A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-01 / 35. szám
Nem bírtam tovább. Kibotorkáltam a langyos, nyári • éjszakába. Az utcákon aránylag még sokan sétáltak. Eszembe jutott a kis, kékfényű szobácska meg a feketehajú lány, akinek hajlékony és rugalmas volt a teste, mint a jól edzett acél ... El kellene menni hozzá, de ki tudja, ott lakik-e még?... Egy év hoszszú idő, sok minden történhetett vele, mint mindannyiunkkal ... Én például tanító lettem, Marika meg író ... Tanítónak nem felelt meg, költőnek igen. Furcsa, szeszélyes játéka az életnek ... Marika ... és most vele szórakozik, a költővel. A rímek, a jambusok csodálatos világában járnak... a szürke tanitócskának meg a szürke tábla előtt a helye ... Megbántottan róttam a macskaköves utcát__Mit is akarok és tulajdonképpen? Hiszen amit akartam, elértem. Találkoztam vele és beszélgettünk. Most már mindent tudunk egymásról. És ez elég, több nem is kell. Rovod, rovod az elnéptelenedő utcákat, hallgatod a hömpölygő Dunát. Lassanként elhalványulnak a csillagok, a távoli látóhatáron bíborfény gyullad. Könnyű pára emelkedik a Duna fölé és te csak állsz, állsz szürkén, kiégetten, szürke kis madár ... Keserűség üli a melledet, vagy tán irigység rakja benned a fészkét? Az internátusba mentem és lefeküdtem. Befejeztem a kapcsolatot Marikával. Megmarad az emléke meg a kis, töröttszórnyú repülőgép. Majd ha megnő a fiam, elmesélem neki a történetét, mert azt meg kell érteni. A világ milliónyi hasonló játékszere közül csak egy van ilyen, csak egyetlen egynek tört le különös körülmények között a szárnya ... Kerekes Marika csak menjen a maga útján, én is megyek a magamén ... Elaludtam. Tíz óra tájban a portás keltegetett: — Egy lány keresi.. . Egy lány keresi — ismételte. Hirtelen eszembe jutott a tervezett hajókirándulás. Hülyeség, semmi értelme. — Nem vagyok itt... mondja meg neki... — Nagyon csinos ám — kacsintott rám hamiskásan a portás. — Akkor sem vagyok itt — mondtam határozottan és elfordultam az öregtől, aki vállát vonogatva, fejcsóválva elment. Én pedig újra elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy odakinn nagy vihar tombol. Villámlott, mennydörgött, ömlött az eső. A park fáit majd tőből tépte ki a viharos erejű szél. Délután öt fefé járt az idő. Marikára gondoltam meg a hajókirándulásra, de csakhamar elhessegettem magamtól a gondolatot. Este moziba mentem. Ahogy az előcsarnokban várakoztam a kezdésre, régi ismerősre esett a pillantásom: a feketehajú lány állt ott tőlem néhány lépésnyire egy jól öltözött férfiba karolva. Látva ujján a karikagyűrűt és alig észlelhető áldott állapotát, arra következtettem, hogy házastársak... Egy pillanatra összevillant a tekintetünk. A szemében meglepett csodálkozás ült, ami rögtön szégyenkezésbe fúlt. Elfordította a fejét, s talán a szokottnál most jobban megszorította a férje karját, aki mit sem sejtve állt mellette és gondtalanul szívta a cigarettáját Hányszor kell még elszégyellnie magát egy-egy összevillanó tekintet után. hányszor ötlik fel emlékezetében és hányszor járja át szívét a félelem, ha a kékfényü szobácska mocskaira gondol? Furcsa módon én is szégyenkezést éreztem. Napokig nyugtalanított ez a váratlan találkozás és hosszú gondolatsort indított el bennem. Mérlegelésre és szembesítésre késztetett: a mélybe és mocsokba szédült ember vajon képes-e újra felemelkedni? Vajon képes-e egyszer s mindenkorra megszabadulni a foltoktól, amelyeket akarva, akaratlan rárakott a múltja, sorsa? S egyáltalán: vannak-e az életben jóvátehetetlen dolgok, bűnök? Időközben levelet kaptam Marikától. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy elolvasatlanul elégetem. Végül mégis felbontottam és elolvastam. Azt irta, hogy másként képzelte el a találkozásunkat, meg hogy ő igazán nem tehet arról, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak. Engem is hibáztatott, hiszen kért, hogy menjünk valahová, nem akart találkozni a költővel, de én makacskodtam, mint mindig. „ .,, Fontos valamit akartam neked mondani, de most már úgy érzem, soha többé nem kerülhet rá a sor..." Mondanom sem kell, hogy ezzel bogarat ültetett a fülembe. Milyen fontos valamiről akart beszélni? Mire nem kerülhet soha többé sor? Felbőszültem, majd lecsillapodtam, újra felbőszültem és újra lecsillapodtam. Végeztem veled, Kerekes Marika! Nem írok választ a leveledre, ha pedig hazamegyek, apróra összezúzom a repülőt. Egyetlen emlékeztetőt sem akarok megtartani tőled, hiszen nekem feleségem és fiam van ... Feleségem, de milyen!?... Milyen segítséget és biztatást várhatok tőle, ha nehézségeim támadnak a tanítói munkámban? Ne félts te engem! Milyen kedves, anyáskodó volt a röpködő, egérfogú lányocska akkor ott, a folyóparton! Milyen báj és könnyedség lengte körül vékonyka alakját! Mennyi tűzzel és játékos kedvességgel vett körül! Ne félts te engem! De igen is féltelek, féltem az életünket, a jövőnket! Féltem magam, téged, a fiunkat, akinek majd egyszer az ég felé kell törnie! És repültetni csak az tud, csak annak van ereje hozzá, aki maga is szárnyal. Valahol elrontottam az életem, talán jobb lett volna meg sem születnem ... Vannak pillanatok, fiam, amikor az élet értelmét keresed és kutatod, mint a búvár, aki alászáll, hogy bepillantson és feltárja a tengerfenék titkait, önmagad búvára vagy: érzéseid és gondolataid között matatsz bizonytalan kézzel, rendszerezni próbálod, mint az anyagot, elemeket, amelyekben ismert és ismeretlen részecskék száguldoznak, de minden hiába. Kérdéseidet nem tudod megválaszolni. Ezernyi gúnyos és gúnyolódó kérdőjel járja körülötted a táncát, ezernyi megoldatlan egyenlet bogában vergődsz fel-felnyögve, mint akit gyógyíthatatlan, lázas kór emészt. Végre befejeződött a tanfolyam és hazautazhattam. Nagy igyekezettel siettem hazafelé. Mintha menekültem volna valami, vagy valaki elől. Mikor hazaérve beléptem az udvarba és körülnéztem, úgy éreztem magam, mint akit fejbekólintottak. A virágágyásokat felverte a dudva, elszáradt szirmok meg korák meredeztek elő. Mindenütt szemét, por, ráadásul a lakás ajtaját is zárva találtam. Egyszóval minden úgy nézett ki, mint ahonnan elköltöztek. Elkeseredésemben leültem a tornáclépcsőre és gondolkodni próbáltam, de semmit sem tudtam kiokoskodni. Elmentem a vendéglőbe és megittam fél liter bort. Alkonyodon már, mire anyád hazajött. Téged új sportkocsiban tolt. Mikor megláttam anyádat, meglepetésemben a lélegzetem is elállt. Alig ismertem rá: a haja fiúsra nyírva, a szemöldöke vékonyra tépve, a szája fülig festve rikító vörös rúzzsal, lábán a legdivatosabb szandál, no, és a ruhája! Elől mély kivágás, majd kibuggyant belőle a melle. Ráadásul különös láz ült a szemében, s csak fintorgott, kacarászott egyre - italos volt az istenadta. Hát ez nem igaz! — Hol voltál? — kérdeztem. — Szórakozni — felelte könnyedén, félvállról. — Azt kérdeztem, hol voltál!? — Mondtam, hogy szórakozni... Miért? Talán nem tetszik, vagy csak neked lehet? Támadott, mint a darázs, aztán hirtelen meggondolva a dolgot, kedveskedve átfonta a nyakamat, csókolgatott, s duruzsolt a fülembe, mint valami rafinált dáma. Eltaszítottam magamtól, mire megsértődve felpattant és lehordott a sárga földig. Ráhagytam. Gondoltam, részeg, nem tudja mit beszél. Hamarosan megtudtam, hogy anyád özvegy Szabónéval barátkozik, akiről nem a legjobb hírek keringtek a faluban. Elkeserített a dolog. Egyedül neked tudtam örülni. Erős, vidám kisfiú voltál, és rendkívül értelmesnek látszottál. Gondoltam, talán benned fogom megtalálni az életem értelmét. Egyébként nem nagyon értem rá foglalkozni a saját ügyeimmel, mert veszedelmesen közelgett szeptember elseje, készülődni kellett az új tanévre. Anyáddal úgy éltünk akkoriban, mint két idegen. Többnapi szótlanság után megpróbáltam észre téríteni, de hasztalan, még neki állt feljebb. — Tanítóné vagyok, nagyságos aszszony, ha nem tudnád!... Uradzok, na és!... Megtehetem, jogom van hozzá, vagy nincs? Csak te csavaroghatsz örökké, csak te szórakozhatsz!? .. . Mit tudom én, mit csinálsz, ha elmész itthonról, mit tudom én, kivel vagy kikkel henteregsz ott össze-vissza ... Tévedsz, ha azt hiszed, hogy besavanyítom magam. Addig élem világom, amíg fiatal vagyok, amíg lehet, aztán már úgyis fújhatnak a seggembe! ... Nem akarok a négy fal között megvénülni, élni akarok és fogok is, ne félts te engem! Elszörnyűlködtem a hallottakon, de amennyire lehetett, türtőztettem magam. — Nézd, én semmi mást nem kértem, nem kívántam tőled, csak azt, hogy olvass, tanulj, művelődj, igyekezz lépést tartani velem, hogy ne maradj le, hogy közösek lehessenek a problémáink, hogy teljes egészében megérthessük egymást... — Tojok a fejedre! Megjegyzését eleresztettem a fülem mellett és folytattam: — Azt hiszed, ha maskarába öltözöl, rövidre nyíratod a hajad, fülig fested a szádat, cigarettázol meg iszol, akkoi minden rendben van?!... Értsd meg már végre, hogy nem a külsőségek teszik az embert! Az csak látszat, csalóka játék . .. Hiába szép és piros az alma, ha belül nyüves meg rothadt! Vért forralón felnevetett: — Tudom én, hogy mit csinálok, nagyon is jól tudom!... Most már az is bajod, hogy úri nő a feleséged!?... A szép piros almához hasonlítgatsz, amelyik belül nyüves!?... — Elkomolyodott, szinte beletorzult az arca: — Te vagy a nyüves, te vagy a rothadt! — sikoltotta. Bár haragra lobbantott anyád viselkedése, mégis elgondolkoztatott, s próbáltam megérteni őt. Mindenféle mentséget kerestem a számára, de rideg, elutasító magatartása lehetetlenné tette a közeledésemet, pedig most már higgadtan, kedves szóval akartam tisztázni a kettőnk közé ékelődött visszásságokat. Még férfias önérzetemből, hiúságomból és büszkeségemből is engedtem, de minden hiába. Aztán egy-két hét múlva váratlan fordulat állott be a magatartásában. Ki sem mozdult az udvarból, úgy öltözött, mint azelőtt, rendbe hozta az udvart, a lakást, nem ivott, nem cigarettázott, szeretetével halmozott el téged, s csodák csodájára a kedvenc ételeimet kezdte főzni. Egyszóval a közénk ékelődött feszültség lassanként feloldódott. (folytatjuk) 10
