A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-27 / 4. szám

- Miért tartod szükségesnek, hogy görbe tükröt tarts elém? - • kérdezte fáradt szemrehányással. - Miért nem maradsz gavallér, miért nem mondod, hogy egy nagyon jót elhagysz egy még jobbért.- Mert nem jobbért hagyom el. És nem tökéletesebbért, ezt értsd meg végre! — Valér szenvedélytől emelt hangon beszélt. - De hát nem sorolhatok fel mindent, ami lassan-lassan összegyűlt bennem, míg elegem lett... - Azt még idejében lenyelte, hogy belőled, az egészből. Verához nem lehetett gorombának lenni. És most úgy érezte, hogy ez is kibírhatatlan.- Azt mondod, görbe tükör? Nem hiszem. Csak talán mert sosem voltál kíváncsi az igazi arcodra, mert nem ismered, azért véled görbének. — Hirtelen képek merültek fel előtte, jelenetek az életükből, szürke apróságok, melyeket elsodort a futó napok, az idő árja, s jelentőségük csak most villant fel a feledésből.- Mikor a bátyám Munka Érdemrendet kapott, és a banketten a KB egyik fejesével társalogtál, Gyula bácsidat hoztad szóba, és persze Imrét. Nem dicsekvően, nagyon természetesen és kedvesen, mint akik erkölcsi vonatkozásban túlnőttek a jelentéktelen kispolgári családon, amelybe tartozol. Nem sokkal később, Róza barátnőd lányának esküvőjén a plébános mellett ülve arról csevegtél, milyen szép is, milyen bensőséges az ilyen családi esemény, ahol a felsőbb. hatalmak áldása sem hiányzik! Meg hogy sajnos, a te öcséd esküvője csak az anyakönyvvezető előtt zajlott le. Minden családban akad fekete bárány, mint Gyula bácsi és Imre öcséd. Bezák elvtárs és Karancsi plébános egyaránt el volt tőled ragadtatva.

— Aha — indult Vera mégis a Dinylért -, kétszínű vagyok, azt akarod mondani. Értem. Csak nem tudom, mit szóltál volna hozzá, hogyha megfordítva beszélek. — Nyersen nevetett egyet.

Aztán az órájára pillantott.

— Szedjük rendbe magunkat, menjünk le az ebédlőbe, nemsokára indulnunk kell.

Lépkedtek lefelé a lépcsőn, látták, hogy a többiek már mind összegyűltek az ebédlőben. A mama, tűnődött, ha a mamával tudtam volna beszélni minderről, magamról, főleg magamról, változtatott-e volna, segített-e volna? Találtunk volna-e mércét, hogy bemérhessem a magam helyét ebben az életben?

Firtuszné, mint aki tudja, mi illik ilyenkor, Margit utasítása nélkül egy kopott konyhai tálcán tíz pohárka szilvóriumot hozott be, s letette az asztalra.

— Igyanak egy kis erősítőt, az most jót tesz - biztatta a gyászolókat, de senki sem nyúlt a pohárhoz. - No - mondta közvetlenül -, nem harapja le az orrukat. - Elégedetten vette tudomásul, hogy Vera határozott mozdulattal felhajtja az italt. Utána azonnal a férje is követte a példáját. A házastársak egymásra néztek, aztán elfordultak egymástól. De kezdeményezésük nyomán Firtuszné magánakciója sikeres lett. Géza is kiitta a poharát, Erzsébet pedig úgy gondolta, hogy alkalmazkodnia illik az itteni szokáshoz, és csukott szemmel magába öntötte a kis pohár tartalmát. Vele egyszerre Imre, Emma és a fiatalok is ittak.

Margit csak most jött be, konyhai teendői miatt sietve kellett öltöznie, hogy ne várassa a többieket. Egy pillanat alatt felmérte, hogy mi történik, menet közben ragadta meg a poharat, s már a kijárati ajtóból fordult vissza.- Mehetünk.

Néhányon már álldogáltak a ravatalozó körül. Margit szeme meghökkenve állt meg egy vékony, hajlott hátú öregasszonyon. Olgica! Volt képe idejönni! Felháborodásában megragadta a hozzá legközelebb álló Imre karját.

— Nézd, ki van itt. A drága mostohaanyám.

A mostohaanya vagy öt évvel volt időKEREKES KÚT

sebb nála, Zsófiánál fiatalabb volt egy évvel, Gyulánál pedig hárommal. Ez a körülmény mindig felbőszítette, ha rágondolt. Talán még inkább, mint az, hogy a családi házat, ami pedig az ő örökrésze lett volna, Olgica örökölte meg. Illetőleg dehogyis örökölte, apja még életében ráíratta a szép virágszálra, aki ifjúságával megédesítette az ő öregedő életét.

Soha olyan egységbe nem forrt öszsze a csaíád, mint mikor anya halála után alig egy évvel apjuk bejelentette, hogy nősül. Apa mindig remek ember volt. Igazi családfő. Takarékos, józan, gondoskodó. A meglepetéstől nehezen tértek magukhoz. Hozzá voltak szokva apjuk önálló döntéseihez, s bár nem örültek a váratlan fordulatnak, ellenvetés nélkül elfogadják az új helyzetet, ha a kiválasztott nő nem az ő kortársuk, az iszákos, libatollas Pepi lánya, akinek az apja is „ismeretlen katona" volt, így emlegették a városban. Ezt aztán soknak találták. Apjuk esküvőjéről távol maradtak. Ferenc egy nap eljött érte autóval. A dolgot előre megbeszélték: ha apjuk Olgicával turbékol, és ő egyedül lesz odahaza, összepakolja a holmiját, és Ferenc kiviszi őt magukhoz Kerekes kútra. így is történt.

Jaj, sohasem fogja elfelejteni azt a napot, mikor vagy egy hét elteltével apja beállított hozzájuk. Ő Zsófiával a fenti nappaliban húzódott meg. A csöngetésre Ferenc ment ajtót nyitni, és leültette apát az ebédlőben. Ők odafenn lélegzetvisszafojtva füleltek a beszélgetésükre.

— Margit nyilván nálatok van - mondta apa. — Bejelentés nélkül ment el hazulról, semmi hír felőle, tudni akarom, mikor szándékozik hazajönni.

Ferenc bátran, férfihoz illően akart apával beszélni, de tagadhatatlanul kissé tartott tőle, ezért inkább nyeglének, mint bátornak hatott a beszéde.

— Margitka úgy döntött, apa, hogy nálunk marad. Néhány nap múlva nálad is asszony lesz a házban, nem fogod a hiányát érezni, ő pedig szívesen lemond a mostohája társaságáról.

— Hát így — felelte apa, és hangja erős felindulást árult el. — Nem tartotta fontosnak, és ti sem, hogy ezt a döntést velem közöljétek. Aki nekem jó, az nem elég jó nektek. Mi kifogástok lehet Olgica ellen, aki teli van jóakarattal, igazi barátnőtök akar lenni? Az, hogy fiatal, hogy szép és szeret engem?

— És apa ezt el is hiszi neki? — kérdezte Ferenc pimaszul.

Lent egy kis csönd következett erre a kérdésre, s nekik fönt a szívük a torkukban dobogott. Minden lehetségesnek tűnt. Szinte várták a felborított székek zaját, verekedést, zihálást, felkiáltásokat, pofonok csattanását, de csönd volt. Idegfeszítő csönd. Aztán apa hangja, tompán és félelmetesen:- Jöjjön ide Margit, beszélni akarok vele.

Belemarkolt Zsófia karjába, s húzta maga után a lépcsőn. Azt hitte, túl nem éli azt a pillanatot, de aztán ott állt apja előtt.- Te buta lány - mondta apja akkor már indulat nélkül, szomorúan. - Hát elszöktél? Hiányzott neked valami otthon?

— Ne haragudjon, édesapa - az arca tüzelt, szemét lesütötte, és könnyektől remegett a hangja. - De én sose tudnék a maga feleségére mint anyámra nézni.- Hát ki kívánja ezt? Nézz rá mint a nővéredre, mint a barátnődre.

— Édesapa, kérem, ne vegye el, ne vegye el! - Szenvedélyes zokogással az apja nyakába vetette magát.

Apa nyugtatgatva veregette meg a hátát néhányszor, aztán lefejtette magáról a karjait, kicsit eltolta magától, és a szemébe nézett. Mi volt abban a tekintetben! Ha akkor kézen fogja, és maga után húzza, vele megy, és talán az egész élete másként fordult volna. De nem ezt tette, hanem azt mondta:- Hát gondold meg jól, lányom. Értlek én téged, hogy sok minden ágaskodik benned, de hát próbálj te Is megérteni engem. Meglátod, egy-két hónap után minden természetesnek fog tűnni ... - Szelíden, rábeszélőn nézett rá, esdeklés volt a szemében.

— Nem, apa — makogta —, nem tudok. Talán majd ha megszokom... Lehet, majd egyszer, később ... - Maga sem tudta már, mit hebeg, de vonakodása nyilvánvaló volt. Apja arca elkomorult.- Szó nélkül megszöktél. Én eljöttem utánad, hogy megkérjelek, gyere haza. Ha nem jössz, többé nem foglak hívni.

Apa várt még. Talán csak néhány másodpercig, de úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig állnak ott vele szemben ők hárman némaságban. Akkor fönt felsírt a kis Géza, és Zsófika rohant hozzá. Apa felpillantott a hang irányába, és akkor érthette meg, hogy a gyerekeit és az unokáját is elvesztette. Szinte észre sem vették, hogy megfordult és eltűnt.

De sokat sírt akkor! Sajnálta apát, fájt a szíve érte, és ha a városban járt, gyakran elment a Kertész utca sarka mellett, ahonnét jól lehetett látni az ő házukat. Az ő házát, amelyet apja Gyulával beszélgetve - nem felejtette el — neki ígért. Ha tudná biztosan, hogy az a nő nincs otthon, csak apa egyedül . . . Ó, hogy rohant volna. De hát erre nem került sor, nem volt mersze hozzá.

Érdekes, Gyula később engedett a negyvennyolcból, meglátogatta apáékat. Mikor ezt elmesélte nekik, hitetlenkedve néztek rá, és úgy érezték, hogy elárulta őket. De Gyula, bár jó testvér volt, mindig külön utakon járt.

— Voltam édesapáéknál - jelentette be egyszer vacsora közben, mert gyakran járt ki húgaihoz Kerekes kútra, olyan magától értetődően, mintha azt mondta volna, hogy a tárkonyos bárány kitűnően sikerült. Rábámultak, mint akik nem jól hallanak.- Csak a feleségét találtam otthon, apa valami építkezésen járt.- És te nem fordultál vissza? - kérdezte Ferenc kérdőre vonó szigorral.

— Nem. Kedvesen, bár kissé elfogódottan viselkedett. És körül akartam nézni otthon. Nem tett rám rossz benyomást, amit láttam.

Mindhárman azt várták, most már türelmetlenül, hogy apróra meséljen el mindent, amit látott. Gyula nem is maradt adósuk vele.

— A nappali, ahol ültünk, úgy nézett ki, mint még anyánk életében, csak melegebbnek, vidámabbnak tűnt, mert az ülőgarnitúrát világos, mintás szövettel húzták át, és a sötétítő függönyök is ebből az anyagból készültek.- Jó, jó, és hát miről beszéltetek? - Zsófika szeme kíváncsian csillogott.

— Nem tagadom, eleinte mindketten elfogódottak voltunk. Nem tudhatta, hogy milyen szándékkal jövök, mindenesetre megkérdezte, hogy kávét iszom-e, vagy inkább teát kívánok, és mit tölthet, diólikőrt-e vagy cseresznyét. Kávét kértem, és amíg kisietett a konyhába, körülnéztem. A sublód fölött még függ a régi kép, ahol anya ölében ülök, téged — fordult Zsófiához — édesapa tart a karján, Margitka pedig egy fonott kosárból tekint a világba, amely anyánk lába előtt áll.- Ettől aztán meghatódtál - bigygyesztette száját Ferenc.

— Meg nem hatódtam, de azért jó hatást tett rám. Behozta a kávét, és mikor elém tette, észrevettem, hogy a keze remegett. „Gyulus — így említette apát - meg fog lepődni, ha itt találja magát — mondta. - Még egyik gyereke se látogatott el hozzánk, mióta összeesküdtünk, és ideköltöztem." Lehetett volna másképp is, mondtam neki, de azon sem szabad csodálkoznia, hogy így van. Elgondolkodott egy kissé, aztán azt mondta: „Akárhogy van is, fáj neki, hogy a gyerekei elfordultak tőle." Nem érthettünk egyet ezzel a lépésével, mondtam, hogy végződhet az, ha egy férfi a gyerekeivel egykorú nőt hoz a házhoz? Gondolhattunk-e mást, mint hogy egy csinos fiatal lány csakis számításból köti magát egy öregedő férfihoz?

(Folytatjuk)

10