A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-25 / 34. szám
Ján Brezina: Partizántemető Azokat nem ünnepli szó. kiket a halál ünnepelt. Még ha olyan erő is lenne e szavakban, mint amilyen utolsó küzdelmükben volt s a csend szónoklataitól kiesőit könnyben, amely a sírra pereg nyírfák levelével. Azokat meg nem hatja könny, kiknek kiégették látó szemét merész álmuk miatt, mely olyan mély és élő volt, hogy életük árón kellett végigálmodniuk. Azokat nyál nem szennyezheti be, kik önként vették le vállukról szégyenünk mázsás terhét és most itt fekszenek koszorúkkal körülvéve, mintha nem is feküdnének itt, mivel jelen vannak mindenütt: bennünk s a napkorongban fölöttünk. Keresztjük karjaival a látóhatár fölé magasodnak némán, oly kevéssé ismerten, mint a szentek. Gustáv Hupka: A föld éneke Viera Šebestová Ősz Fönt a hegyekben koraőszi esők dobolnak és zúgnak a fűben, évek sok vihara még el nem oltotta, s a harci énekek még ma is lobognak. A felgyújtott égbolt ott ég bennünk s a föld dallal teli. Keblünkben örökké hordjuk az éjszakák jelzőtüzeit, az átvirrasztott hosszú órákat, parázsló máglyákat, a hősi küzdelmet, a hősök holt arcait s a vértől rögös esőt, mely a rögökre hullt szabad hazánk győzelmes énekével! Az ősz szekerét a földműves a mezőről eltolja. Szárnyukkal a madarak a határt megáldották. A szerteszórt leveleket durva seprő sepergeti össze. A bölcsőre ráhajolt a szél s a szürke vánkosokat felrázza. Nagyot húz a lábnyomok vizéből, odakuporodik a parázshoz, megsimogat minden rőzselángot. Sárkányok tekintenek le az égből. Hallgatnak a sebhelyes szántók. Egy asszony tallózik rajtuk elmerengve. Egy könnye is kibuggyan. A csűrökből meleg lehellet száll. Lőrincz Zsuzsa rajza (Fügedi Elek fordításai) EGY LEPORELLÚ ŰRÜGYÉN Levél érkezett szerkesztőségünkbe, melynek egy részletét közöljük: „Ki ne ismerné Jean de Lafontaine A tücsök meg a hangya című meséjét. Ezért, amikor megláttam a könyvesboltban A tücsök meg a hangyák című leporellót, azonnal megvettem. Kisült azonban, hogy egyszerű plágiumról van szó. A Mladé Letá 60 000 példányszámban megjelentetett művének ugyanis csak a témája meg a címe (úgy-ahogyl) azonos a lafonténi mesével. Hol van ez az eredeti szöveg bájától, attól az igazgyöngytől, mely így kezdődik: »A tücsök dalolt egyre, bár/ Izzott a nyár .. Nyomába eredtünk a „felháborodott óvónő" aláírással érkezett levélnek. Csakhamar rátaláltunk J. Z. Novák ötödik kiadást (1978) megért — Tóth Tibor kiválóan fordította - képeskönyvére. A szép, ízlésesen komponált, kemény papírra ragasztott és kivágott képeket V. Kubašta készítette. A képeskönyv tehát nem kimondottan leporelló, nem harmonikaszerűen összehojtogatott könyv, azaz nem olyan, amilyenről Don Juan szolgája, Leporelló^ olvasta Mozart operájában gazdája szerelmeinek listáját (innen az elnevezés). Az óvónő fülében a levél írásakor valószínűleg ott csengett Kosztolányi Dezső gyönyörű fordításában az a lafonténi mese, amelyet idézett. Tehát nyilván gyermekkori emlékét keresve, csalódottságában írta le a súlyos, de alaptalan vádat. Mert ilyen alapon Shakespeare-t is megvádolhatnánk: egy olasz mesemondótól, Cinthio Giraldi Száz rege című mesegyűjteményéből kapta egyik legcsodálatosabb alkotásának, az Othellónak a .témáját. Vagy Moliére a Fösvény ötletét Plautus a Bögre című vígjátékából merítette, de az ő háta mögött Arisztophanész, mindnyájuk mögött pedig az elfeledett nagy keleti mesemondók álltak. Elmondhatnák: egy virágcsokrot ábrázoló művészi kép értékéből mit sem von le, hogy e virágot a természet már megalkotta és a művésznek „csak" festői eszközökkel kellett megragadnia a természet adta szépséget, s mindezt be kellett illesztenie a kompozíció szilárd logikájába. J. Z. Novák is V. Kubašta képeskönyve kompozíciójának logikájába illesztette be verseivel az ismert és nagyon sokszor feldolgozott témát. Lafontaine Kosztolányi magyarította meséje tehát más mű. Az a mese ugyanis a szavakból épít, sarjaszt képeket az olvasóban. A mese hallgatójának-olvasójának a maga fantáziájában kell létrehoznia, megalkotnia az eleven, változékony képeket. A mese (tehát a hallott vagy olvasott irodalmi mű) arra tanítja az embert, hogy hogyan kell képpé fordítani a szó teremtette feszültségét, érzelmet. Ezzel szemben a képeskönyv vagy a leporelló (diafilm, film, televízió) képeket ad, s ez egyben lenyűgözi, de meg is bénítja az ember fantáziáját. Ezért ha egy ismert művet látunk képi megfogalmazásban (pl. egy kedvenc regényünk filmváltozatát nézzük meg), általában csalódunk. Csalódunk, mert az olvasó fantáziaképei az „igaziak". Fokozottabban érvényes ez a gyermekekre. Hiszen ha egy gyermekkel nem az ő fejlettségi szintjéhez mérten, hanem a felnőtti gondolkozás szintjén akarjuk megértetni saját érzelmeit és a világot, ez csak megzavarja és visszaveti őt (ez végeredményben az oktatástan alapkérdései). J. Z. Novák az ismert témát, teljesen más funkciójú kompozícióban, képeskönyvhöz készített verses mesébe ültette át, s ezzel egy teljesen más, új alkotás született. Tehát: szó sincs plágiumról I... Más kérdés, vajon tetszett-e ez az új alkotás a levélírónak. Vajon valóban meg kellett-e toldani az ismert mesét a tücsök téli ellátását biztosító hangyák „jótéteményével", a szinte irodalmi anyanyelvűnkké lett mese cselekményét a „heppienddel". S mert az ízlések különbözők, erről itt és most ne szóljunk. Mégis megjegyzem, hogy én szépnek tartom ezt a képes mesekönyvet - leporellót, s figyelmébe ajánlom minden szülőnek, minden óvónőnek: kérem, tegyék ezt a szép kiállítású kiadványt minden gyermek számára hozzáférhetővé. Mózsi Ferenc 11
