A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
nek ugyan nem volt állampolgársága, de ezt nem volt hajlandó tudomásul venni, bement Zselízre, ahol az úgynevezett „Rolnícka komisia" (Földművesbizottság) székelt, s megkérdezte: mi lesz a volt cselédekkel. — Azt mondtam: törvényellenes cselekedet kisemmizni azokat, akik egész életükben ezen a földön dolgoztak cselédként. Követeltem a bizottságtól, hogy vagy földet, vagy végkielégítést adjanak a volt cselédeknek. — Mi volt a válasz? — Hogy mi? — a gumivégű bot a földhöz ötödik. — Hát mi lehetett? Nem a mi fajtánkból való volt az a testület. Elküldték, s azt mondták, elégedjek meg ezzel, mert esetleg mást is kaphatok. Tudom mire céloztak, hiszen máskor már megkaptam tőlük, hogy magyarul káromkodni se szabad, csak dolgozni. — Végülis hogyan került sor a termelőszövetkezet megalakítására? — Amiről az imént beszéltem, az 1948 júliusában lehetett. Tenni kellett valamit, s mi tettünk is. Kimondtuk, hogy szövetkezetei alakítunk. Volt itt egy 87 hektáros zsidó-birtok, amelyet a kolonisták „feketén” használtak. Mivel az emberek féltek a kolonistáktól, nem mertek sehol szólni erről. De amikor elhatároztuk, hogy szövetkezetét alakítunk, ismét szóba került ez a földterület. Boros Jánossal kérvényt írtunk, hogy ezt a területet a szövetkezet részére adják át. Ugyanaz a Boros- János írta a kérvényt, akit az egyik sztrájk alkalmából elbocsájtottak a munkahelyéről . . . Nos, ezt a kérvényt tizenheten aláírtuk. A kérvénnyel előbb Zselízre, majd Nyitrára mentem. Az eredmény az lett, hogy a telepeseket fölszólították: a kérvényben szereplő területet ne dolgozzák. Ezután Bratislavában is előterjesztettük kérésünket: Boros János is velem volt, mert ő tudott szlovákul, s tolmács nélkül én nem boldogultam volna abban az időben. Bratislavában akkor azt tanácsolták, vegyük bérbe a nevezétt területet. El voltunk keseredve, de másnap mégis elkészítettük a szerződést. így lelt földünk. Ez 1948 szeptember 17-én történt. Megalakult Csehszlovákiában az első egységes földművesszövetkezet. A következő kérdés az volt, hogy mivel műveljék meg a bérbe vett földet? Mért igavonó állatuk nem volt. Traktort kértek volna kölcsön, de csak akkor kaphatták meg, ha előre lefizetnek tíz ezer koronát. Csakhogy pénzük se volt. Amikor Furinda Rudolf ezzel a hír. rel tért haza, Boros János és Dudás József felajánlottak öt-öt ezer koronát erre a célra. — Másnap szántottunk — mondja Rudi bácsi. — De kellett volna pénz vetőmagra, lovak, gépek vásárlására . . . Ekkor, hogy a legszükségesebb dolgokat be tudják szerezni, kétségbeesett lépésre szánták el magukat: négy szövetkezeti tag házát megterhelték, úgynevezett váltókölcsönt vettek fel rájuk; 49 500 koronát. Ennyit adott a bank. Ez volt a legmagasabb összeg, amit így kaphattak. Nagyobb összeg folyósítására Bratislavában adhattak csak engedélyt, de akkor utazgatni nem volt idő. A „váltókölosön” felvétele azzal a kockázattal járt, hogy vissza nem fizetés esetén a bank elárverezted a négy cseléd házát. Ennek ellenére a négy cselédember Zselízen aláírta a váltókölcsönt. A banknak egyetlen feltétele a kölcsön folyósításakor az volt, hogy az összeget december 31-ig az adósok visszatérítik. Ezt a váltókölcsönt Dudás József, Boros János, Bálint István és Hrosko László írták alá. A szövetkezet az így szerzett tőkéből kölcsönbe vett egy traktort és egy pár lovat. Ezzel szántottak, vetettek. Később sikerült némi műtrágyát is szerezniük. A szövetkezet tagjai kezdetben féltek a kolonistáktól, mert megtörtént az is, hogy a kocsmában pisztollyal fenyegették meg az embereket. De dolgoztak: a József Attľla-i „tették amit kell” jegyében. És lassan hinni kezdték, hogy amit tesznek, helyes. Az utolsó darab földet kézzel vetették be, mert sürgette őket az idő, s a vetőgéppel nem győzték a munkát. — Abban az időben még nem volt szövetkezeti mintaalapsza bá lyzat, sőt elképzelés se volt arról, hogyan is szervezzék a munkát a megváltozott körülmények között, s hogy miként történjen a megtermelt javak elosztása. Itt Tőrén hogyan kezdtek gazdálkodni? Mert valami rendet kellett találni... — Tíz órás munkanapot szabtunk magunknak, s minden ledolgozott órára nyolc korona jutalmat állapítottunk meg. Szegények voltak az emberek, de maguknak dolgoztak. Hogy valami pénzünk legyen, elmentünk erdőt irtani, a fát eladtuk, s így valamit könnyítettünk a helyzetünkön. A tagság is befizetett 200 korona tagsági díjat. De ez még mindig kevés volt a váltókölcsön törlesztésére. Pedig december vége erősen közeledett. — Miből, s hogyan sikerült végülis kiegyenlíteni a tartozást? — Házról-házra jártam a faluban, s pénzt kértem kölcsön. Akinek volt, adott; 200, 300 koronát. Volt aki pár ezret adott. De december 31-én délután a bankban letettem a pénzt az asztalra. Utána minden váltót széttéptünk. így történt. Koldultam. Nem először az életemben. A tornóci nagygyűlés útiköltségét is így koldultuk össze annakidején. De elmentünk oda is ... A szövetkezetnek, hogy eredményesen gazdálkodhasson, kellettek volna sertések, lovak, szarvasmarhák; vetőmag is, mert közeledett az első „közös” tavasz. — .Tudtam, — mondja Rudi bácsi — hogy most már ötven ezer korona kevés lesz. Felutaztam Bratislavába, azt terveztem, hogy 200 ezer korona kölcsönt kérek. Sok huza-vona után végül 400 ezerrel tértünk haza. Azonban alig telt el két hét, kaptunk egy leiratot, mely szerint a szövetkezet számára kiutaltak egymillió korona beruházási hitelt.. . Vettünk gépeket, állatokat, épületeket alakítottunk át. E nemvárt fordulat utón kezdték mondogatni a kívülállók: „Nézd-a, lesz a koldusokból valami.” A szövetkezetnek ekkor már volt könyvelője, pénztárosa, magtárosa, csak elnöke nem. — Én se akartam elnök lenni, — emlékszik Rudi bácsi — mégis rám maradt. A szövetkezetnek 1950-be volt az első évzáró taggyűlése. Ezen a gyűlésen osztották először a „jutalékot”, azokat a bizonyos „.kupertákot.” Az évzáró taggyűlésére ’ néhány gazda is elment a faluból. A kocsmában pedig azt mondogatták: „Fizetnek, mert van miből." Pedig korábban más volt a hangulat. — „Igaz, hogy közös konyha lesz?” kérdezgették gyakran. — Mit válaszolt az ilyen kérdésre Rudi bácsi? — Azt mondtam: igaz, vályúból eszünk majd, s a kést meg a villát odaláncoljuk a vályú széléhez. Később a kételkedők láthatták, hogy milyen a mi „közös konyhánk.” És nem fogytunk, hanem gyarapodtunk. Negyvenkilenc tavaszán már 44-en voltunk. Az első évzáró taggyűlés után Borosék házában volt a közös vacsora. 1950-ben az egész falu a szövetkezetben volt. 1949 őszén Furinda Rudolf Zselízen is alakított szövetkezetét. Később Pereszlényben és Kétyen. — Egyszer még ellenőrzést is küldtek a nyakamra, hogy hány helyről szedem a fizetést. Pedig az a színtiszta igazság, hogy két évig egyáltalán nem volt fizetésem. Furinda Rudolf 1953-ig volt a tőrei szövetkezett elnöke. Az egykori betegség azonban ekkor újra jelentkezett; Vyšné Hágyra került, ahol a bal lábát amputálták. Kilenc hónapi kezelés után nyugdíjazták, de 1960-tól 64-ig ismét elnökké választották. A tőrei szövetkezet 1975-ig önállóan gazdálkodott 800 hektáros földterületen. 1975-ben Kissáróval egyesültek, egy évvel később csatlakozott hozzájuk Nagysáró, 1977-ben pedig Garamszentgyörgy. Az egyesült szövetkezet ma így közel 4000 hektáron gazdálkodik. Nézem a nyugodt, mozdulatlan tájat. A falu házait eltakarják a dúslombú gyümölcsfák. Csend van, csak távol kocog egy lovasfogat a falu főutcáján. Magamban számolom a lópatkók kopogását, s nézem a hetvennyolcadik év pitvarában álló Furinda Rudolfot, akit — a Swit-i sorokra gondolva — legalábbis generálisi rangra kellene emelni, hiszen ő nem egyetlen kalászt termelt ott, ahol eddig egy sem termett, de egy egész közösség számára harcolta ki a kalásztermesztési lehetőséget. „Egyenruhája" — amely egy pár gumicsizmából, s egy fekete esőköpenyből állt — legendává vált. Mindig fölemelt fővel járt, ahogy ma is. A Fábry megfogalmazta „változni és változtatni” volt az életelve. Mert — mellesleg — jól ismerte Fábry Zoltánt. — Ideje volna hazamenni — mondja. — Ideje. A töltésről levezető betonlépcsőkön indul előttem az utca irányába. Lép, megtámaszkodik a görbeboton, s ismét lép egyet. Mint akárhány öregember. . . A szerző felvétele A közelmúltban jelent meg könyvesboltjaink polcain, helyesebben mondva: a közelmúltban tűnt el — szinte pillanatok alatt — könyvesboltjaink polcairól Moldova György A beszélő disznó című könyve, melynek címadó elbeszélésében azt mondja el a népszerű író, hogyan csinál Józsi — azaz a beszélő disznó — karriert, hogyan lesz végül is igazgató, az Állami Gazdaság igazgatója. A történet befejezése egyáltalán nem háborított fel (bár Józsit jellemtelen „alaknak" tartom), inkább megnyugtatott: hiszen Józsi tulajdonképpen továbbra is a saját „szakmájában” maradt, továbbra is a számára jól ismert disznókkal foglalkozik, holott — vihette volna többre is. Lehetett volna mondjuk orvos, aki hat hétig „futkostatja” törött lábbal a páciensét, ráfogván, hogy semmi baja sincs, szimulál, s eszébe sem jut — mármint az orvosnak —, hogy a röntgensugarak segítségével pillanatok alatt ki lehetne deríteni az igazságot; a beteg ezért hat hétig jár a törött lábán (az ő dolga, milyen kínok közt), hat hét múlva aztán „Józsi” mégiscsak rászánja magát a röntgenvizsgálatra, s az igazság győzedelmeskedik. Ám lehetett volna Józsiból pszichiáter is, azaz olyan orvos, aki nem testi, hanem „lelki” megbetegedéseket gyógyít. Ebben a szakmában talán még jobban érvényesülhetett volna, hiszen ő beszélni is tudott. Fővárosunkban viszont eddig még csak olyan pszichiáterekkel találkoztam, akik nemigen méltatják szóra a beteget; két percen belül „kilökik” a rendelőből, mert hát ugye az idő pénz, legalábbis az orvos számára. A beteg — aki mondjuk reggel kilenctől délután háromig ücsörög a rendelő várószobájában — egészen más elbírálás alá esik. Az ő ideje nem pénz, hiszen egyébként is munkaképtelen, s a várakozásban legfeljebb az idegei mennek tönkre még jobban (mert, ne feledjük el: a pszichiátrián vagyunk), az meg igazán semmiség. Szóval, becsülöm Józsit, a beszélő disznót, mert abban a szakmában maradt, amelybe „beleszületett", s amelyhez bizonyára konyít is valamit: amelyet kedvvel, nem pedig ímmel-ámmal végez. Sokkal kevesebbre becsülöm viszont azokat az embereket, akik azért választanak bizonyos foglalkozást, mert az éppen divatos vagy jól jövedelmez (mert ez sem éppen elhanyagolható szempont), aztán — talán egy életen át — kedvetlenül végzik munkájukat. Ez a kedvetlenség főleg akkor veszélyes, ha az illető nem tárgyakkal, nem gépekkel, nem aktákkal stb., hanem emberekkel foglalkozik: hiszen — nem győzünk eléggé és elégszer hangsúlyozni — társadalmunk legnagyobb értéke az ember. A pályaválasztás kérdése most újra napirendre került iskoláinkban. Vajon' hogyan, milyen eredménnyel fogjuk megoldani? A kérdés mindannyiunk ügye, mindannyiunkat egyformán érint... Érdemes rajta elgondolkoznunk. Pedagógusoknak, szülőknek, tanulóknak egyaránt.. . <7 * 3
