A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-30 / 26. szám
Felálltam. Kató ijedten nézett rám: * - Hová mész? — Harmonikázni. — Hát te tudsz harmonikázni? — Majd elválik, hogy tudok-e még ... Odamentem a zenekar vezetőjéhez s megkérdeztem, kipróbálhatom-e a harmonikát. Végigmért és beleegyezően bólintott. Kézbefogtam, próbálgattam ... tisztán szóltak az akkordok, aztán megpörgettem. Az ujjaim boszorkányos táncot jártak a billentyűkön. Mintha tegnap hagytam volna abba a játékot, egyáltalán nem érződött játékomon a néhány éves kihagyás. Elcsendesedett a bálterem, mindenki engem figyelt. Az építőmunkások, akik ismertek, a pódium elé jöttek és szájtátva bámultak, a zenekar vezetője is csodálkozva nézett rám, szinte nem akart hinni a szemének és a fülének. Mikor abbahagytam, felcsattant a taps. Letettem a harmonikát, megköszöntem a zenekar vezetőjének, hogy játszhattam és indulni akartam a helyemre, Katóhoz, de a vezető elibém állt. — Gratulálok! Gyönyörűen játszik — mondta elismerően. — Nem volna kedve velünk játszani? — Nem — mondtam a fejemet ingatva. — Miért? — Mert nincs harmonikám... — Majd szerzünk. — Akkor sem ... Nem akarom elvenni a más kenyerét. .. — Gondolja meg. — Meggondoltam — feleltem és az asztalunkhoz mentem. Legnagyobb csodálkozásomra és meglepetésemre Kató sírt. — Mi bajod? — Semmi. — Hát akkor miért sírsz? — Csak — válaszolta durcásan. — Valaki megbántott? — Nem. — Hát akkor? — Félek tőled. Gábor... Ki vagy te, mi vagy te?. . . Aki így tud harmonikázni ... uramisten, kihez kötöttem én az életemet. Majd megszülöm a gyereket, aztán felnevelhetem egyedül... igenis egyedül, mert te úgy sem maradsz meg mellettem ... Nem vagyok hozzá való - mondta keserűen és csak sírt, sírt. — Én meg azt hittem ... — Mit hittél? — Azt, hogy örömöt szerzek neked, Kató... Hát nem érted? Neked akartam örömöt szerezni, senki másnak, csakis neked . .. — Nem maradsz te meg mellettem. Gábor... - hajtogatta sokáig, s már az ital sem ízlett neki. Végül mégis sikerült megnyugtatnom és mindenféle szamárságot suttogtam a fülébe. Sárosán, lucskosan köszöntött be az ősz. A fészer körül nagy tócsák keletkeztek. Téglákat kellett rakni az ajtó elé, hogy be tudjunk menni. A tetőt fedő kátránypapírt is megette a nyár heve, néhol olyan lyukacsosra rágta, mint a rosta. Befolyt a víz. Nem győztük csak toldozni-foltozni. — Ideje már, hogy elkészüljenek az új lakások! — Ideje, de mi lesz akkor, ha nem kapunk? Felesleges volt az aggodalmunk. November elején beköltözhettünk a szobakonyhás lakásba. Kedves, friss szagú volt, keletre néző ablakokkal. Közben takarékoskodtunk, feleslegesen nem szórtuk el a pénzt, úgy hogy rövidesen bebútorozkodhattu nk. Kató megelégedett és boldog volt. Némileg én is megnyugodtam: végre rendes tetőt tudtam a fejem felett. A távolabbi jövőn azonban nem gondolkoztam. Feleslegesnek tartottam az álmodozásokat. Pedig valamikor nagyon sokat ábrándoztam, s mi maradt meg, mi valósult meg belőlük? Jóformán semmi. A gyerekkor ábrándjaiból azonban valami mégis megmaradt. Egyszer apám a ház előtti kerítést javítgatta, én meg az udvarban játszottam. Arra jött a tanítóm, megállt. — Jó napot, Szőnyi bácsi! — Aggyisten, tanító uram! — Azt tanácsolom én magának, hogy taníttassa a fiát. Lehetne belőle bármi, még tanító is . . . — Taníttatni? ... Miből, tanító uram, miből? — Gondolkozzék rajta. Szőnyi -bácsi... Éles a gyerek esze, mint a beretva, kár lenne érte .. . Azt követően valahányszor belépett az osztályba a tanítóm, megbámultam az élesre vasalt nadrágját, félholdmintás nyakkendőjét... Hej, ha egyszer én is tanító lehetnék! Soha egyetlen gyereket sem vernék meg, sport cigarettát szívnék, nem hajbókolnék o papnak, motorbiciklit vennék, kétüléseset, rádiót is vennék, de nem fülhallgatósat és minden gyerekből tanítót nevelnék .. . Hát érdemes volt ábrándozni? ... Az álmaimat felfalta a harctér, megemésztette a hadifogság, a pici maradékot meg végleg megölte bennem a hazatérés utáni csalódás. A sok szenvedés és embertelenség után valami egészen mást vártam. Most kiégett szívvel és lélekkel állsz a világban, sorsod összeköt egy szürke madárral, akinek még vannak álmai és vágyai, akiben még csak most van kibontakozóban a húszévesek törhetetlen vidámsága és életkedve. Röpköd, csacsog körülötted, gyereket érlel a hasában ... és te?... Dolgozol, eszel, alszol és napról napra ugyanez a körforgás ismétlődik .. . Magadra zárod az ajtót, annyi fáradságot sem veszel, hogy az ablakba könyökölj és letekints az emeletről. Nem érdekel, hogy mit csiráinak a munkatársaid, a szomszédaid, a lakótársaid. Jól megtörnöd a bendőd, olyannyira, hogy egy darabka kenyeret az asztalon hagysz evés után . . . Volt idő. amikor csak erre, ennyire vágytál. Voltán olyan helyzetben, amikor ezt elérhetetlennek tartottad. Most elérted, mégsincs tovább?... Igen. a jóllakottság undora folyik szét az ereidben, kis híján egyenlő érzés az éhséggel. Erre is most jössz rá és megdöbbensz. Az éhség legalább megdolgoztatta az agyadat, vágyakat éreztél magadban, talán egy kicsit szárnyaltál is, de most. a teli bendő lefelé húz és tunyaság telepszik rád, szinte elködösíti a látásodat. Kató megérezte, hogy valami nincs rendben nálam s az anyaság kifinomult ösztönével megpróbált felgyújtani. Sokat beszélt a születendő gyerekünkről. Százszor elmondta, milyen lesz, hogyan fogja gondozni, hogyan teszi meg majd az első lépéseket, hogyan ejti ki az első értelmes szót, ami nem lehet más, csak az, hogy „apa“... Megpróbáltam követni a gondolatait, átvenni az érzéseit, de sehogy sem ment... Karácsonyra leesett az első hó, de nyomban elolvadt. Szilveszter éjszakájára azonban beköszöntött az igazi tél. Hogy miért, miért nem, bementem a városba és részegre ittam magam. Alig bírtam hazabotorkálni. Annak ellenére Kató nagyon kedvesen fogadott, örült, hogy minden baj nélkül hazakerültem. Pedig én minden áron bele akartam kötni, egyszóval veszekedni akartam, de hogy miért, magam sem tudom. Ő meg csak nevetett, becézgetett meg csókolgatott, aztán levetkőztetett és ágyba fektetett, pedig elég nagy volt már a terhe, mégis ügyesen sürgölődött körülöttem. Részegségemben is elszégyelltem magam: áldott jó teremtés, miért akarok minden áron összeveszni vele? Mi történt velem? Emberek közé kellene mennem, barátot, megértő, igazi jóbarátot kellene szerezni, akivel néhanapján elbeszélgethetnék az ország s a világ gondjairól. bajairól, gondoltam. Dehát minek? A fene se törődik az ország meg a világ gondjaival, arra valók a nagyokosok, nekik az a dolguk ... Legközelebb mégis elmentem a szakszervezet taggyűlésére. Beültem a többiek közé, egyik cigarettát a másik után szívtam, mint a többiek. Idegennek éreztem magam közöttük. Meghallgattam a beszámolót meg a hozzászólásokat, de jóformán el sem értek a tudatomig. Mintha a fellegekben ültem volna, ahová nem hallatszik fel a szó. Éjfél felé vetődtem haza. Kóválygott a fejem a sok füsttől és megfogadtam, hogy soha többé nem megyek el a gyűlésre. Semmi értelme. Hetek múltán a munkában a megszokottnál jobban összemelegedtem egy hosszú, szőke fiatalemberrel: Kovács Pistával. Csallóközi volt, s abban a háztömbben lakott, ahol én. Meghívott, menjek át hozzájuk estére, majd elbeszélgetünk. Elmentem. Jobbára csak ő beszélt, én meq hallgattam.- Mióta a kommunisták vették át a vezetést, békében hagyják a magyart — mondta többek közt. — Ha becsületesen dolgozik az ember, a kutya sem ugatja meg ... Állítólag vannak már magyar újságok is. nem hallottad? . .. Azt is beszélik, hogy felemelik a fizetéseket ... Ráhagytam. Nekem mindegy volt: vezessen, aki akar, dolgozni így is, úgy is kell. Egyre jobban összebarátkoztunk. Aszszonyaink is összeismerkedtek: hol mi mentünk hozzájuk, hol ők látogattak meg. Pista unszolására a gyűlésekre is együtt jártunk. Akkoriban gyakran voltak gyűlések, hetente kétszer is. Csoda történt velem vagy sem, lassanként leereszkedtem a fellegekből és nemcsak meghallottam, amit mondtak — brigád, norma, tervteljesítés, túlteljesítés, - hanem értettem is, és egyszeriben megteltem problémákkal. Volt már problémám, volt miről gondolkodni! A tunyaságom és a tespedtségem lassan felszakadozott, mint a reggeli köd. Éledeztem, mint a sárguló növény, ha esőt és napfényt kap. Néhány hét múlva az egyik gyűlésen az új üzemrész alapjainak az ásásáról folyt a vita: homokos a talaj, nehézségek vannak, hogyan megoldani . . . Te csak hallgatsz, cigarettázol és gondolkozol ... A felszólalók szenvedélyesen magyaráznak, javaslatot javaslat ér, s közben magad sem tudod, hogyan jutsz el odáig, hogy feltartsd a kezed és szót kérj... Idegenül cseng a hangod, mégis mondod, mondod, a magadét... Okos, ésszerű dolgokat mondhatsz, mert szokatlanul nagy a csend, minden fej feléd fordul, s amikor elhallgatsz itt-ott taps csattan: elfogadják a javaslatodat! Elszorul a torkod, mint egy gyereknek, s minden átmenet nélkül a lakásodra gondolsz, meg a feleségedre, meg a születendő gyerekedre ... A pici önbizalom hirtelen nagyra nő benned, s oiyan vidám könnyedséggel lépkedsz hazafelé, mintha láthatatlan kezek szárnyat ragasztottak volna a hónod alá. Odahaza majd megesz a feleséged, s míg a vacsorát tálalja, jókedvűen fütyörészgetsz, ő pedig csodálkozik: vajon mi történhetett veled? Kovács Pista odahaza járt a Csallóközben. Visszatérvén egy magyar nyelvű újságot hozott. Új Szó — olvastam csodálkozva s némi bizalmatlansággal. Aztán nekiültem és faltam a betűket, a mondatokat. Hiába szólongatott Kató vacsorához, addig föl nem álltam, míg az utolsó betűig ki nem olvastam az újságot... (folytatjuk) 10
