi bokályt Kallós Zoltántól kaptam, hogy a lakodalmi káposztásfazekat egy gömöri öregasszony adta, aki arról a fazékról mindent elmesélt. 13
