A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
is. Ezt az elődöt nálunk közönségesen „részaratásnak“, vagy „részesaratásnak“ nevezték. Idős Gaál Lajos bácsi szerint a bácsi embernek nem kellett idegenbe elszegődnie részesaratónak, de résztaratnia azt kellett. A részaratás, s egyáltalán az aratáscséplés volt a régi időkben a legnehezebb munka. Nálunk kettős hagyománya van ennek az inat - ilykor embert is - megroppantó munkának. Az egyik ága az „urasági részaratás“, a másik a parasztoknál^ nagygazdáknál lévő. Mivel magam egyiket sem próbáltam, anyámat és apámat kértem meg, mondják el, milyen is volt ez hajdanában. Apám korábban, anyám később jutott részaratói sorba és sorsra, de apám, természeténél fogva nem tűrte, hogy mások parancsolgassanak neki, s igyekezet a maga urává lenni. De - a negyvenes évek végéig - nem sok sikerrel járt az igyekezete. A részaratásból - az uraságnál és a parasztoknál is - tehát bőven kijutott neki. A régi időket igyekszünk felidézni. Nem kell hozzá valami különösen nagy igyekezet, jön szépen sorban minden, hiszen úgy megtanította mindkettőjüket az életük, a sorsuk a részaratásra, hogy azt jobban beléjük se lehetne égetni, legfeljebb részletkérdésekben támad némi vita, de végül az is elrendeződik.- Az uraságnál negyven pár arató volt szegődtetve - mondja apám. - Mind búcsiak. Tizedéből szegődtünk a legtöbbször. ARATA- Ez mit jelent?- Azt, hogy minden tizedik mázsa gabona az aratóé volt. Ezt egy párra adták, de a „részt“ kaszára számították. Ha a kaszásnak a családjából nem jutott marokszedő, akkor „foga dott“ valakit. A fogadott marokszedő a kaszással külön szerződést kötött A szerződés kétféle lehetett. Ha va laki „harmados” marokszedő volt, ak kor otthonról kosztolt. Aki o kaszással együtt kosztolt - neki is a kaszás családja főzött - az hét véka gabonát kapott. Itt érdemes megállni és utána nézni, mennyi is volt egy nem „harma-GÁL SÁNDOR AZ ALÁBBI FEJEZETEK A „MESÉT MONDOK, VALÓSÁGOT- CÍMŰ, SZÜLŐFALUMRÓL, BÚCSROL IRT KÖNYVEMBŐL VALÓK. OLYAN KÖZÖS MUNKÁKRÓL SZÓLNAK, AMELYEKBE MAR AZ ÉN NEMZEDÉKEM - A MAI NEGYVENÉVESEK - IS ALIG-ALIG KÓSTOLTAK BELE. A TŐLÜNK FIATALABBAK PEDIG, AKIK OLVASSAK E SOROKAT, TÁLÁN MESÉNEK HIHETIK. PEDIG MINDAZ, AMIT A „RÉSZARATÁSRÓL*, „MASINAZASRÓL“ ALÁBB OLVASHATNAK, EGYKOR VALÓSÁG VOLT. ÚGY VÉLEM, MA, AMIKOR SZINTE ÉSZRE SEM VESSZÜK, HOGY „ARAT AZ ORSZÁG“, NEM ART FELELEVENÍTENI A EGYSZER-VOLTAT SEM. HA MASÉRT NEM, HAT A KÜLÖNBSÉG, AZ OSSZEHASONLITAS VÉGETT, MERT OLYKOR A KÜLÖNBSÉGEK FELISMERÉSE ÉS FELISMERTETÉSE - HA NEM IS ÓV MEG A TÉVEDÉSEKTŐL - DE FIGYELMEZTETNI FIGYELMEZTET A VALÓSÁG TISZTELETÉRE. Marokszedő koromban tanultam meg, hogy ne a búzatábla végét nézzem, hanem a kasza nyomón a lábon maradt gabonára dűlő rendet, mert - azt tartották - aki gyakran tekinget a tábla vége felé, az nehezebben ér oda. Volt, s van ebben valami mély bölcsesség, amelynek a lényege nyilván abban rejtőzött és rejtőzik, hogy aki szorgalmasan és folyamatosan halad a maga kaszása nyomában, gyorsabban er célhoz, mint az, aki csak a szemével igyekszik az akácfák árnyéka irányába, s nem kezének, lábának mozgatásával. így volt ez a kukoricakapálásban is. Mégis az aratásra, s az aratókra vonatkozott igazából, mivel az aratásban aprókat lépve, szinte araszolgatva mérték a gabonatáblák hosszát a kaszások és a nyomukban hajladozó marokszedők. Az én marokszedő-arató emlékeim a második világháborút követő évekre esnek, vagyis arra az időre, amikor az aratásnak ez a módja egyre jobban kezdett a háttérbe szorulni. A „nagy“ részesaratásokból szerencsésen kimaradtam tehát, mivel a háború után mi Búcson csak magunknak arattunk. Hol a Laposokon, hol a Nagy- Peresi dűlőben. így ez a rám mért próba nem volt olyan kegyetlen, mintha az „uraságnál", vagy a „jógazdáknál“ tanultam volna meg mi is a marokszedő kötelessége. Ismétlem, ez a magunknak való aratásunk szelídebb volt amannál. Engem mégis alaposan próbára tett, hiszen vékonyka gyerkőc voltam, amikor az első hajnalon odaálltam apám mögé a sarlóval, hogy a levágott búzarendet marokba szedjem utána. A kezdeti lelkesedés - mert nagy nekibuzdulást éreztem magamban, s a bizalom, hogy aratóvá lettem, a felnőttekkel majdnem egyenrangú - az első botladozásokon átsegített, de a lelkesedést csakhamar lelohasztotta az izmaimba-csontjaimba csapódó fájdalom. Az éles szalmatövek kezem lábam fölsebezték, láthatatlan karcolásokat ejtettek a bőrömön, amelyekben, mint valami pokoli izgatószer, megtelepedett a búzapor. .. S ha acatos-mácsonyás részt vágott a kasza, ezernyi tövis sértett, szúrt, karcolt, bökött. De - arató voltam I Előttem apám egyenletesen suhogó kaszája, s a nadrágszíjra akasztott tokmánybán lévő kaszakő kotyogása diktálta a ritmust. Sokszor azt kívánnám, mostani délelőttjeim lennének olyan hosszúak, mint azok voltak, amikor a tokmány egyhangú kotyogását hallgattam... Csakhogy a mostani délelőttök egyre rövidülnek, kurtulnak, s gyanítom, éppen attól, hogy ama régieknek a lényegét igyekszem összefoglalni. Ott és akkor végülis minden egyszerű volt. Apámmal, anyámmal együtt tudtuk az elvégeznivaló nagyságát, s ehhez igazítottuk az egy napra szóló munkát. Ez abból állt, hogy délig ketten arattunk, délben anyám kihozta az ebédet, megebédeltünk, pihentünk egy jó órát, s aztán lelkötöttük a délelőtt levágott gabonát, majd végül félkeresztekbe raktuk. Minden napnak megvolt a maga ritmusa. Sőt, minden napszaknak is külön-külön. S most? Most hogy vagyok mindezzel? Marokszedő-múltam végnélküli délelőttjeinek kínlódása mennyivel különbözik a mostanitól?! Sokban, mondhatnám. De azt is, hogy: semmiben. És ez is, amaz is úgy-ahogy igaz lenne. Csakhogy e két igazsággal külön-külön nem jutok semmire, mivel egymástól elválasztva fabatkát sem érnek. Csak együtt adnak valamit vissza abból, ami egykor volt. Hogy korán, gyerekként aratásra fogtak, abban nincs semmi szokatlan. Az lett volna a rendhagyó eset, ha nem így történik. Mindennek a lényege az volt, hogy a paraszti munkát is ugyanúgy meg kellett - ma talán jobban is mint a többit - tanulni, mint minden más egyéb „szakmát*, vagy mesterséget. Ennek megtanulására pedig a közvetlen tapasztalat mutatkozott a legmegfelelőbbnek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ekkorra kapálni, sőt szántani is megtanultam, ami az utóbbi esetben nem is volt valami egyszerű, ha hozzá teszem, hogy e műveletet két alig-betört tinóval kezdtem). A marokszedés mellett az aratás végére úgy-ahogy kaszálni is megtanított apám. Igaz, keskenyebb rendet vágtam az övénél, s a tarló is magasabb volt, de a kasza hegyét nem vágtam már a földbe. Amit nem tanultam meg az egykori aratási munkákból, az nem más, mint a kaszakalapálás művészete. Próbáltam ugyan - később - amikor már kézikaszára csak ritkán volt szükség, de olyan csipkésre sikerült az élét „kiverni" hogy inkább lehetett volna fűrészelni vele, mint kaszálni. Szóval, azon az első nyáron marokszedőként készültem - készitgettek - arra, hogy jövendő kenyérkereső munkámnak minden részletét tisztességesen megtanuljam. Jóska unokabátyám, aki két évvel volt idősebb nálam, akkor már az uraságnál volt markozó, ahol „negvven párra" arattak. Még egykét év és a sarlót fölváltja a kasza... Csakhogy a világ akkor kezdett másféleképpen elrendeződni körülöttünk, s én ismét az iskolapadba kerültem. A kasza, a sarló, a gyülehúzó nagygereblye pedig a fészerbe került, s azóta is ott volna, ha volna még fészer. Csakhogy már fészer sincs. Mire is volna? Apámnak ugyan még van kaszája, s úgy tűnik, hever valahol a padláson egy rozsdásodó sarló is, de a gyülehúzó nagygereblyét elpusztította az idő. Az égetett csecseskorsót se látom odahaza, az is elkeveredett valahová. Ami tárgyi emléket abból az időből ide menekítettem, az egy kévekötő-fa. Itt szunyókál Mikes Kelemen Törökországi levelei és az Értelmező Kéziszótár között. Hogy miért pont itt, arra foghatólag semmit se tudok mondani. De most, hogy újraolvasom az imént leírt mondatot, belém bújt a kíváncsiság ördöge: vajon az Értelmező Kéziszótárban ott találom-e az én kévekötő-fámat?I Ott kéne lennie, hiszen... Már lapozon is a vaskos kötetet, de hiába. Kévekötőfa nincs. Azazhogy mégis csak van. Kivül ugyan, de kézbevehetőn, $ ha kell, ma is használhatón. RÉSZARATAS AZ URASAGNÁL Ennek az én harminc évvel ezelőtt megélt „szelid" marokszedő-koromnak - ahogy említettem már - van, volt egy súlyosabb próbát jelentő elődje •V* 12
