A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-30 / 26. szám

dos" marokszedő „keresete". Persze, nem kell nagy számolgatás ehhez; ha tudjuk, hogy egy véka 21 kilót jelent, már írhatom is az eredményt, amely három kiló hijával összesen másfél mázsái Nem több és nem. kevesebb egy dekával sem.- A borbély is ennyiért borotvált és nyírt egy esztendeig - mondja apám, nyilván hogy legyen mihez hasonlítanom a kaszással együtt kosztoló marokszedő „részét".- A szegődött aratóknak az aratáson és a csépfésen kívül egyéb munkákat is el kellett végezniük az uraságnál*- Mikor hogy. A répát is résziből dolgoztuk be, s a kukoricát is. Ha a kapálásért nem napszámot fizettek, akkor az „harmados" volt. Ha a kapálásért napszámot fizettek, akkor a répát tizedéből szedtük. Kétszer kellett kapálni és egyelni. Ha a marokszedő nem volt családtag, a kaszáséból vállalhatott részt. Például ha egy kaszásra tíz sor jutott, akkor a markozó felvállalhatta a felét. A répát, ami az aratónak részként jutott, ha nem volt rá szüksége, az uradalom megvette a mindenkori áron.- Az uraságnál a csikórépa között mákot is termeltek - egészíti ki oz iméntieket anyám - s az aratóknak azt is ki kellett válogatniuk. A mák is harmados volt. Emlékszem, egyszer annyi termett, hogy két mázsa jutott nekünk belőle.- Milyen volt a napszám?- Kétféle napszámot fizettek. Volt „férfinapszám" és „gyereknapszám", vagy „kisnapszám". Férfinapszámot az kapott, aki kapáláskor egyszerre két sort „vitt." A „kisnapszámért" egyszerre csak egy sort kapáltak. A férfinapszám általában 8-10 korona, a „kisnapszám" pedig 5-6 korona volt.- Hogyan történt az aratók szegődése, szegődtetése?- Az aratásra való szerződtetés minden évben külön történt. Az aratógazdát az intéző választotta ki; az ő embere volt. Az intéző az aratógazdával megállapodott a szerződési feltételekben, ezeket a feltételeket le is irták. Ezután a két aratógazda - a peresi-pusztai és a bácsi-pusztai - összehívta az embereket, azokat, akik szerettek volna elszegődni részesaratónak. Ezen a megbeszélésen a marokszedők nem voltak jelen, csak a kaszások.- Előfordult-e, hogy a szerződés szövegén, már a jutalmazást illetően, ezen a megbeszélésen változtattak volna?

Apám felemeli a kezét.- A, dehogy. Soha. Örült, aki oda bekerülhetett. Az aratógazdának is megvoltak a maga benfentes emberei. Ezek számára télen is akadt munka, dolgozhattak, keresethez juthattak.- Hol tartották ezt az összejövetelt?- Rendszerint az aratógazda lakásán. Az aratógazda felolvasta a szerződés szövegét, s a jelenlévők azt aláírták.- Mi volt a szerződésben?- Az aratás- és a cséplés föltételei, ezen kivül a részeskukorica megmunkálása kapálástól a betakarításig.- A szerződés mindig ugyanaz volt?- Nem, nem mindig. Ha benne volt a kapálás, akkor ez azt jelentette, hogy harmados kukorica volt, vagyis, hogy a megtermett kukoricának a harminc százalékát az arató kapta.- Az úgy volt fiam - mondja anyám - hogy a jobb földeken lévő kukoricát napszámba kapáltatták. Az aratóknak a „részeskukoricát" silányabb, az az évben feltört réti talajokon adták ki. Amikor a feltört rétek már „jó fődek" lettek, akkor azokat is napszámba kapáltatták, és tizedéből törették. De a kórót már ismét napszámba vágtuk. Felkötni nem kellett, mert a kukoricaszárat „zsombolyázták."

A „zsombolyázást" a mai silózás ősének tekinthetjük. A levágott kukoricaszárat sekély gödörbe rakták és „elföldelték". A zsombolyákat embermagasságúra rakták, s ökrökkel gyúratták. Amikor összeérett, télen ettették.- Hogyan kezdődött az aratás?- Azt mindig az intéző közölte az aratógazdákkal, vagy ahogy mondani szoktuk, a bandagazdákkal.

Itt apám és anyám között apró vihar támad. Apám szerint ugyanis a negyven pár arató két húszas csoportban külön aratott. Ezért kellett a

két bandagazda. (Peresi, búcsi-pusztai.)- Én nem arattam soha külön - erősködik anyám. - Mi negyven párra arattunk mindig.

Az aratás kezdetekor nem volt semmi „ceremónia." Apám részarató-korában mielőtt megkezdték volna a gabona vágását, előtte - hajnalban - 12-14 „keresztre való" kötelet kellett „csinálni."

Egy „keresztbe", ahogy az közismert (vagy az volt) 26 kéve került. Eszerint egy aratópárnak hajnalonta, az aratás megkezdése előtt átlagosan 312 kötelet kellett elkészítenie. Az elkészült köteleket „keresztenként", tehát 26-ával összekötötték, majd betakarták, hogy meg ne száradjanak. Azt, hogy a köteleket minden pár elkészítette-e, az aratógazda ellenőrizte. Előfordult, hogy volt, aki ellopta a másikét. Ebből gyakorta támadt veszekedés. Ha kötélkészítéssel végeztek, a „főd vígire" mentek, a „batyukhó." Itt a kaszások megkalapálták a kaszákat. A kötélkészítés, s a kaszakalapálás után az aratók megreggeliztek. A reggelit az aratók magukkal vitték, ki mit. Leginkább szalonnát, hagymát, főtt-tojást, sült-tojást reggeliztek a részaratók.

Nos, reggeli után az első kaszás „beállt" a gabonába, a többiek pedig utána. A marokszedők a levágott gabonát „marokba" szedték a sarlóval. (Nálunk: salló.) A kaszások munka közben többször megköszörülték a kaszájukat.- Volt, aki mindig köszörült - mondja apám. - Aki gyenge ember volt. Keskenyebb rendet is vágott, mint a többiek. Az ilyen gyakran köszörülő, keskeny rendet vágóra a többiek „morogtak."

Amikor a kaszások kiértek a renddel, kaszát köszörültek és lassan viszszaballagtak a tábla másik végére, mert nem „körül arattak”, hanem csak egy oldalra.- Amikor negyven párra arattunk - mondja anyám - volt úgy, hogy az első kaszás utolérte az utolsót a következő rendben.

Az akkori aratás ritmusát nagyban befolyásolta az időjárás. Természetesen ez ma sincs másként, de azért lényegesen különbözőek a föltételek.- Milyen volt az aratás napi menete?- Rendszerint délelőtt tizenegyig vágtuk a gabonát, - mondja apám - s utána ezt felkötöttük. A kötésben mindenki nagyon sietett. Amikor kimondták, hogy „kötisl", akkor a markolók a hajnalban-font köteleket - a gyengébbje egy kötegel, az erősebbje kettőt is a vállára vett, mint valami általvetőt - és elkezdtük a gabona kévékbe kötését.- Ez volt a „hujjakötis" - pontosítja a munkafolyamatot anyám.

Apám rábólint.- Igen. Minden aratópár két rendet, vagyis két „marok-sort" kötött. A pórok külön dolgozták. A leterített kötélbe két markot tettek, s ezt a kaszás a kévekötő-fával szorosan egybekötötte. A marokszedő közben a gyülehúzó „nagygereblyével" összehúzta a „gyülét", s azt is a a kévébe téve bekötötték. Ha rósz idő mutatkozott, akkor a felkötött kévéket mindjárt félkeresztekbe raktuk. A félkereszt tetejére került kévét „pap"-nak nevezték; az lekötötték az alatta lévő kévékhez, hogy a szél le ne dobja, s eső esetén be ne ázzon a félkereszt. A „papkéve" tövével mindig a Dunára „nézett." (Ezzel a „papkévével" kapcsolatban volt egy egészen „parlagi" rigmus is, amelyet keresztezés közben elég gyakran el-elkurjantottak. Eme rigmus pedig igy hangzott:

Hozzák a papot!

Mit vitett?

B...HI

Később, amikor anyám marokszedőként került le részesaratónak a pusztára, amikor már „negyven párra" arattak, a munkafolyamat szervezettebbé vált. Ennek az volt a lényege - anyám szerint a muzslaiaktól tanulták el - hogy elmaradt a hajnali „kötélcsínálás"; helyette minden két kasza után ment egy kötő. A kötő markozója ott fonta meg munka közben a búzavagy rozskötelet, leterítette, s a marokszedők egyenest ebbe a kötélbe tették a markokat, amelyeket az utánunk jövő kötöző azonnal felkötött. Ez lényegesen meggyorsította az aratás menetét.

Az ebédidő tizenkét órakor kezdődött, s általában egy óra hosszat tartott. Az aratóknak odahaza, a faluban főztek, tehát otthonról hozták le - olykor három-négy, de több kilométernyi távolságra - az ebédet.- Az asszonyok versenyeztek - mondja apám - hogy ki tud jobb ebédet főzni az aratóknak. Már ha volt miből. Az öreg Karkónak egyszer a felesége kuglófot sütött. Az öreg a kuglófot odavágta a kocsikerékhez, hogy az nem aratónak való ebéd. Pedig a felesége csak kedveskedni akart neki.- Milyen ételeket főztek az aratóknak?- Mikor hogy; húslevest, savanyúkrumplit, savanyúbabot... Ami jött.

Ebéd után a kaszások ismét megkalapálták a kaszákat.

Amíg az aratók ebédelnek, s a kaszások hozzálátnak a déli kaszakalapáláshoz, hadd soroljam el az aratásban használt szerzámok nevét, és azok tartozékait. A kasza, a kaszanyél, a sarló, a nagygereblye a közismertebbek közül való. A kaszát a „kaszaülőn kalapálták a „kaszakalapácscsal". A kaszaülő alsó része hengeralakú fából készült, az alsó vége hegyes volt, hogy be lehessen ütni a földbe. Olykor szép faragással díszítették. A felső része vas volt. A kaszaülőt a kaszás beütötte a földbe, s úgy kalapálta meg rajta a kaszát, hogy a kaszapengét „leütötte" a kaszanyélről. A „tokmány", amelyben a „kaszakövet" tartották, eredetileg tehén- vagy ökörszarvból készült. Aratás idején a kaszára „csónakot” szereltek (rend-terelő fa; az alakja leginkább a hokibotra emlékeztet, csakhogy a csanak hajlékony fából való, hogy a gabona magasságához lehessen állítani). A kaszanyél alsó végébe egy nagyfejű szög volt ütve, ehhez erősítettek egy vastagabb vászonmadzagot, amellyel a csanak magasságát állítani lehetett.

Az itt felsorolt felszerelési tárgyakat a „tokmányostarisznyában" tartották a kaszások. A tokmányostarisznyában volt még egy tartalék „kaszaörv", s néhány darab tömítő bőr.

A tokmányostarisznya vászonból készült, s a kaszás átcsavarta a madzagját a kaszanyél „kacsán" és úgy vitte. Kétszer kellett átcsavami, „mert így a tokmányostarisznya a kaszás hátán feküdt és járás közben nem lötyögött".

Az uraságnál az aratás, az időjárástól függően, két-három hétig tartott. Ha esett az eső, akkor volt úgy, hogy egész nap „bent kötött feküdni” o pajtában, vagy az istállóban. Volt, hogy az aratók éjszakára nem mentek haza; főleg, ha a falutól távol eső uradalmi táblákon arattak. A pajtában be volt almozva, s anyám szavaival szólva „ki hol eldőlt, ott aludt".

Ha haza jártak, az egész „banda" együtt ment, és hazafelé egész úton daloltak.- Milyen nótákat énekeltetek?- Hogy milyeneket? Hát ami eszünkbe jutott. Későn jártunk haza, tiz óra felé...

(F. Rakovský felvétele)

13