A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-11 / 32. szám
Szerteólló ujjakkal kapott a pénz után. Az ujjai úgy néztek ki, mint a ragadozó saskarmok. Tőből tudtam volna kicsavarni valamennyit. — A jó isten áldjon meg benneteket — mondta hálálkodva. Zsebkendőbe kötötte a pénzt, elrejtette a blúza elejében és készülődött. Anyád nem marasztalta, én még úgy sem, rövidesen elment. Mink meg összevesztünk, de annyira, hogy napokig nem beszéltünk. Az élet azonban ment tovább, s helyt kellett állni. Igaza volt a tanfelügyelőnek, belejöttem az igazgatói teendőkbe. A szlovák kolléga készségesen segített, bár néhányszor sértődötten mentem el a lakásáról, legyintésében, egyegy félmosolyában gúnyt láttam, pedig lehet, hogy tévedtem, csak túlfeszített idegállapotomban értettem félre a dolgokat. Szorgalmasan látogattam az esti iskolát, egyetlen előadást sem mulasztottam el, pedig de nagyon nehéz volt, különösen akkor, amikor beköszöntöttek az október végi esőzések ... Gondold csak el: jössz hazafelé a koromsötét éjszakában, ömlik az eső. A kövesúton még nincs baj, hanem a földúton, ahol feneketlen a habarcs, a jéghideg ólommassza. Tán az állatot is lábról döntené, de te több, erősebb vagy óz állatnál, benned több az akarat, te nem pusztulhatsz bele, csak jól össze kell szorítanod a fogad ... Amikor hazaérsz, csendben levetkőzöl, megmosdol és lefekszel. Elűzöd a sötét gondolataidat, hogy elalhass, hogy kipihenhesd magad, hiszen reggel helyt kell állnod újra, negyvenhat gyerek vár rád a tanteremben, akik visszafogott lélegzettel lesik a szavad ... A készletünk ismét elfogyott, s újra kezdetét vették a veszekedések. Ha mindenünk volna, talán soha nem veszekednénk, állapítottam meg. De így durva, illetlen szavakat vágunk egymás fejéhez, még jó, hogy egymásba nem taposunk. Pedig másképpen is lehetne ezt csinálni. Mondjuk, ha egy kicsit megértenénk egymást, segítenénk, biztatnánk ... Egyik este a gyűlés után hozzám fordult a komiszár: — A Jutka lányom nagyon szereti a fácánhús levest. Én még arra sem érek rá, hogy elmenjek vadászni. Odaadom a puskámat holnapra, próbálja meg, lőhet nyulat is, nekem csak egy fácán kell... Hat nyulat meg négy fácánt lőttem. Nem vadász voltam én azon a napon, hanem ragadozó sas, kegyetlen véreb... Holtfóradtan vonszoltam magam haza. Anyád felsikoltott örömében. Aztán a nagy örömnek az lett a vége, hogy betegre ettük magunkat. Közelgett a karácsony, a békesség, a megbékélés ünnepe, mink meg úgy éltünk anyáddal, a nagy lakásban, mint két ádáz ellenség ... Egyik este, zárás után, elmentem az üzletvezetőhöz. Magas, száraz ember volt, bizonyára gyomorbajos. Egy ideig üres szócsépléssel kerülgettem jövetelem célját, végül is ő tért rá a lényegre. — Tudom, még mindig nem kapott fizetést... Eltaláltam?... Lassan négy hónapja lesz, hogy ideköltöztek, de még egyszer sem vásároltak nálam ... Nézze, tanító uram, valamikor én is voltam kezdő fiatal ember, bennem is volt büszkeség, de hát a büszkeséggel vagy a szégyenkezéssel nem sokra megy az ember. . . Azzal végződött a dolog, hogy két hatalmas csomaggal tértem haza. Anyád elsírta magát örömében. Téged felkapott, a magasba tartott és körbetáncolta veled a konyhát. — Aranyos kisfiam, lesz már, lesz már karácsonyunk, lesz karácsonyfa, lencseleves, mákos derelye, minden ... S ha már egyszer elkezdi az ember a felemelkedést, addig-addig emelkedik, végül is felér a csúcsra. Az történt ugyanis, hogy másnap megkaptam a négyhavi fizetésemét, húsz egynéhány ezer koronát. Feldobtam a mennyezetig, csak úgy röpködött a sok bankjegy. Pénzhavazás, pénzhavazás! Odakinn is havazott. Duzzadt pelyhekben, sűrűn hullt a hó. Fehérbe öltöztek a háztetők, fehérbe az egész világ ... Egyszeriben minden megváltozott. Most már igazi nyugalom és megbékélés költözött a lakásunkba. Mennyezetig érő karácsonyfát állítottunk, szépen, gazdagon felöltöztettük. Te különösen a csillagszóróknak örültél, szinte röpködtél, majdnem kiugrottál az ember kezéből. És anyád újra megtalálta a daloló kedvét. Szépen tudott énekelni. Különösen azt szerette, hogy: „Páros csillag az ég alján...” A két ünnep között meglátogatott Botlík Imre, járási instruktor. Középkorú, deresedé, vastagnyakú férfi volt. Megivott néhány kupica borovicskát, rágyújtott s a hamut következetesen mindig a hamutartó mellé verte. Rendkívül sokat beszélt. — Máma, kedves elvtársam, már nincsenek munkanélküliek meg rongyosok, ugyebár. A burzsujok többségével már elbántunk, ugyebár, a kizsákmányolásnak lőttek, ugyebár, és építjük a szocializmust, ami gyönyörűszép dolog, ugyebár, és minden ember megtalálja benne a számítását, ami vitathatatlan, ugyebár, meg aztán a gyermekeink most már anyanyelvükön tanulhatnak, ugyebár, nyitva áll előttük minden ajtó, lehet belőlük orvos, mérnök, tanár, satöbbi, ugyebár... Egyenes derékkal ült, csillogott a szeme, aztán hirtelen megroggyant a dereka és összébb húzta magát. — Mert sokat szenvedtünk mink ezért, drága elvtársam, ugyebár, rengeteg szovjet katona drága vére elhullott ezért a mi szép szabadságunkért, ugyebár, és mink eztet nagyra értékeljük, elvtársam, és szilárdan felsorakozunk drága szülőpártunk mögé, ugyebár... Nem volt hiábavaló a sok szenvedésünk, mert engem is egyszer úgy összevágtak a kakastollasok, hogy betrotytyantottam, a szentségit nekie! De én eztet nem szégyellem, elvtársam, mert én azt is kibírtam, és itt vagyok, és építhetem a szocializmust." Ismét kihúzta a derekát, diadalmas, büszke fény égett a szemében. Aztán megivott még néhány kupicával és elköszönt, de megígérte, hogy máskor is meglátogat. Anyád nagyot nevetett. — Érdekes ember — mondta, aztán dalolni kezdett, te meg a kiságyban gőgicséltél. — Tudod, mi vagy te, Kató? — kérdeztem. — Tudom - felelte vidáman. - Egy szürke kis madár! — A világ legdrágább énekesmadara vagy ... A nyakamba ugrott és össze-vissza csókolt boldogságában, miközben a tűzhelyen főtt az ebéd, odakinn havazott, az ablakdeszkán sárga hasú cinege kopócsolt - parányi favágó... a kerti fákon meg fekete varjak gubbasztottak, mint összetöpörödött vén anyókák. Újév reggelén meglátogatott a komiszár. Disznótoros kóstolót hozott s egyúttal boldog új esztendőt kívánt. Sokáig elbeszélgettünk. Megtudtam tőle, hogy a háború alatt egy ezredben szolgált az öccsével. Megszöktek. Aztán egy napon a németek rajtaütésszerűen átfésülték a falut és elkapták mindkettőjüket. Neki sikerült meglépnie, de az öccsét — elriasztó példaként — felakasztották a templom előtti téren az öreg hársfára ... ő partizánként harcolt egészen a felszabadulásig. Aztán itt, a faluban házat, földet kapott. Megszerette a földművelést, bele is tanult. Azelőtt erdei munkás volt — favágó. Néha még ugyan felsajog benne a fenyvesek utáni vágyódás, de most már itt is megszokta ... Nagyon szereti a családját, feleségét, a két virgonc fiát, de különösen a legkisebbet, Jutkát.- Értelmes, okos kislány, tanítónő szeretne lenni... A szeme ibolyakék és nagy, kerek, akár egy zsebóra, a haja meg göndör, mint a gyűrű — mondta és elnevette magát. — Azt szokták rá mondani, hogy azért olyan göndör a haja, mert hogy báránybéléses bundán csináltuk. Torz mosolyától kivirítottak arcán a sebhelyek. A karácsonyi szünet utáni napokban majdnem minden tanuló hozott disznótoros kóstolót, amit nem lehetett visszautasítani. Az üres éléskamra megtelt rogyásig, azonkívül jó egynéhány disznótorba is meghívtak, sőt keresztelőbe is... Az esti iskolát továbbra se hanyagoltam el. Kedvem szerint, jól ment a tanulás. Szinte jót tettek az éjszakai gyaloglások: fejem felett a csillagos ég, talpam alatt a ropogó hó... mint évekkel előbb az orosz hómezőkön, persze egészen más viszonyok és körülmények között: nem fészkelt bennem halálfélelem, nem fenyegetett a megfagyás réme. Egyik alkalommal jó pár szakkönyvet meg irodalmi művet vásároltam. Gondoltam, örülni fog anyád, legalább olT vashat, hiszen ráér, nincs sok munkája. Elterveztem, hogy tanítani fogom, hogy együtt művelődjünk, fejlődjünk, hogy ne maradjon le mögöttem, ne érezze magát kisebbnek, kevesebbnek. Meglepetésemre anyád egyáltalán nem örült a könyveknek, ellenkezőleg: rámtámadt, hogy minek szórom olyan vacakságokra a pénzt. Egyszóval hallani sem akart az olvasásról. Bár kissé elszomorított a dolog, nem adtam fel a reményt. Majd felolvasok neki egy-egy érdekesebb regényrészletet, lehet, hogy akkor rákap és megszereti az olvasást. Akkor még nem sejtettem, milyen végzetes következményei lesznek a dolognak, de nem vágok a dolgok elébe, mindent sorjában ... Egy napon furcsa látogatónk érkezett: vékonydongájú. emberke, mélyen ülő, szürke szemmel, előreugró, hegyes állal. Szembetűnő Hftler-bajusz feketéllett az orra alatt, s szokatlanul mély torokhangon beszélt. — Géczi, a CSEMADOK járási titkára vagyok! — mutatkozott be, s nyomban magyarázni kezdte a CSEMADOK hivatását, küldetését. Mint a hasbeszélő. Mondókájának se vége, se hossza. Gondoltam, ennek az embernek a halála után mosófával kell agyoncsapni a száját, hogy ne beszéljen.- Mindenekelőtt a magyar kultúra fejlesztése és terjesztése! . . . Most már megvannak a jogaink, kedves kultúrtársam. Dicső pártunk februári győzelme után óriási lehetőségek nyíltak meg előttünk. Példa rá a magyar tannyelvű iskolák megnyitása, az új magyar értelmiség életrehívása .. . Anyanyelvűnkön dalolhatunk, színdarabokat játszhatunk, előadásokat tarthatunk, táncolhatunk... Most rajtunk a sor, kultúrtársam, éljünk a jogainkkal! Mennyi tűz, micsoda lelkesedés! Határozottan tetszett az apró emberke. Megkínáltuk étellel, itallal, végül kimondta a lényeget: — Megalakítjuk a CSEMADOK-ot! Közben március végén nagy ünnepséget rendeztek a Tanítók 'napja alkalmából, amikor is megjelent és elolvashattam Kerekes Marika „Tanítók köszöntése” című versét az Új Szóban. Úgy éreztem, minden sora nekem íródott. Akkor arra vágytam, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele, ami persze lehetetlen volt. Ismét könyveket vásároltam. Mohó nyugtalanság kapott el: a világ minden tudományát szerettem volna elsajátítani egyszerre, azon nyomban. Valósággal faltam a könyveket, minden szabadidőmet fölöttük töltöttem. Anyád persze megmorogta: ne szórjam a pénzt felesleges dolgokra, másra kell! (folytatjuk) 10
