A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-04 / 31. szám
„MINDEN SZAVÁN VÉR ÉS GYÁSZ VISSZFÉNYE VAN...** gébé. Hideg volt, és még nem szállt fel a köd. Makacsul ült a dombokon és a házakon. Kísérteties volt minden. A lárma, a kora reggeli zaj, az imbolygó, felismerhetetlen alakok. Elment, és én bejöttem. Tanácstalanul megálltam a konyha közepén. Nem tudtam, mihez kezdjek. A tisztaságot szeretem, ha csillogvillog körülöttem minden, akkor azonban nem érdekelt semmi. A sok elmosatlan edény és a játékok szanaszét mintha nem is lettek volna A konyhából is szüntelenül a nagy ködöt láttam, az imbolygó, kísérteties alakokat., a hatalmas sílókombájnt, amely a férjemet viszi a legmeredekebb partra. Miért megy oda? Miért küldik oda? Pöröltem a szövetkezet vezetőivel, és a férjemmel is, aki minden munkát elvállal, pedig igazán nem szorulunk rá. Haragomat nyomasztó, torokszorító érzés kísérte. Csak már semmi baja ne történjék! Egyre jobban aggódtam érte. Hevesen dobogott a szívem. Az ágyból kimászó gyerekek terelték el figyelmemet a férjemre leselkedő esetleges életveszedelemről. Hangoskodtak, visítoztak, én meg magamnak is egészen idétlen hangon kiabáltam rájuk. Még a fenekére is vertem a nagyobbnak. Aztán serpenyő után néztem, .mert a gyerekek a rántottét szerették reggelire. Frissen mozogtam, mert már tudtam, hogy mit csinálok. Felöltöztettem a gyerekeket, megreggeliztettem őket, és hozzáfogok az ablakok tisztításához. Jól hallok, vagy haltucinálok? Mintha az az ember kiáltotta volna a nevem, akivel a férjem a kocsmában beszélgetett. Paula! Paula! Aztán ismét és újra: Paula! Paula! Hallgatóztam, figyeltem, s szörnyű ijedtség futott keresztül rajtam. És már nem a magam nevét hallottam, hanem a férjemét. Károly! Károly! Aztán mondatfoszlányok értek a fülemhez! Úgy is meg kell tudnia, nem maradhat titokban, ami történt! S gyülekeztek az emberek a házunk előtt. Mintha már legalább a fél falu ott lett volna. Vagy csak az ijedtség és a köd tévesztett meg? A férjem nevét hallottam megint. Szomorúan, sajnálkozva mondták: Károly, Károly! Majd ismét annak az embernek a hangját hallottam, aki a kocsmában beszélgetett vele. — Ügy is meg kell azt neki tudni! Kiszaladtam a házból, és olyan riadtan, mint mikor nagy természeti katasztrófa fenyegeti az embert. A járdaszegélyen álltam meg. — Mi van itt, népgyűlés? Mit akarnak itt? — néztem döbbenten körül. Az az ember lépett közelebb hozzám a ködből, aki a kocsmában beszélgetett a férjemmel. — Paula, te vagy? — Én. — Akkor fogódzkodj meg, mert az urad halott! — Rossz tréfa, nem érdemiem — nyögtem ki, s a mellem össze akarta Toppantani valami. Nem kérdezősködtem tovább. — Nézzenek rá a gyerekeimre! — kiabáltam, és nyakamba szedtem a lábam. Mint a megriasztott nyúl, futottam a legmeredekebb part felé. Egy ember biciklin jött szemben velem. — Sárga volt vagy kék a feldőlt kombájn? — kérdeztem tőle. — Kék — felelte, és leugrott a bicikliről. Rohantam fel a partra. Egy autó ért utói. Felvett. A legmeredekebb hegy aljában állt meg velem. Kiugrottam az autóból, és loholtam a nedves füvön. Nem éreztem fáradságot. Rettenetes félelmet inkább. Míg rohantam, csak füstölt a feldőlt kombájn. Mire közelebb ériem hozzá, már lángba borult. Nem bírtam menni. Egyszerre elhagyott az erőm. Földbegyökerezett lábbal bámultam a lángba. És akkor úgy láttam, hogy a férjem a kombájn mellett áll, és szomorúan néz rám. — Mért nem jössz el onnan? Megkap a láng! — jajdultam fel. Zúgott a fülem, szét akarta szakítani valami a dobhártyámat. Talán az égő kombájn köré sereglő emberek lármája. Néztem a lángba, és káprázott a szemem. A magasba csavarodó lángnyelvek mögött tegnapi magunkat láttam. Ahogy ismerkedtünk, kerülgettük egymást a mezőben. Akárhonnan jött, és én akárhol dolgoztam, mindig a nevem furcsállotta. — Mért vagy te Paula? Mért éppen neked olyan furcsa a neved? És én nem tudtam neki mit mondani. Csak felrántottam a vállam. S magamban azt gondoltam, nem én választottam, a szüleim adták. S ahogy a traktorával ment tovább, vissza-visszafordult, és a nevemet kiáltotta. Szoktatta rá a nyelvét. — Paula! Én meg lekaptam fejemről a kendőt és azt lobogtattam neki. így ismerkedtünk a mezőben. A faluban és a búcsúi bálokon sem másképp. — Paula! — és hosszan nézett a szemembe. — Paula! — és megfogta a kezem. — Paula! — és csókolt a sötétben. — Paula! — és magához húzott a táncban. Csak a katonaságnál változott meg. Mintha elfelejttették volna vele a nevem. Már azt hittem, mindennek vége. De leszerelése után kezdődött elölről minden. Mezőben, bálban, mindenütt megint Paula. Furcsállotta ismét a nevem. Paula! Paula! így szólítgatott leszerelésétől januárig egyfolytában. Aztán gyűrűt húzott az ujjamra. Júniusban összeházasodtunk. És most itt ez a feldőlt kombájn. Itt ez az égig csapó láng, mi minden roskad hamuba nemsokára? — Jaj, emberek, segítsetek, emberek, mentsétek ki a kombájn alól! Rántsátok ki a lángokból! Tudom, hogy már halott. Akkor is. Tudom, nem hagytok magamra. Akkor is. Látnom kell még! Hátha mondaná még egyszer s utoljára, ha látná: Paula! Én meg lobogtatnám neki a kendőmet. Erősebben, hevesebben, mint ahogy a láng lobog fölötte! De nem mozdult senki. Dermedten állt mindenki a láng körül. Ordítottam, mint az eszelős, szinte már-már tébolyodottan: — Engedjetek engem a lánghoz, majd én kimentem! Senki sem hallgatott rám. Mintha az elégés hátborzongató szertartására csődültek volna össze az emberek. Köd már nem volt. A harmatot is felitta a szél. — Mentsétek, ne engedjétek elégni a férjem! — ordítottam szakadatlan. Az emberek azonban nem mozdultak. A lángba bámultak. A láng érdekelte őket. Talán nem is láttak engem. Nem is hallották az ordibálásom. Aztán jött egy bulldózer. Lefordította a férjemről a kombájnt. Roszszul lettem. Eszméletlenül rogytam a földre. Mert a férjem helyén egy nagy fekete széndarabot láttam. (Bagrat Sinkuba: A hírmondó) Én, Zaurkon Zolák az utolsó ubili vagyok ezen a tökéletlen világon. És szinte szégyellem, hogy ilyen sokáig itt ragadtam. Ezek a pontos, helyesebben a vádat pontosan megfogalmazó szavak szorítják halálra a százéves hírmondó torkát abban a "Bagrat Sinkuba szovjet író által lejegyzett „elbeszélésben" —■ úgy is mondhatjuk, a mindenkori jövőnek szánt tudósításban —, melyben a történelem gaztetteinek módozatai közül talán a legbetegebbröl, a legidagbajosabbról értesülünk, a népirtásról, egy nép kiirtásáról. De mindjárt tegyük hozzá, hogy pecsétes, diplomatikus népirtásról kapunk jelentést — békeszerződésbe foglalt, cárral és szultánnal megszentelt (vagy megrendelt), hosszúlejáratú tömeggyilkosságról. A történelem szolgáltat példákat népek természetes kihalására és ugyanúgy erőszakos elsüllyesztésére is, de számunkra igen megrázó az, amikor hozzánk korban ennyire közeli, tulajdonképpen századunkba mélyen benyúló népirtásról kapunk hírt, méghozzá ennek az évtizedekig tartó igaz kálváriának a megszenvedőjétől. Bagrat Sinkuba egy kaukázusi nép pusztulását-elpusztítását mondja el, helyesebben teszi közzé regényében, melynek történetét egy százéves aggastyán hagyja az utókorra, 1940-ben, Törökországban, ahová földönfutóként vetette a „sors", őt és egész nemzetét. A nép neve mára már semmit sem mond nekünk(l), annál többet végzetük és végzetüknek okai. Ennek a kaukázusi népnek a neve: ubih (volt). Kik voltak ők? Egy nemzet, amelynek a 19. századra már évszázadok-alakitotta kultúrája, társadalmi rendje, anyanyelve volt, és termékeny, gazdag föjdön élt, olyan tájon, amelyet a természettudósok egyetlen óriás botanikus kertnek neveznek. Az 1864. évi krími háború után a gyarmatosító cári Oroszországnak a kaukázusi „édeni" tartományokra is megfájdult a foga, s úgy döntöttek, kitelepítik onnan az őslakosságot — szerződésekkel, és ha nem, hát fegyverrel. Az ubih nép vezetőinek Sönteniük kellett: elhagyják szülőföldjüket az ubihok s idegen orosz területekre költöznek, vagy áttelepítik őket Törökországba, ahol a szultán, a Magas Porta „ölelése“ vár rájuk, tejjel-mézzel telt folyó. Vagyis: a szultán „emberanyagot" kap a cártól, háborúba ifjú céltáblákat, földönfutó kényszermunkásokat, szépségesegzotikus lányokat a háremekbe, cselédeket a háztartásokba. És az ubih nép vezetői döntöttek — elárulták nemzetüket: aranyért, aranyért és aranyért — cári és szultáni aranyért. Hajók viszik át az ubihokat a tengeren, Törökországba: a hétszeres és végleges halálba. Mert ami ezután következik: csak kolera, csak bűn, csak árulás, és megvesztegetés és gyilkolás, megszégyenítés és megalázottság; vér, vér, vér és halál, halál, halál. Az ubihok legjobbjai, a túlélők a szülőföldre való visszatérést választják, hányszor is indulnak útnak, de mindannyiszor a halálba hullnak. És akinek véletlenül sikerül visszatérnie a Kaukázusba, azt vagy visszatoloncolták, vagy Oroszország más területeire telepítették át, hiszen az őslakosságot hivatalosan bűnösöknek nyílvánították, ideiglenes lakosoknak, kitelepítendőknek! A kegyelmes szultán és gépezete pediq azonnali hatállyal beindította az „idegbetegség motorját": turbánt, rangot, mohamedánságot, pénzt és török nyelvet-nevet adományozott" az ubin nép vezetőinek, jelezve, azaz megparancsolva: asszimilálni kell az ubih alattvalókat, be kell olvasztani őket a török birodalomba — az egyetlen Allah, de leginkább egyetlen földi helytartója, a szultán nevében. Akinek ez nem tetszik, rejtelmes módon meg kell halnia. És ennek a „kábítószernek” a hatására alattomos és nyílt viszály indul az immár törökországi ubihok között, egy nép igaz és hamis, gerinces és gerinctelen, egészséges és idegbeteg fele között. A „hivatalossá" ütött ubih tanítók és tisztségviselők áskálódnak, följelentéseket tesznek az ubih nép igaz, gerinces és egészséges emberei ellen. Az egyik ubih mulla (tanító) így érvel egy ubih tudós ellen: — Minek kell a gyerekeknek ezt az istennek nem tetsző nyelvet ismerni? Azért tanitja őket ő, a mulla a török betűkre, hogy elolvashassák a hirdetményeket, s azután aláirhassák a katonai behívót... De olyan nyelvre tanítani őket, amelyen sem imát nem lehet mondani, sem a szultán nevét nem ejtheted ki, káros dolog., .(ha) a végén ezek a rablócsemeték tényleg megtanulnak ubihul írni és olvasni, miről írnak majd és mi jár az eszükben... Ez a kötelező vélemény és támadnak is sokan elkötelezettjei az ubihok között, még a köznépből is, hogy életüket, azaz a hasukat mentsék. Tanulságos idézni a „hírmondó" és rokona, Asztan egyik párbeszédét is: — Nem furcsa neked, Asztan, hogy te meg én, két ubih, különböző nyelveken beszélünk? Én ubihul, te meg törökül? Vagy elfelejtetted az anyanyelvedet? — Gondolod, hogy igen. Mindent értek, amit mondasz, sőt, gondolkodni is ubihul szoktam. De.. . Husszein efendi, az intéző, időnként, ha szórakozni akar, rám szól, hogy beszéljek ubihul. Belekezdek, az intéző meg röhög, a hasát fogja: „Madárnyelv, na, csiripelj még egy kicsit.“ Látom, te tőrt viselsz az öveden, biztosan elkopott, a rozsda is megfogta már, fölösleges teherré vált. így van ez a mi nyelvünkkel is. Ne ítélj szigorúan. Kihúztam a tőröm. Fenyegetően villogott a napban. Talán érezni ebből is: a keleti mesék hangján előadott történet milyen valóságot közvetít. Félelmetesét, kétszeresen: mert egy mindenre megérett és érett nép évszázadai tették erőssé, széppé, és igazzá az utolsó ubih, a százéves hírmondó történetét, s erősebbnek bizonyult mégis egy másik erő és „szépség" és „igazság": az embertelenség, a gyávaság, a többség, a „faji fajtalonkodás". Ez pusztította el az ubih népet. KULCSÁR FERENC 15
