A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-01 / 35. szám

Paul Newman, a kitűnő amerikai szí­nész második helyen végzett a 24 órás Le Mans-i versenyen Porsche kocsiján. Jelenléte teljesen háttérbe szorította az igazi győzteseket, a német Klaus Lud­­wigot és a Whittington fivéreket. A közönség is, a fotósok is csak őt figyelték és ünnepelték. Ez a „mozgó élelmiszerbolt" a bajcsi állami gazdaság egyik majorját látja el élelmiszerrel. Hihetetlenül hangzik, de igaz: ez a jókora fémdarab alig 18 kg súlyú, egy karcsú lány felemelheti. Az amerikai Lockhead repülőgépgyárban készítet­ték, teljesen új anyagból, amelyből a jövőben az óriásgépeket szándékozzák építeni. Az aranyból, gyémántból, gyöngyből és nemes kövekből készült szépséges né­ger nő tulajdonosa, egy New York-i cég felhívással fordult a művészet ismerőihez és kedvelőihez: segítsenek a hölgy eredetének felderítésében! A rendkívüli ékszer mindössze 12,5 cm. Ki és hol készítette, kit ábrázol - egye­lőre rejtély. A huszonnyolc éves Christina von Opel, a híres autógyár megalapítójának uno­kája a közeljövőben kábítószer-csem­pészet vádjával kerül a bíróság elé. 1977-ben a rendőrség 1100 kilogramm hasist talált a milliomosnő Saint Tro­­pez-i villájában (1. kép). Christina von Opelt a házkutatás után őrizetbe vet­ték (2. kép), majd 1978-ban óvadék ellenében szabadlábra helyezték, s ügyében most dönt majd a bíróság. Zs. Nagy Lajos CERUZASOROK ELALTATTAM AZ ELLENFELEM Tudjuk, hogy az ellenfél „elaltatása" a sportban általánosan elfogadott és alkalmazott taktika, jómagam, mint lelkes ökölvívó-szurkoló, magától Mu­hammad Alitól lestem el, de alkalmam volt megfigyelni más sportágakban, így például a labdarúgásban is, ott azonban nem érvényesült különösebb eredményességgel, megesett ugyanis, hogy mindkét csapat elaludt a pályán. A taktika lényege, amint azt Alinál, vagy Popp Lászlónál láthattunk, épp az, hogy mérkőzés közben rövidebb­­hosszabb ideig megjótszuk a fáradtsá­got, engedjük magunkat a sarokba szorítani, nem teszünk egyebet csak védekezünk, s miután így sikerült el­altatnunk ellenfelünk éberségét, egy alkalmas pillanatban lecsapunk, sport­nyelven: beviszünk egy villámgyors jobbegyenest vagy balhorgot, s a bíró már kezdheti is ellenfelünk kiszámolá­sát. Ellenfelünk elnyúlva vagy össze­gömbölyödve fekszik a padlón s a gyomrára mért jobbegyenestől, vala­mint a taktikánk okozta meglepetéstől nem jut lélegzethez. Sokáig tépelődtem, hogyan lehetne a fenti taktikát megvalósítani a sakk­játékban. Mostanában sokat sakkozok, főleg alkalmi ellenfelekkel, de van egy állandó sakkpartnerem is, akivel szinte naponta játszom, s mivel már alapo­san megismertük egymás jótékmodo­­rát, összecsapásaink jobbára döntetle­nül végződnek. Ezen akartam minden­képpen változtatni, ezért folyamodtam az említett taktikához. Igen ám, de a sakk, mint tudjuk, szellemi sport, az ellenfél elaltatása itt egyáltalán nem gyerekjáték, hiszen ő egyáltalán nem ránk figyel, hanem ön­magára, s tekintetét le sem veszi a sakktábláról, a lépéslehetőségeket va­riálja, s mivel nem néz a szemünkbe, igencsak nehéz a tudtára adni, hogy fáradtak vagyunk. No de azért nincsenek megoldhatat­lan problémák. Az egyik játszma előtt közöltem ellenfelemmel, hogy nagyon fáradt vagyok, várjon, amíg beveszek egy agyértágítószert, amit nemrég kap­tam az orvostól. Csúfondárosan fel­kacagott, s kijelentette, hogy le se ül velem a táblához, ha nem adok neki is az említett gyógyszerből, elvégre, ha játszunk, akkor játsszunk, sportszerűen. Mivel erre a reagálásra előre számí­tottam, adtam neki is egy tablettát, de nem az említett agyértágítót, hanem — s elismerem, hogy ez nem volt vala­mi sportszerű — egy jó erős altatót. Elkezdődött a játszma, én vezettem a fehér bábukat. A megszokott spanyol megnyitással kezdtem, de félszemmel állandóan azt figyeltem, szunnyado­­zik-e már az ellenfelem. Az álmosság legparónyibb jelét sem vettem rajta észre, ezzel szemben az ötödik lépé­sem után közölte velem, hogy szerinte rosszul folytatom a támadást, mert ugyanazt léptem, amit Capablanca 1912-ben, amikor el is vesztette a játszmát. Feltételezem, hogy a szám is nyitva maradt az ámulattól, mert ez a „nyilatkozat" nem csak azt jelentet­te, hogy ellenfelem teljesen éber, ha­nem azt is, hogy ő titokban mester­játszmákat is tanulmányoz. A játszmát Copablancához hasonlóan el is veszí­tettem. De nemcsak ezt, hanem négy játsz­mát egymás után. Gondolom egyrészt azért, mert már az első parti után elveszítettem minden önbizalmamat. Hiszen ellenfelem, ahelyett, hogy el­aludt volna, játék közben kiselőadást tartott nekem a szicíliai védelem lé­nyegéről. A négy elveszített játszma után keserű öngúnnyal közöltem ellen­felemmel észrevételemet, hogy tudni­illik rövid életű lesz a földön, mivel a legerősebb vegyszerek sincsenek rá hatással, például az altatók, s ha egy­szer operálni kell őt, éberen fogja végigszenvedni a műtétet. Kérdő tekin­tettel nézett rám. S ekkor elmondtam neki, hogy a játék előtt olyan erős altatót kapott, amitől én két perc alatt a legmélyebb ólomba zuhanok, s még tíz óra múlva sem bírnak életet verni belém. — Aki másnak vermet ás ... — kezd­te hahotázva, de a mondatot már nem tudta befejezni. Elaludt. Úgy kellett őt levetkőztetni és lefektetni, mint valami részeget. Számomra pedig ez a legújabb sakk­rejtvény: ajánlom a pszichológusok és a nemzetközi sakkmesterek figyelmébe. HIJNYE, AZAPÁTOK... Ablakomból egy nagy, új, emeletes családi házat látni. Falai még csupa­szok. Egy napfényes vasárnap reggelen, amikor az ember örömteli szívvel néz ki az ablakon, észrevettem, hogy a fal­ban lévő egyik lyukba verébcsalád költözött. A verébpapa és mama han­gos csiviteléssel hordta az eleséget a fiókáknak. Ezek bizony jól választottak fészket maguknak - gondoltam magamban, hisz macska legyen a talpán, amelyik a meredek falra felkapaszkodik. Na­ponta szemmel tartottam a leleményes családot. Kíváncsi voltam mikor röp­pennek ki a fészekből a fiókók. Egy reggel váratlanul kőművesek érkeztek és sudár gerendákból, desz­kákból állványzatot készítettek a ház falához. Néhány óra múlva már a maltert csapkodták a falra. Szegény verebek, meg vannak számlálva az óráitok. Oda a biztonságos családi fészek. Kíváncsi szemmel vizsgálgattam azt a kőművest, aki a fészek környékén tevékenykedett. Bozontos szemöldök, szúrós tekintetű szem, hosszú korok, amelyek olyan erővel és lendülettel csapkodják a maltert, mintha harag­ban lennének a fallal. No, verebek, itt nincs irgalom. Ez kikaparja a csupasz pereputtyot a földre, vagy egyszerűen odavágja a maltert, rá a szerencsét­len fiókókra, aztán elsimítja, mintha semmi sem lett volna azon a helyen. Az állvány szerelésénél is ritkán szólt, akkor is nagyokat káromkodott, mintho azért külön fizetnék. Bezzeg a társa, a fiatalabbik, mindig jókedvűen fütyö­­rész, dalolgat munka közben. Még papírsapkát is csinált magának. Ennek bizonyára megesne a szíve az árva verébfiókákon ... Amikor az idősebb kőműves a veréb­lakta lyuk közelébe ér, a szemközti fán a verébpapa meg a verébmama éktelen csivitelésbe, röpködésbe kezd, előre búslakodva a közelgő tragédia felett. Gyáva tehetetlenségemben én is csak fél szemmel merek odasandítani. Oda kellene menni az állvány alá, valamit tenni kellene - ötlik fel ben­nem — de nem, még a fejemre löty­­tyentene egy kanálnyi maltert és rá­fogná, hogy véletlen volt. Minek is mennék oda?! Mikor a kőműves meglátja a lyukban a verebeket, megáll kezében a malte­­roskanál. Hallom öblös hangját, hogy: „Hijnye azapátok ..."! Megcsóválja a fejét, megvakarja a tarkóját, aztán veszi a kis vakolókanalat és formásán körültapasztja a fészek száját. Azóta a fiókák verébkamaszokká nőttek, s boldogan röpdösnek a fészek körül, amely olyannak látszik a ház falában, mint egy apró szellőzőnyílás. SZÁRAZ PÁL 9

Next

/
Thumbnails
Contents