A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
CSEMADOK Ferenczy Anna: A MATESZ 1953-ban egy nagyon rossz autóbusszal, egy kiszuperált RNO-vel kezdte meg tájolásait. Lassan, óvatosan vette a kanyarokat, rótta a kilométereket, s mindig attól kellett félni, hogy egyszei szétrázódik. A lelkes csoport igy indult el meghódítani a közönséget, lassan, de biztosan. Hogy őszinte leg, jk, mi ezt az „errendécskót” szerettük, mert már a neve is olyan ennivalóan ropogós volt. Részemre még nyelvgyakorlatnak is megfelelt. Természetesen időm volt, meg fogam is, hát gyakoroltam. „Répa retek, mogyoró, errendécska jaj de jó!" Csak úgy ropogott a fogam alatt egy kis friss porral vegyítve. Mert főleg nyáron annyi port nyeltünk, hogy cséplésnél a törekkihúzókkal vetekedhettünk volna. A busz belsejében farkasszemet néztünk egymással, ugyanis az ülések kétoldalt voltak elhelyezve. Szemünkön, hajunkon úgy megtelepedett a por, mint a zúzmara télen a fák meg a bokrok ágain. Nyári melegben végigfolyt a veríték porlepte arcunkon, utat csinálva magának az orrunk meg a nyakunk körül. Amikor kiszálltunk, úgy néztünk ki, mint a molnárok. Ha jó kedvünk volt, nevettünk, ha meg rossz - úgyis mindegy. .. A meleget meg a port még csak el lehet viselni, de a hideget már nehezebben. Télen azért mindent megoldottunk egy kis leleményességgel: úgy bebugyoláltuk magunkat, mintha nem is előadásra indulnánk, hanem az Északi-sark meghódítására. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a mesebeli pej 30 kilométeres sebességgel száguldott, úttalan utakon, gödrökön ót cipelt bennünket, nagyokat zöttyenve, nehogy valakinek eszébe jusson unatkozni. Idő múltával végre, nagy keservesen kiharcoltunk magunknak egy másik buszt, egy Skodát. Igaz, ez is öreg volt, de az öröm fiatalos és nagy. úgy körültáncoltuk, mint a bantunégerek a tüzet, csak éppen nem tamtamoztunk hozzá. Egypáran, akik a Faluszínháztól jöttünk ót, nem tartottuk olyan rémesnek a helyzetet, mert a mi tapasztalataink hátborzongatóbbak voltak. Csak néhány példa: 1950-ben nyitotta meg kapuit Bratislavóban a Faluszínház magyar együttese. Mi egy autóbusznak csúfolt német gyártmányú torzszülöttel kezdtük meg pályafutásunkat. Jómagam Don Quijote gebéjének neveztem el. A név találó volt: a színe sötétszürke, a csontjai összeverődtek, és az útnak hol a jobb, hol a bal oldalán botorkált, fittyet hányva a közlekedési szabályoknak. Nagy szerencsénkre akkor még sokkal kisebb volt az utakon a forgalom, különben már valamennyien alulról szagolnánk az ibolyát. Akkor ment, és akkor állt meg, amikor akart. Ilyenkor toltuk, húztuk, vonszoltuk minden erőnkkel. Például a déméndi dombnál mindig történt valami. Ha más nem, hót annyi, hogy felforrt a hűtőben a víz: ha a vezető felnyitotta a matorház fedelét, úgy fújta a gőzt, hogy alig láttuk egymást. Ha meg elindult, az isten sem tudta megállítani. Ilyenkor a sofőr szájából elhangzott a bűvös mondat: „Menet közben felugrálni!” -s tette, aki yőzte és bírta. Lefelé menet meg egy nagy dorong volt a kezünk ügyében, hogy ha kell, azzal állítsuk meg. Az egyik kollégám nagyügyesen kiugrott, hogy a husángot a kerékhez szorítsa. Ezt a műveletet - míg leértünk a dombról — ötször—hatszor meg kellett ismételni, addigra a lemaradt kollégák is beértek bennünket. Ha pedig nem, akkor már csak a domb oldala segített: kicsit lehorzsolódott a gebe bordája, de ez nem számított, fontos, hogy megúsztuk. Egy-egy ilyen dombon órákig eltologattuk, de mire a feléig feltoltuk volna, akkorra vagy bedöglött, vagy viszszacsúszott a domb aljára. Kezdhettük a műveletet élőiről. Ilyenkor recsegett a kóró meg a bogáncs védtelen szára, a férfiak a fákat tördelték, ki hogy bírta erővel, szép zamatos magyar „csatakiáltósok” kíséretében. Ha valaki messziről nézett volna bennünket, aligha fogta volna fel ép ésszel, hogy mi folyik a dombon. Csatakos-latyakos őszi nap volt, s mi vályogos cigányokra hasonlítottunk inkább, mint csepürógókra. A sár csimbákokbon ránk fagyott, csizmánk, cipőnk átázva... egyik kis kolleganőm gflaszékesztyűjének csak a felsőrésze maradt meg, az alja a bogáncs tüskéjén lebegett. Mondanom sem kell, mennyire átfáztunk. Mi nők az ijedtségtől falfehérek voltunk, csak a szemünk világított maszatos arcunkból. Hányszor süppedtünk bele a csalóka sárba, aminek a teteje már megfagyott, de az alja még jó vendégmarasztálónak bizonyult. Vizet - természetesen — mindig vittünk magunkkal, sohasem lehetett tudni, mikor lesz rá szükség. Gyakran előfordult, de főleg télen, hogy a husángot kezelő kollégám - mert ő volt a legkisebb meg a legügyesebb — órákon keresztül csimpaszkodott a busz orrán és öntötte a hűtőbe a vizet. Sokszor meg kellett etetni, itatni, nyergei ni a rossz gebét, hogy szót fogadjon. De makacs maradt, mint az öszvér: Ilyenkor toltuk, ha pedig már nem bírtuk, begyalogoltunk a legközelebbi faluba és onnan kértünk segítséget. De visszatérve az előzőkre: Komáromban megkaptuk az öreg Skodát... Az öröm igen nagy volt. Egy idényt záró gyűlésen felvetettük, nem lehetne-e bevezetni a fűtést? Nagy huzavona után ígéretet kaptunk, hogy megpróbálják. .. Azért persze beletelt egy kis időbe, amíg az álmunk valóra vált. De az évad kezdésénél már nagy meglepetésben volt részünk: a színház előtt ott láttuk a buszunkat a reménység színébe öltöztetve, a fűtés is bevezetve. Alig vártuk az október 15-ét (hivatalosan engedélyezett ííátum a fűtés kezdésére), hogy kipróbálhassuk. Úgy készültünk a kiutazásra, mint a gyerekek az esti 'mesére... Szinte számoltuk, hogy „no most!" A sofőr begyújtott és mi pillanatokon belül a pokol tornácán érezhettük magunkat. Kétoldalt ömlött a füst, de olyan erővel, hogy azt sem tudtuk, merre van a kocsi eleje, merre a hátulja, s hogy merre meneküljünk. - Köhögés, jajgatás, káromkodás... egymás hegyénhátán igyekeztünk menekülni, egy kis jó hideg friss levegőt szippantani. Öröm lett az örömből. Minden indulásnál - oda is meg visszafelé - jócskán teleszívtuk magunkat kipufogógázzal. De hát vagy a gáz, vagy a hideg — választhattunk. Lassan telt-múlt az idő, és egy szép verőfényes napon hozzánk csatolták a Faluszfnház magyar részlegét. Nagy volt a öröm, mert így egy koldusból kettő lett... De ez lett volna a kisebb baj: ám hoztak magukkal egy szép vasderest, a színház elé volt kikötve és „errendecska” névre hallgatott az istenadtb. El lehet képzelni, mily határtalan volt a boldogságunk: mert így válogathattunk, mint az egyszeri ember a vadkörtében. A probléma nagyon gyorsan megoldódott: mindig a kisebb csoport utazott a szürkederessel. Állni nem állhatott, mert a két csoportnak évente 425 előadást kellett tartania. Leleményesebb kollégáim kezenyoma azért meglátszott a belsején. A közepére fapadot erősítettek, és a hosszabb utakon felváltva utaztak. Hogy megszabadultunk ettől a roncstól, abban a súgónőnknek volt oroszlánrésze. Beteges volt, nem bírta sem a hideget, sem a rázást... De íqy is évek teltek el. Ha elkeseredésében rázendített a „proletár miatyánkra“. szinte öröm volt hallgatni. Ezalatt a színházban gyűlés gyűlést követett, a tényeken pedig nem tudtunk változtatni: az előadásokat le kell játszani. Tovább fáztunk, dideregtünk, vagy ha nem nyitottunk ablakot, fuldokoltunk. Ez az újabb járgány, az öreg Škoda is, úgy öntötte a füstöt, mint egy tűzhányó. Nem igen volt idő szellőztetésre, mert mindig siettünk. Állandósultak a panaszok az értekezleteken: legalábbis én minden ülésen felszólaltam a cél érdekében, de eredménytelenül (ha nem álltam fel, már hiányolták). Kinek igy, kinek úgy, de erről már megvolt a véleménye__Nehéz elvárni az együttérzést olyantól, aki melegben otthon maradhat, aki ne fázik, nem rázatja magát és nem fuldokol. Már úgy tűnt, hogy szavunk csak pusztába kiáltott szó. Gyűléseken sokszor elhangzik, hogy „az ember a legfőbb érték”... Talán még a színész is... Színész az van, az nem probléma. Lehet, hogy a színház épületét 'is azért kell lebontani, mert a sok diplomával rendelkező kezdő színész dörömbölésétől megrepedtek a falak, és igy életveszélyes. De nem is erről van szó, hanem a buszról: körülbelül tizenöt évvel ezelőtt valóban úgy tűnt, hogy megnyílik előttünk a mennyország kapuja... Azt gondoltam, több mint tíz évig fáztunk, reménykedtünk, a sok felszólalásnak, no meg a súgónőnk miatyánkjainak meglett az eredménye: kaptunk egy új buszt! Az új járgányt szintén körüljártuk, mint a kupec a lovat, mielőtt megvenné... Tapogattuk, simogattuk, szinte öröm volt vele utazni. Ez már nem zöld volt (nem a reménység színét viselte, mint az öreg Skoda), hanem kék és fehér, a mennyboft színeit öltötte magára; De megint beköszöntött a hideg, a fránya hideg tél. Mindenki fázik - miért lennénk éppen mi kivételek? Várva vártuk a napot, hogy a sofőr befűthessen. Sajnos, nagyon gyorsan kiderült, hogy az új pej szintén befújja a kéngőzt, mint a sátán lova, csak még azt nem tudtuk, hogy hol. Jómagam azzal v.gasztalódtam, hogy majd csak kiég az új fűtőkészülék s ezzel minden rendbe jön, de ezt ugyan várhattam... Hetek, hónapok teltekei, de semmi sem változott, míg nagy könyörgésre,- szabadság alatt, fölvitték a gyárba. A válasz? Valami gyártási hiba! - ha akkor jól tájékoztattak bennünket. Majd évekkel később kicserélték a fűtőkészüléket, de hiába. Az idő telik-múlik, a sofőr is meg mi is kínlódunk, mint a szárazra vetett hal. Hogy ki a hibás, kinek a lelkén szárad? - ki tudná azt megmondani. Valóban, mesébe illő! Mindenki megtette a magáét, mindenkinek érdeke volt, csak éppen az eredmény maradt el. Viaskodunk az idővel a busszal, a gázzal, az energiánkkal és az egészségünkkel, mint Don Quijote a szélmalommal. Már lassan ott tartunk, hogy megszokjuk - miért ne? - nem igaz? Csak rugdálódzik ez a fránya gebe, neki senki sem parancsol. Tehát a gáz csípi a szemünket, torkunkat, hol erősebben, hol gyengébben, édeskés, émelygős lesz a szánk tőle. .. Ha pedig a szelet nem kellő irányból kapjuk, a gáz még jobbpn becsapódik, mi meg úgy köhögünk, hogy öröm hallgatni. Ilyenkor leállítjuk a fűtést, inkább fázunk... Ha szembe jövő kocji reflektora bevilágít, jól lehet látni a füstöt. Tudjuk, hogy a szögről nem lehet új buszt leakasztani, de érvelni ezzel a gázzal lehetne, mert a „nemlehetből” már nagyon is elegem van. Egy ilyen kedves, gázos úton egyszer kiszámítottuk, hogy ez a négy keréken guruló táltos annyit futott velünk, hogy tízszer körüljárhattuk volna az egyenlítőt. Hiába tetszetősebb a külseje, a bordái sem állanak ki, de egy pokol rejtőzik a belsejében... Egy száguldó gázkamra! Mi pedig örüljünk, hogy utazunk, csupa lelkesedésből, a benne töltött időt fillérekre váltva. Tehát a gáz marad, mi is kibírjuk, csak ki tudja meddig... Itt a mese vége, aki nem Klszi, járjon utána. é
