A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
Ján Botto, akit a tizenkilencedik századi szlovák romantika egyik legjobb és legtehetségesebb költőiéként értékelnek az irodalomtörténészek, 150 évvel ezelőtt, 1829. január 27-én született egy Rimaszombat (Rimavská Sobota) melletti faluban, Vyšný Skálnikban. Szülei egyszerű földművesek voltak, de szoros kapcsolatban álltak a község, illetve a környék szellemi vezetőivel. Talán éppen ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy az egyszerű szülők továbbtanittatták fiukat. Az osgyáni (Ožďany) gimnáziumi évek után (a gimnáziumban egyebek között a latin és a magyar nyelv alapjait is elsajátította) Botto a levočai (lőcsei) líceum diákja lett. Mint ismeretes, a pozsonyi líceumban 1844-ben betiltották Ľudovít Stúr előadásait. A fiatal szlovák hazafiak azzal tiltakoznak a Stúr-előadások betiltása ellen, hogy elhagyták a korabeli Pozsonyt, és más városokban tanultak tovább. A legtöbben közülük éppen Lőcsén folytatták tanulmányaikat. Szellemi életük irányítója itt Stúr híve és barátja, Ján Francisci lett. Francisci megalapította a Szlovák Ifjúsági Egyletet (Jednota mládeže slovenskej), amelynek egyik legaktívabb, leglelkesebb tagja éppen az ifjú Botto lett. Habár személyesen talán sohasem találkozott Stúrral, lelkes hívévé, követőjévé vált. Stúrék közül egyébként ő az első költő, aki már nem csehül, hanem — Janko Maginhradsky néven — szlovákul kezdett verselni. 1847-ben Pestre került és 1852- ben mérnöki oklevelet szerzett. Tehát az 1848-as forradalmi eseményeket is Pesten élte át. A forradalmi események hatására írta meg az Induló (Pochod) című versét, amely tulajdonképpen nem más, mint Petőfi Nemzeti dalának szabad átköltése, Botto azonban természetesen a saját nemzetéhez fordul, saját nemzetét ébresztgeti. A forradalom után több helyen dolgozott, majd 1870-ben véglegesen letelepedett Banská Bystricában. A költő ezekben az „eseménytelen" években sem hallgatott el, élete végéig alkotott. 1881-ben végzett vele a szívinfarktus. Költészetére — mint általában a romantikus költők lírájára ( népének költészete hatott a leginkább. Csaknem minden művében a jelen problémái tükröződnek. Ezt mondhatjuk legjelentősebb művéről, az ellentétekre — a sötétség és világosság kontrasztjára — épülő Jánošík haláláról is, amelyben Jánošík testesíti meg a forradalom utáni szlovák nemzedéket, sőt magát Stúrt is. A Jánošík halála a költő saját bevallása szerint 1848 és 1858 között készült. Első verziója 1862-ben jelent meg először nyomtatásban, a Lipa (Hárs) című évkönyvben. Az elbeszélő költemény kilenc énekből áll. Már a cím is arra utal, hogy Jánošík itt nem rettenthetetlen hősként, nagy tettek végrehajtójaként jelenik meg, hanem kivégzésére váró fogolyként. Jaroslav Vlček találóan állapítja meg, hogy Botto Jánošíkja egy vértanú, maga a filozofáló Hamlet. Jánošík társaival csupán az első énekben találkozunk: amikor megtudják, hogy vezetőjüket elfogták. A második ének a hős fogságba esését beszéli el. A következő ének uralkodó elemei a lírai reflexiók, az ötödik éneket pedig a szabadság himnuszának is nevezhetnénk. Jánošík hiszi, hogy el kell jönnie az igazságnak. A hatodik énekben Jánošík az akasztófa alatt imádkozik — népéért. Botto itt felveti a gondolatot, hogy a nép aktivitása nélkül nem érkezhet el a szabadság kora. A kivégzéskor Jánošík előtt még egyszer megjelennek a szabadság szimbólumai: társai és a tábortűz képe. A mű utolsó énekében Botto Jánošík és a tündérkirálynő esküvőjét meséli el. Igen, mítosz született, mítosz teremttetett: Jánošík — a szabadság utáni vágy — nem halt meg, tovább él az egyszerű nép szivében. Mint említettük, Botto költészetét főként a népköltészet ihlette. Számos balladát és románcot írt, sőt néhány szlovák mondát is földolgozott. A Sárga liliom (2ltá falija), valamint A Margita és a Besná (Margita a Besná) című balladákat a legszebb művei közé sorolhatjuk. Alkalmi versei arról tanúskodnak, hogy érzékenyen reagált a szláv nemzeteket — főként pedig a saját népét — érintő politikai és kulturális eseményekre. De ha a Jánošík halálán kívül semmiféle más művet nem alkotott volna, ez az egyetlen elbeszélő költemény is előkelő helyet biztosított volna Bottónak a ma már klasszikusnak mondható szlovák költők között. Melaj Erzsébet VARGA ERZSÉBET versei: ELÉGIA (homlokomról lepotyogtak a fecskeféfzkek és elköltöztek hajamból a vadludak) ó mennyire mennyire összezsugorodott ez a rét mondtam a minap falumba érve ó mennyire összezsugorodott mondtam a főttrók-vörös alkonyat ban míg fejem fölött elszálltak a felhők és homlokomon sajogtak a sebhelyek ó mennyire mennyire összezsugorodott elférne tán a tenyeremen is — bizony kinőttem kinőttem a falut tékozlón ó eltékozoltam kincseimet a kerteket s a rétet és nem értem már ó jaj nem értem a kiáltozó vadludak szavát (ujjaim közül kihullottak a nádasok orromból a tarlók LUZSICA ARPÁD rajza MILYEN FURCSA milyen furcsa állat is az ember istent alkot s istennel csatázik hittel hiszi önnön nagy erejét de magányában reszket — sebzett szarvas — földre ejti koronás szép fejét (ha elhagynál megölnélek mondtam s szentül hittem: mindörökre enyém maradsz te leszel a Minden te leszel napjaim sója tiszta ságom-vétkem te örök-egy te vágyva-vágyott szerelmemmel koronázott Érosznál is hatalmasabb isten) egyedül vagyok most már egyedül a halál hív az élet marasztal milyen furcsa állat is az ember holott terümttetett ó mennyi malasztban 11
