A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
— a friss kenyér illata. Anya gyermekeivel. Az anya kezében egy szép nagy kenyér, kisebbik fiának kanyarít belőle egy karéjt. A nagyobbik már falatozik. Nem a jelent ábrázolja a kép, a múltat idézi. Strbík Margit gyermekkorát. Amikor még ünnepnap volt a friss kenyér megszegése. Amikor ünnepszámba ment, ha egyáltalán volt kenyér. Ma? Békesség is van, nyugalom is. Jólét, gondtalanság. Vidám gyerekek, gondtalan felnőttek. Es bőség. Árulkodnak róla a kukák. A szemétbe szórt ételmaradékok, a szárazra szikkadt kenyérdarabok. — Szinte már hihetetlen, hogy volt idő, amikor éheztünk, amikor az életet jelentette a karéj kenyér — mondja Strbík Margit. A háború idején az éhező Budapesten nőtt fel, és bármennyire különösen hangzik, a nélkülözés előnyös volt művészetére. — Aki nem tudja, mit jelent éhezni, az nem tudja hűen ábrázolni a nyomort. Nemzetközi gyermekév. Gyermekek. Csillogó szemű, pirospozsgás gyermekek. Jól táplált lurkók, lánykák. Szemünk fényei. Család. Szülők és gyermekek. Galambok, léggömbök, álmok és valóság. — Amikor leülök az ünnepi terített asztalhoz, kétféle érzés vesz erőt rajtam: kellemes, ünnepi, hogy van mit ennünk, nem kell nélkülöznünk, ám ugyanakkor van bennem valami szorongás is, mert eszembe jut, hogy vannak még országok, ahol nélkülöznek az emberek, éheznek a gyerekek. Talán az idei nemzetközi gyermekév is elősegíti az éhség enyhítését. A nemzetközi gyermekévre készült néhány festménye. — Szeretem a gyermekeket. Róluk mindig eszembe jut a saját gyermekkorom. Az a kor, amelynek mindenütt és mindenkor szépnek kellene lennie. Strbík Margit nemzedékének gyermekkora nem volt mindig szép. Ezért festi meg gyakran a mindennapi kenyerünket, ezért elkötelezett a művészete. — Számunkra a kenyérsütés felért az ünneppel. Az ő idejükben a boldogulás és jólét fokmérője volt a kenyér. Ma? A bőség alárendelt szerepre kárhoztatja mindennapi kenyerünket. A ma gyermeke nálunk is röstell lehajolni az elejtett kenyérért, süteményért. Strbík Margit művészetében régi Korareggeli nyüzsgés a piacon. Kendős nénikék kínálgatják áruikat, portékáikat. Almát, diót, mogyorót ... meg sok egyéb mást. — Ezt kóstolja meg, nagyon finom — dicséri savanyított káposztáját az egyik asszony. Egy karcsú, fiatal nő megáll, csipetnyit vesz a káposztából. — Valóban jó, adjon belőle egy kilót. De engem inkább a vállkendője érdekel. Hová valósi, nénike? — Jöjjön el hozzánk, magának is kötünk egyet — szól a szíves invitálás. — El is mentem — mondja nevetve Strbík Margit festőművész. Sok érdekes kézimunkára figyeltem fel a piacon. Rajztömbbel, festőállvánnyal felszerelve járta a falvakat, keresve a szépet, a népi művészet remekeit. a jellegzetes tájakat. Csapott fedelű parasztházakat, behavazott hegyoldalakat, vállkendős parasztasszonyokat, népviseleteket örökít meg útjain. De ezúttal most nem a tájképekről, portrékról lesz szó, hanem a Strbík Margit művészetében egyre ismétlődő motívumról: a gyermekről. Gyermekek galambokkal, léggömbökkel és ... Állok egyik legszebb képe előtt. Szinte árad róla helyére emeli a kenyeret. Csendesen, szelíden, igazi művész módjára. A népi művészet ápolója ő is, mint nagy elődjei: Bazovský, Benka és a többiek. Az ő nyomdokaikban jár egyéni sajátossággal, mély, művészi elkötelezettséggel. Egyik budapesti kiállítása alkalmából azt írta róla Pogány Ödön Gábor, a budapesti Nemzeti Galéria igazgatója, hogy a fiatal művésznő festményeiben az a fajta kolorisztikus hangvétel, lüktető szerkezetesség él tovább, ami Miloš Bazovský, Bartin Benka, Ľudovít Fulla életművében oly hiteles megszólaltatója lett a szlovákiai tájnak és embernek. „De mivel rendkívül érzékeny és egyben tudatos művészkarakter, a nagy elődök örökségét a maga módján értelmezi, teendőit hajlamai, legjobb meggyőződése szerint végzi“ — állapítja meg Pogány Ödön Gábor. Strbík Margit költőien hangolt lírai hangvételű műveit a gyengédség, az áhítat és érzelmi gazdagság jellemzi. Gyengédséggel, áhítattal, igaz szóval szólnak hozzánk gyermek- és családképei is. Vallomása nyílt, kifejezésmódja lírai, művészete elkötelezett. És olyan egyszerű, mint Milan Rúfus vagy a néhai „nagy öreg“, Ľudo Ondrejov verssorai. Képeiről a friss kenyér illata árad. MÉSZÁROS JÓZSEF
