A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
Babits Mihály Hatholdas rózsakert című elbeszéléséből készített tévétilmet a magyarországi Ranódy László. A főszerepeket Tahi Tóth László, Drahota Andrea, Tolnay Klári, Szilvássy Annamária alakítják, s feltűnnek a filmvásznon már elhunyt kiváló szinészek is: így Kiss Manyi és Szendrő József. A képen: jelenet a filmből. Díszpéldányok: az eb egy stockholmi Vonakodott levetkőzni a londoni világszépe-verseny tuniszi résztvevője, Maiak Nemlaghi. Miss Tunézia végül is „beadta a derekát". Érdemes volt? Amerikában új show-bálvány született: Bette Midler. Az elragadtatott kritika egyszerűen „isteninek", lélegzetelállítónak minősíti az énekesnő produkcióját. Ügy látszik, a közönség is osztja a krivetélkedő győztese. A gazdája se kutya! Free Spirit - „Szabad szellem". Vajon mire szólít ez a felirat a csinos kriójó lány blúzán a willemstadi mólón? ■ Egy angliai bank a napokban bankszámlát nyitott egy Herkules nevű víziló számára. Herkules a helyi állatkert tulajdona volt. Tulajdonosa azonban csődbe jutott és úgy döntött, hogy eladja az állatokat. Az állatbarátok azonban víziló számára bankszámlát nyitottak, s úgy gondolják, hogy 8000 font összegyűjtésével új otthont adhatnak Herkulesnek. I. Frigyes szász választófejedelem annak idején - a 18. században - nem is sejtette, hogy két évszázad múlva majd az egyik modern drezdai lakóteleppel néz „larkasszemet". Legalább is aranyozott lovasszobra. Kálnoky Gyula felvételén a Szeged vendéglő és eszpresszó látható. Ezt a vendéglátóipari létesítményt azonban nem a Tiszánál kell keresnünk, hanem néhány száz kilométerrel északnyugatra, az Elba partján, Drezdában. jó Ízlése van A TANÁR ÚRNAK A minap meglátogattam régi iskolatársamat, egy kisvárosi középiskola tanárát. Nem kötött hozzá soha meghitt barátság, nincsenek közös élményeink, régi diákcsínyjeink, csupán valaha még gimnazista korunkban egy tanterem levegőjét szívtuk. Csak forma szerint tartozott közénk, nem merte vállalni a felelősséget huncutkodásainkért, sőt feltételeztük róla, hogy spicliskedik az osztályfőnöknek, kit nem mondhatnám, hogy különösképpen tiszteltünk volna kimért vaskalapossága miatt. Kelemen az úgynevezett jófiűk, a példaképek közé tartozott. Ha valaki megakadt a felelésben, máris magasba lendült a karja és ne adj úristen, hogy egyszer is súgott volna. Nem volt különösebb tehetség, igyekezett teletömni lenyalt .frizurájú fejét mindenféle idézetekkel és a megfelelő pillanatban elsütni őket. Megelégedett önteltséggel habzsolta a tanárok dicséretét s ilyenkor óra végén úgy vonult ki az osztályból, mint hadvezér nyert csata után. Nem tudom mi indított arra, hogy sok év elteltével meglátogassam őt. Hideg kimértséggel fogadott, udvarias frázisokat szavalt és betessékelt választékosán berendezett dolgozószobájába. Emlékszem pedantériájára, de abban a milliméterre kiszámított rendben ami nála uralkodott, úgy éreztem magam, mint fakír a vasgerebenen. Mély bőrfoteljében meg sem mertem moccanni, csak lopva néztem körül és akkor fordítottam fejem egy-egy tárgy felé, mikor felhívta rá figyelmem. Azért magamban ámultam, bámultam a meglepetésektől, mert Kelemen szobájában különleges értékű dolgokat véltem felfedezni, melyek hatására kezdett megváltozni róla véleményem. Egyszerre rejtélyesnek találtam lelkivilágát. A tárgyak arról tanúskodtak, gazdájuk kifinomult művészi érzékkel megáldott ember. Akkor lepődtem csak meg igazán, mikor megszemléltette velem egész lakását, külön figyelmembe ajánlva egy-egy bútordarabot, dísztárgyat. Minden eredeti — sehol egyetlen giccs, sehol egy értéktelen, felesleges tárgy —, a festmények, művészi fafaragások, gyönyörű kerámiák, csiszolt és metszett üvegek, ötvösmunkák, népi szőttesek, hímzések, perzsaszőnyeg és stílbútor harmonikus elrendezésben. Közben megérkezett a feleség, előkerültek a márkás italok, márkás poharakban. Átvillant agyamon, vajon honnan e rengeteg érték? Szerény tanári fizetésből aligha telik rá. Biztosan örököltek, de nem. Mindkettőnek élnek a szülei, egyszerű falusi emberek, ahogy ők mondják. — Tudod rengeteget dolgozunk. Mindent elkövetek, hogy tanulóim tovább jussanak. Nekem nem elég a negyvenöt perces óra, mert mit lehet negyvenöt perc alatt adni harmincon felüli gyereknek? Kénytelen vagyok pótórákon foglalkozni velük. Kezdtem tisztelni volt iskolatársamat. Hiába, van mikor az ember kellemesen csalódik s ez olyan megmagyarázhatatlanul jó érzés. Valahogy fellazult a kezdeti feszültség is társalgásunkban. Egyszercsak barátom órájára pillantott és elnézést kért, hívja a kötelesség, mindjárt kezdődik a korrepetálás. — Micsoda? — Az a bizonyos pótóra. Felkeltem, távozni készültem. A házigazda viszont marasztalt, tudtomra adva, pár perc múlva visszajön, csak útbaigazítást ad tanítványainak és folytathatjuk a társalgást. Értetlenül néztem rá. — Nem az iskolába mész? — Á dehogy, ide jönnek a tanulók. Addig ti átmentek Magdikéval a társalgóba, nem is tudom miért itt telepedtünk le? Tudod, nem nehéz a dolgom, mert én nem az ostobákra pazarolom az időm, hanem a tehetségeseknek segítek. Nincs ebben semmi külöj nős, a miniszteri rendelet is külön kitér rá. Felkészítem őket a továbbtanulásra. Már jöttek is a diákok, s mi Magdikával a feleséggel átvonultunk a szomszéd helyiségbe. A beszédes háziasszony elmondta, Kelemen csupán önszántából kínálta fel egy-két szülőnek, — kikről tudta, hogy gyermekeikkel terveik vannak és megbízhatók — puszta szívességből a korrepetálást. — Csak puszta szívességből, minden ellenszolgáltatás nélkül? — kérdeztem. — Igen — válaszolta határozottan az asszony. — Pénzt a világért sem fogadna el. Kellene az nekünk, hogy valami gazember feljelentsen? — Ez tényleg becsületes dolog. — Hiába, a férjem ilyen. Mindig is áldozatkész volt. És elhiszi, hogy soha sem bánta meg? Az emberek nagyon hálásak tudnak lenni. Sokszor már restelljük is. Nézze ezt a gyönyörű vázát, az „Orientből“ való, ritka példány. Vagy ezt az ízléses kivarrást. Egyik tanítvány nagymamája készítette. Hát nem aranyos, lehet ilyet visszautasítani? Néha vesznek egy-két csecsebecsét; no nem holmiféle vacakot, legtöbbször a „Dieloból“, vagy éppen ajándék kosárral kedveskednek. Ennivalóan édesek ilyenkor. — Ezeket mind úgy kapta Kelemen? — mutattam a művészi értékekre meglepetten. — Hát a bútort nem —, nevetett — azt apukáék vették. Mit gondol mibe került? — Ahogy nézem, felér egy vagyonnal. — Tudja, apu hentes egy mozgó boltban. — Mi az a mozgó bolt? — Olyan buszhoz hasonló autó, ami húskimérésre van átalakítva és harmonogram szerint látogatja azokat a kis falvakat, ahol nincs hentesüzlet. De megkérem, erről ne beszéljen, mert nem szeretném apát bajba keverni, különben nem viszi túlzásba, sőt talán túl szerény, vagy inkább óvatos, de így jő. Közben befejeződött a magánóra. Kelemen leült közénk, kifújta magát, kényelmesen elterpeszkedett és öntött a grúz konyakból. — Ezekből majd lesz valami — célzott a távozó tanulókra. — Bár nem árt azért, ha az ember előre megegyengeti az útjukat. — Hogy-hogy? — Ne légy képmutató, tudod te is, hogy protekció nélkül nehezen megy. Azért mindenütt akad ismerős kolléga, jóbarát, volt iskolatárs. — Hová akarnak menni? — Egyik orvosira, egy ökonómiára, és ketten pedig technikára. — Jó tanulók, tehetségesek? — Másképp nem pocsékolnám rájuk az időm. — A műszaki egyetemen úgy tudom nem nagy a tolongás. — Lényegtelen, mit kell azt tudni a szülőnek, hogy hol mibe kerül a bejutás. Nem szabad őket megfosztani a biztonságérzetüktől. Kezdett émelyegni a gyomrom. — Nézd, tanultál gazdaságtant — folytatta —, itt is érvényes a keresletkínálat elve. Sőt még az egyszerű középiskolákon is. Ma mindenki azt szeretné, ha a gyerekéből diplomás ember lenne, de mindenki nem lehet az. Nagy a konkurrenciaharc, viszont akin lehet, segít az ember. Én pénzt elvből nem veszek el, minek? Azt viszont elvárom, ha valaki valamivel megajándékoz, legalább tisztelje esztétikai érzékemet. Ügy éreztem rosszul vagyok, csupán azt nem tudom, hogy észrevétlenül a kelleténél többet ittam-e, vagy a tanár úr furcsa életfilozófiája billentette fel emésztőrendszerem egyensúlyát. CSICSAY ALAJOS 9
