A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-11 / 32. szám
Ai öltözőből egyenesen - pontosabban spirálisan - a medencébe sodorja a fürdővendégeket a két 50 méteres poliészter műanyag csúszdán lezúduló vízórádat az NSZK-beli Wetterben. Nurdoknak azokat a fiatalokat nevezik, akik minden társadalmi előítélet nélkül öltözködnek. Hollywood konfekciósai elhatározták, hogy megrendezik a nurdok szemléjét. A sok furcsa viselet közül íme egy, amely egy kis túlzással még aránylag normálisnak is mondható. Ez a vígan táncoló nö nem más, mint Margaret Trudeu, a volt kanadai miniszterelnök felesége. Hogy miért ilyen boldog? Férje megbukott a választásokon, s nem lehet többé miniszterelnök. Margaret válságba jutott házasságuk megmentését reméli a vereségtől. Thaiföldi ópiumszívó: a legtöbb kábítószer az agy jutalmazási rendszerének állandó serkentésével teszi tönkre „élvezőjét" - szinte éhen hal, hogy kábítószeradagjához hozzájuthasson. 0 Az Overthrow című illegális washingtoni hippiújság kegyetlenül megtréfálta a CIA, az FBI, az amerikai nácipárt és az USA-ban működő kubai ellenforradalmi mozgalom gazdasági vezetőit. Valahonnan kinyomozták és közzétették e szervezetek telefon-hitelkártyáinak a számát, amelynek birtokában, a hitelszám bemondása után bárki telefonbeszélgetést folytathat a világ bármelyik telefonelőfizetőjével - természetesen az említett testületek költségére. ZS. NAGY LAJOS CERUZASOROK GYALOGOLNI NEM JÓ Móricz Zsigmond épp az ellenkezőjét állította, lelkes karcolatban dicsérte a gyaloglás gyönyörűségeit (a jómúltkor is közöltük), s egyik riportkötetének is ezt a címet adta: Gyalogolni jó. Olvasóim elhihetik, ha én most kétségbe vonom a nagy klasszikus véleményének az igazát, csak azért teszem, mert alapos okom van rá. Gyalogolni nem jó! Újságírónak semmiképpen sem az. Ma már sokkal több a gépkocsi, mint Móricz Zsigmond idejében, az autópályákon fényes limuzinok suhannak, s bizony gyakran megesik, hogy a hetyke úrvezetők, vagy a hátsó üléseken kényelmesen elterpeszkedő hölgyek szamárfület mutatnak az útszélen bandukoló riporternek. Vagy csúfolódva rádudálnak, néha három hangú külföldi klaxonokkal, s ilyenkor a sajtó gyalogoló munkatársa pirulva szeretne a föld alá sülylyedni. Az én esetemben ezt nevezhetném a sors iróniájának is: annyi helyen elmondtam, sőt megírtam, hogy nem szeretem a gépkocsit, meg hogy a legszívesebben szeretném lóháton bejárni az országot, hogy szinte várható volt, az illetékesek figyelembe veszik viszolygásomat a négykerekű és többütemű műszaki vívmányoktól. Persze hátaslovat azért nem- bocsájtottak a rendelkezésemre, viszont ha tehetik, autót sem adnak szolgálati útjaimra, menjek csak vonaton, vagy autóbuszon, esetleg gyalog, mint Móricz Zsigmond. Hiszen: „Nem lehet elmondani, milyen hatalmas érzés, egy egész napig az eget látni s a sík földet, amelyen egyetlen fa sincs.“ Igaz: hatalmas érzés! De aztán megérkezem X faluba és már a házőrző kutyák sem néznek jószemmel rám és a sáncparton legelésző libák is gúnyosan rámgágognak. De a szövetkezeti irodában azért kedvesen fogadnak. Az elnök kávéval, rummal egyéb szeszes itallal kínál. Kedvetlenül veszi tudomásul, hogy antialkoholista lettem. Elmondja, hogy az idén így és így állnak a dolgok, a rossz időjárás miatt nem ígérkezik valami jó termés, legfeljebb a zöldségtermesztésben, mert ott fólia alatt terem a paprika meg a paradicsom, azt meg is nézhetem, ha akarom. — Nincs messze — mondja —, megtekinthetjük! Mivel van itt az elvtárs? Mondom neki, hogy csak emígy, gyalog. Az elnök elvtárs úgy néz rám, tágrameresztett szemmel, mint egy kőkorszakbeli szakira. — Gyalo-og? — kérdezi még, de már az iroda mennyezetén tevékenykedő pókot veszi alaposan szemügyre. A pók épp egy legyet fogott, azt pörgeti fenemód. Jómagam szinte szemlátomást változom át... levegővé. — Egy pillanatra! — dünnyögi a pirosorrú elnök, mert eszébe juthatott valami, s rám se pillantva, határozott léptekkel kimegy az irodából. Sok, nagyon sok pillanat elmúlik. Szeretném kiszabadítani a legyet a pók fogságából, de túl magas az iroda, fel kellene állnom az asztalra s ezt mégsem tehetem, elvégre a sajtó képviseletében tartózkodom itt. Egy jó félóra múlva szőke leányzó dugja be göndör fürtjeit az ajtón. — Maga az újságíró? — kérdi, s úgy néz rám, kissé sajnálkozva, mint az imént én a légyre. — Én volnék — állok fel rosszat sejtve. — Az elnök elvtárs üzeni, hogy halaszthatatlan dolga akadt a városban, a járási nemzeti bizottságon. Telefonáltak neki. Azt üzeni, jöjjön máskor az elvtárs, de előbb értesítsen bennünket. Hálás vagyok a kis szőke titkárnőnek, mert míg mindezt közli velem, a szemében némi sajnálkozó együttérzést látok. Gyalogolok lúdgágogás közt, végig az irgalmatlanul hosszú falun, a buszmegállóhoz. Nyár van, hatalmas, óriási Móricz Zsigmond-i napsütés. Gyalogolok. Mellettem büszkén suhan el egy fekete Volga. Ha jól látom, a sofőr mellett a szövetkezeti elnök néz méltóságteljesen maga elé. Persze, nem a városba megy, hanem épp az ellenkező irányba. Ballagok sértődöttség nélkül, s viszem végérvényesen kialakult véleményemet: Gyalogolni nem jó! Vagy legalábbis igen-igen korszerűtlen közlekedési mód. AZ APRÓHIRDETÉSRŐL — Van egy jó témám — mondotta festő barátom, aki megtudta, hogy drámát készülök írni — ingyen adom, pénzre úgysem lesz szükségem a börtönben. — Hogyhogy a börtönben? — Mert feljelentem magamat s nyilván becsuknak. — Kérlek, hagyjuk a viccet! Az imént még valami témáról fecsegtél. — Most is arról beszélek. Hidd el, pompás téma, Shakespeare tollára való, nem egy drámaíró-jelöltére. — Úgy látom, sokat ittál. — Mi közöd hozzá, mennyit ittam, én nem vagyok alkohol-elvonókúrán. Érdekel a téma, vagy nem érdekel? — Persze hogy érdekel, csak kezd már el! — Tehát csak dióhéjban: feladtam egy apróhirdetést. — Ez valóban shakespearei téma — vágok közbe gúnyos hangon — de azért csak folytasd! — Tehát feladtam egy apróhirdetést és ezzel négy ember halálát okoztam. — Ejha! — Ne ejházz, hanem várd ki a végét! Egyszóval az egyik haverom megkért, adjak fel helyette egy apróhirdetést, mert ő nem tudja a helyesírást. Csak annyit írjak benne, hogy egy jóképű fiatalember házasság céljából megismerkedne egy jóravaló lánnyal. — Tovább? — Úgy látszik jól megfogalmaztam a hirdetést, mert nyomban jelentkezett egy helyes leányzó, s a haverom minden teketória nélkül feleségül is vette. — Ez nagyon közhelyes téma, tudod-e? — Várd ki a végét! Mert a barátom néhány hónap múlva fejszével agyoncsapta az apósát. Érzed-e már benne Shakespearet? — Nem mondhatnám. Az ő szereplői jobbára karddal dolgoznak. — Komám, belőled sose lesz drámaíró, ha ilyen pitiáner dolgokon is fennakadsz, de azért most már végigmondom. A havert becsukták néhány évre, aztán kiszabadult. Már akkor megjegyezte, hogy tulajdonképpen miattam ült. — Nem normális az a te haverod. — Lehet, de az nem változtat a tényeken. Nevezetesen azon, hogy megtudta, a felesége teherbe esett. Míg ő a börtönben csücsült. Érted? — Értem hát, miért ne érteném! — A haver erre fel persze istentelenül berúgott. — Tehette, ő sem volt alkohol-elvonókúrán. — Csak ne légy cinikus, te témavadász!... Tehát alaposan felöntött a garatra, hazament és egy konyhakéssel hasbaszúrta a feleségét. Erre persze te azt mondod, hogy Shakespearenél konyhakések sem szerepelnek. — Én legalábbis nem tudok konyhakésekről. — Kár is volt veled szóba állni! Folytassam? — Fejezd be, ha lehet! — Lényegében már be is fejeztem. Legfeljebb még annyit tehetek hozzá: a boncoláskor megállapították, hogy az asszony ikrekkel volt terhes. A havert tehát ismét becsukták, ezúttal visszaesőként, hármas gyilkosságért. S látod, mindez egy apróhirdetés miatt történt, amit én adtam föl. Ezért fogok jelentkezni önként a rendőrségen! — Persze, alighanem felmentenek. Hiszen a haverod is megtanulhatta volna a helyesírást. A témát mindenesetre köszönöm! 9
