A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 4. szám
Kővetkező számunk tartalmából: Ondrej Oleňák, a tőketerebesi (Trebišov) Jnb alelnöke: A NEMZETISÉGI KULTÚRA IRÁNYÍTÁSA JÁRÁSUNKBAN Miklósi Péter: AZ ORSZÁGÚT NEM CSATATÉR Mács József: FŐISKOLÁN A MAGYAR NYELV TUDÁSA TÖBBLET Mayer Judit: A SZLOVÁK-MAGYAR FORDÍTÁSOK GYAKORLATI KÉRDÉSEI Kovács László: ROKONAINK FÖLDJÉN Címlapunkon riportkép a Láthatatlan idegrendszer című írásunkhoz. Az első oldalon Gyökeres György, a 24. oldalon Buday Endre felvételei A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Čs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 3341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 3328-64. Grafikai szerkesztő: Král Péterné. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 3328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja o Východoslovenské tlačiarne, n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 47211. Nyilvántartási szóm: SÜTI 6/46. MFurinda Rudolf „gyaloglásainak” — s tegyük hozzá: ve* le együtt még jó páran járták a környéket az apostolok lován hasonló céllal — az lett az eredménye, hogy egyre tágabb körökben terjedtek a haladó eszmék a Garam mentén. Cselédek, zsellérek, bérmunkások csatlakoztak a mozgalomhoz. — 1929-ben volt a második bérharcunk, amikor a munkaidő betartása — reggel hattól este hatig — 300 korona túlórapénz (évente), és egy pár csizma volt a követelésünk. Ezt is megadták, de egy emberünk — Boros János — elbocsájtása árán. Ez a megmozdulás három napig tartott. Ott tanultuk meg, hogy ha sikerre akarjuk vinni ügyünket, akkor kell leállítani a munkát, amikor az az uraknak a legsürqősebb. Ezek a — mai mértékkel és szemmel mérve és nézve — kicsinek tűnő eredmények fölrázták a környéket. Furinda Rudolf abban az időben — már 1930- ban vagyunk — járási szakszervezeti és pártinstruktor volt. Továbbá tagja volt az akkor Érsekújvórott (Nové Zámky) székelő területi pártbizottságnak is. — Abból az időből mit tart a legfontosabbnak a maga számára? — kérdem Rudi bácsit. — Az emberek bizalmát mindenekelőtt. Tudod, temérdekszer utaztam csendőrkísérettel, de az egész idő alatt egyetlen szegényember sem akadt, akit a bíróságon tanúnak tudtak volna állítani ellenem. „Furinda úr" mondta egy kihallgatás alkalmával a szolgabíró, „mi tudjuk, hogy magának igaza van, de eqyszer legalább vallja be előttünk is." De nem vallottam be az igazamat, nem vallhattam, mert az én, a mi igazunkért börtön járt. A harmincas évek elején már jól szervezett szakszervezeti csoportok dolgoztak az egyes majorokban. Az 1932-es 5.ztrájknak például 560 résztvevője volt a tavaszi bérharcok során. — Az volt a szerencsénk, vagv az is. hogy itt az urak se változtak. Szükséaük volt ránk, ha termelni akartak. Sárában, Vészeién, Bajkán, Tőrén állt a harc. Jellemző, hogy a szlovák munkásokat az urak ki akarták játszani a sztrájkolok ellen, de ők nem vállalkoztak erre. — Amikor a szentgyörgyi majorban is sztrájkba léptek, délután jöttek értem, hogy ott a csendőrség. A sztrájkot úgy szerveztük, hogy a faluból senki se ment dolgozni. Amikor a majorba értem, három csendőr várt, s el akartak vinni. „Engem ma nem vihetnek be” mondtam nekik, „mert ma még nem beszéltem”. Azonnal Lévára utaztam, telefonáltam a körzetre, hogy küldjenek kéoviselőt; a majorban továbbra is ott volt a csendőrség, de a képviselői igazolvány előtt csak szalutálhattak. Egy óra alatt megegyeztünk. Minden követelésünket teljesítettek. Micsoda öröm volt az! Az emberek jöttek hozzám, s büszkén mondták:“ Furinda elvtárs, én se mentem óm dolgozni. . .” A kistéréi major új építkezései felé ballagunk. Sertéshizlaldát épít a szövetkezet, ha jól látom. Mögöttünk az egykori urasági kastély. A tulajdonos, vagy a bérlő nyári lakhelye. Magas, sötétzöld fenyők állják körül a „kastélyt”, amely mostanra igencsak megkapott, s a mellé emelt új épületek leszorítják lassan egykori kiváltságainak földjéről. Közben Rudi bácsi egy másik emlékét meséli. — Harminchatban Zsemlérből vittek be a csendőrök. A rózsafáimat metszettem, amikor értem jöttek. A cellában, ahova bedugtak, egy peszeki munkás is volt. Valami baracklopás miatt zárták be. Este, ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy szőlőmunkás, a cukorgyári birtokon dolgozik, napi hat koronáért. Mondom neki: látod, engem azért hoztak ide, mert többet követelek számotokra az uraktól, te pedig pár szem barackért ülsz. A különbséget gyorsan megértette. Nemsokára megszólalt — emlékszem, Kecskemétinek hívták — s azt mondta, összehív néhány embert, menjek el hozzájuk. El is mentem, s az első találkozáskor megfogalmaztuk követeléseiket. Az első az volt, hogy a vadalmási birtokra ne vigyenek idegen munkásokat, amíg a peszekiek közül valakinek nem lesz munkája. A második követelés a munkanélküli segély folyósítására vonatkozott. Megbeszéltük, hogy elmegyünk a jegyzőhöz. Másnap huszonkilencen jöttek össze; öt bizalmival mentem be a jegyzőhöz. A következő hónapban a munkanélküliek megkapták a munkanélküli segélyt. Tavasszal pedig sztrájkba léptek a 12 órás munkanapért, a 12 koronás napi bérért és a bizalmiak elismertetéséért. Négy napig tartott a sztrájk. A szőlőben, a vincelér-háznál gyülekeztek a munkások, de ott voltak a csendőrök is, akik szerettek volna engen] elkapni. Szándékúkat az emberek észre vették. Kapákkal körülfogták őket, én pedig megléptem előlük. Tizenkilencet közülük két napi szabadságvesztésre Ítéltek. De nem hagyták. Bátor tett volt tőlük. Ennek az aktív tevékenységnek szinte — az akkori viszonyok között — természetes következménye lett, hogy Furinda Rudolf a környék birtokain nem kapott munkát. 1935-ben, amikor megindították a harcot a kollektív szerződés megkötéséért, megmozdult Tőre, And, Endréd, Bajka, Veszele, Sáró, Garamszentgyörgy, Peszek: de megmozdultak a zselízi földmunkások is, és a csataiak is csatlakoztak hozzájuk. A kollektív szerződésben az egységes, tizenkét órás munkaidőt, a tizenkét koronás napi bért, egy pár csizmát és a túlórapénzt követelték. Ezt a kollektív szerződést, amelyért harcoltak 1936 tavaszán-nyarán Zselízen a járási hivatalban végülis megkötötték. A szerződés aláírását hatnapos sztrájk előzte meg. Furinda Rudolf akkor Major Sándorral (a Szabad Földműves későbbi főszerkesztőjével) járta a majorokat, s szervezte a szegényeket. A szervezkedésnek, sztrájknak, bérharcnak a második világháború vetett véget. A demokratikus erők, s a mozgalmi élet illegalitásba kényszerült. — Negyvenöt márciusában, az orosz támadás után jöttem haza. A Garam túlsó partján találkoztam egy magyar katonával, ő is haza igyekezett volna, valahova a Csallóközbe, de egyedül nem bírta vízre tenni a nehéz vas-pontont. Meg félt is, mert nem volt evező. Mondtam neki, csak legyen a vízen a ponton, biztosan kikötünk a túlsó párton. Igaz, jó messzire levitt a sodrás, mert nagy volt a Garam, de szerencsésen kikötöttünk. Haza értem. Ahogy bementem a faluba, láttam, hogy a magtárt szétlőtték a harcok alatt, összeszedtem az embereket, a tetőt befedtük, az ajtót lezártuk. Ahogy megjött a jobb idő, hozzáláttunk a vetéshez. Az urak és az intézők leszöktek, de a föld itt maradt, s a földet művelni kellett. Ez volt a mi törvényünk. Ment is az intéző, uraság nélkül is. — Az emberekkel rendszerint a Garam partján találkoztam ... Mert azt néztük, hogy a mag a földbe kerüljön. Ez volt a fontos. Beszélni, tanácskozni azután is lesz idő, akkor azt tartottuk. Azt mondtam az embereknek: a mi határunk zöldül, a többi pedig üres. Ha most éhezünk is, ősszel lesz kenyerünk. Közösen vetettünk mi negyvenöt tavaszán, de az még nem volt szövetkezet. Aratásra visszajött az intéző, s a cselédség dolgozott tovább; cselédként, napszámosként, mint azelőtt ... — Korábban gondoltak-e arra, hogy közösen műveljék a földet? Beszéltek-e erről? — Amikor mi itt Tőrén gyűléseket tartottunk, sokszor beszéltünk arról, mit kell tenni, ha átvesszük a hatalmat. Hogy mi legyen a földdel. Mi mindig arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a földet nem . elosztani kell, hanem közösen művelni. A megtermelt javak elosztását úgy képzeltük el, hogy mindenki az elvégzett munkája után kapja meg a maga járandóságát. Csakhogy ezek korai tervek voltak, mert mi, akik a hatalom átvételéről beszéltünk, csöbörből vödörbe estünk. Igen, a háború befejeztével itt a Garam mentén nem következett be a földosztás, sem a föld közös birtokbavétele. Egészen más dolgok történtek ezen a vidéken azokban az években. — 1946 őszén és a következő év tavaszán bejöttek a kolonisták — emlékszik azokra az időkre Furinda Rudolf — és szétosztották egymás között a birtokokat. A magyar cselédek pedig hoppon maradtak. S ha csak ennyi lett volna! A fő baj számunkra az volt, hogy ezek a kolonisták demokrata-pártiak voltak egy szálig, s nem kommunisták, így hirtelen ők lettek többen, holott •azelőtt nekünk kommunistáknak voltak erősebbek a pozicióink. De ez csak egyik oldala volt az éremnek. A másik oldalán az állt, hogy a magyar cseléd, aki 20—30 éve dolgozott ezeken az urasági birtokokon, semmit se kapott. Bizony, abban az időben sokan oda vágták nekem: „Furinda, hát ezért harcoltunk?!" Mert akkor állampolgárságunk se volt. Nekem se, de én ezt nem voltam hajlandó elismerni. Persze, hivatalosan csak negyvennyolc után kaptam meg én is ... Egy alkalommal Furinda Rudolf, aki-GÁL SÁNDOR 2
