A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-30 / 26. szám

San Marino a világ legkisebb és egyik legrégibb köztársasága. Területe hatvan négyzetkilométer, lakosainak száma ti­zenhatezer. Az ország fegyveres testü­leté 33 fő, plusz 12 rendőr. íme, egy közülük: éppen a Piazza della Liberta, vagyis a Szabadság-tér zsúfolt forgal­mát figyeli. San Franciscóban egy piaci halárus engedélyt kapott, hogy felállítsa eredeti bódéját: egy régi, díszes hajóorrt. A kimustrált hajó ilyenképp megmentett része sikerrel vonzza a vevőket. Az Olaszországba látogató turisták útravalóul megtanulják a legfontosabb szabályt: Olaszországban alkudozni kell, mert alkudozni érdemes. Az ola­szok azonban egyre nehezebben en­gednek a negyvennyolcból. Mint itt, ezen a képen: a gondolások és a kül­földi diákturisták között a fényképező­gép elkattanásakor már negyedórája folyt az alku. Végülis elhajóztak ... Évente kb. egymillió látogató érkezik az eisenachi Wartburgba. Egyébként egy érdekes randevúnak is „otthont" ad a város: minden évben itt rendezik meg a munkásfiatalok találkozóját. Olaszország egyik ékessége, a pisai ferde torony eredetileg nem ferdének épült, de már az építkezés idején süly­­lyedni, dőlni ke'dett, így 1118-ban, ami­kor a pápa felszentelte, már szemmel is látható volt az elhajlás, amely jelen­leg már a négy métert is meghaladja. A Német Történeti Múzeum bejáratánál ez az impozáns hölgy fogadja a láto­gatókat. A berlini Unter den Lindenen lévő régi épületet egyébként Európa legjelentősebb barokk stílusú házai kö­zé sorolják. Az odesszai sebészek egy csoportja si­keres műtétet hajtott végre a helybeli cirkusz egy fókáján, amely megvakult a félszemére, és képtelen volt emiatt elkapni a labdát. A rossz szemet üveg­szemmel cserélték fel, nehogy az egész­ségesre is átterjedjen a fertőzés. A mű­tét után a fókánál megszűntek a látási zavarok, s mindjárt produkálta is ma­gát az orvosok előtt. VAJKAI MIKLÓS HA NEM KOPOGTAT SENKI Most már másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépítmény falán ablaknak való űrt kell vájnia. A szo­bából ugyan egészen tűrhető kilátás nyílt a déli síkságra. Amikor beköltö­zőben voltak, úgy érezte, hogy minden gond nélkül képes lecövekelni. A lakás, mondta Renáta az úton odafelé, egé­szen kitűnő. Lemosták az ajtókat, az ablakokat. Esténként beállított hozó­juk Fülöp Andor, a férfi jóbarátja. Huzogatták-tologatták a bútorokat, föl­erősítették a függönytartókat, bekere­tezték Renáta festményeit. Ebben a lakásínségben, mondta Fülöp Andor, valóságos ajándék ez a kégli. Nyár­utón, amikor elcsöndesedőben voltak a kempingek, kivették maradék szabad­ságukat. Az egyik este még beállított hozzájuk Fülöp Andor. Amikor elment, sokáig bámultak utána: sírtak egy sort, és megfogadták, hogy ha fiuk születik, az Andor nevet kapja. Az első hóna­pokban még lejárt az asszony a pincé­be, és azon a márványtömbön dolgo­zott, amelyet kéthavi fizetéséből vett. Esténként sokáig fönnmaradtak, Gé Renáta kívánságára a képzőművészet­ről beszélt. A gyakori és kitartó sze­retkezések után verseket, elbeszélése­ket olvastak föl egymásnak. Február­ban kislányuk született. Ebben az esz­tendőben az asszony abbahagyta a munkáját. A festményeket, a grafiká­kat, a kisplasztikákat kihordta a sze­métre. A márványszoborral mi lesz? — kérdezte Gé. Rázártam a pinceajtót, válaszolt Renáta. Nyugodtan, komóto­san éltek. Volt, hogy a férfi elmaradt néhány napra: Renáta ilyenkor bele­feledkezett a háztartási munkákba. Nyaranta néhány hetet külföldön töl­töttek. Évek teltek el így: hármasban. Ha a lépcsőházban összetalálkoztak valamelyik szomszédjukkal, zavartan köszöntötték. Röviddel utána hogy ide­költöztek, az egyik estén a betontömb újdonsült lakói ismerkedő összejövetelt tartottak: a maradék dirib-darab épü­letfából az épület előtti csupasz téren tüzet raktak, italoztak, szalonnát sütöt­tek. Ök nem mentek le. Télen síelni mentek a Tátrába. Már rongyosodott a hótakaró, amikor az egyik napon azzal állított haza a férfi, hogy elköl­tözik. örökre? — kérdezte Renáta. Talán — mondta Gé. Az asszony rend­beszedte a férfi ruháit, összecsomagol­ta. Gé fél esztendő múlva egy szep­temberi napon tért vissza. Az első napok, mint az életben min­dig, változatosabbak voltak. Rövid pár hét alatt átrendezték a szobákat. Oj bútort, új konyhafelszerelési, sőt még egy ütött-kopott autót is vettek. Egy­hangú napok követték egymást. Kell ez a csönd.. . mondta Gé, és csupán akkor ocsúdott föl, amikor különszobá­­ja mindinkább kisebb lett, akárcsak a kinőtt kabát, és mind tűrhetetlenebből szorította. Napról-napra másra sem gondolt, mint arra, hogy a betonépít­mény meghatározó falán ablaknak való űrt kell vájnia. Egy napon, amikor Renáta a kis Felíciával egy távolabbi községbe utazott, hosszú és alapos ter­vezés után végre belekezdhetett a munkába. A falnál lévő heverőt átvit­te a szomszéd helyiségbe. Elővette fe­lesége vésőit, szerszámait. Meg sem reggelizett. Képtelen volt másra gon­dolni, mint arra az űrre, amelybe majd egy tetszetős ablakkeretet állít, ame­lyet már hetekkel korábban kiválasz­tott az épületfa-kereskedésben. Egy kupica pálinkát ivott, majd bezárta a folyosó ajtaját. Délig csupán kevés eredménnyel dolgozott. Megszólalt a telefon, de egy pillanat alatt elcsen­desítette. Később a postás csengetett, de nem nyitott ajtót. Szerencséjére nem jött haza Renáta. Gé még a har­madik nap reggelén is folytatta a vé­sést. Dél felé járt, amikor vésője fa­anyaghoz ért. Órákkal később, amikor a nap már hanyatlóban volt, egy va­donatúj, addig befalazott ajtó előtt állt. Összeseperte a törmeléket. Kitakarított. Puha ruhaanyaggal megtisztította az ajtót. Kilincset illesztett a zárba, és be­toppant abba az üres helyiségbe, amelyről eddig halovány sejtelme sem volt. Most már tisztában volt minden­nel. Tudta, hogy munkájának csupán egy részét végezte el. Tudta, hogy a halványkék mintás falon túl egy másik helyiség is van, és azt a helyiséget is egy ehhez hasonló ajtó nyitja, amelyet csak neki adatott meg kibontani__ Neki és senki másnak. Nem, nem bontja ki azt a másik ajtót, gondolta. Renáta így is meglepődik. Este volt már, amikor a felesége a kislánnyal hazatért. Egy kissé elmaradtunk, mond­ta az asszony. Ügy mondta, olyan kö­zömbösen. mint amikor főzés közben kiszól a hagymagőzös konyhából: Pe­csenyét készítek ... — Pecsenyét? ... — kérdezi erre ő, aztán hallgatnak. A csönd egy láthatatlan búra: lassacs­kán valamennyien alákerülnek. Aggód­tam már értetek, mondja csak úgy puszta megszokásból a férfi. Aztán el­indulnak befelé! Odanézz!... így Gé. Az újdonsült ajtóra mutat. Az asszony mint aki nem hisz a szemének, köze­lebb jön a bejárathoz. A kis Felícia az, aki elsőnek nyúl a kilincsért, és ami­kor az ajtó kinyílik, csupán ő marad a helyén. Vele szemben a látszólago­san elnagyolt, emberformájú szobor, amelyet évekkel ezelőtt Renáta fara­gott. Fején a hatalmas és súlyos kő­sisak. Pisszenésnyi csönd. A kislányt látják előrelépni. Látják, amint meg­áll a szobor előtt. Jó ha a derekáig ér, és megszólal: Tessék beljebb... mond­ja, mintha azt akarta volna mondani, hogy hosszú idő után végre látogató érkezett. NÉPMŰVÉSZET ÉS LAKÁSKULTÚRA A Barátnő 1979 3 számában nagy érdek­lődéssel és teljes egyetértéssel olvas­tam Dusza István rövid töprengését az otthon varázsáról. Teljesen igaza van abban, hogy a lakás tükrözze vissza az ott lakók egyéniségét, élet legyen ben­ne és ne reprezentatív merevség. A szemléltető példákként közölt ké­pek azonban szöges ellentétben állanak a szövegben elmondottakkal, s nekem is ezekhez lenne néhány megjegyezni­valóm. Az első felvételen „egy pedagógus család hagyománytiszteletét" tükröző lakószobasarkot látunk. A fotón — vé­leményem szerint — az életnek semmi jele, hanem inkább egy merev, mú­­zeumszagú lakásbelső tárul elénk. A falon huszonhat darab (megszámoltam!) „népi" kerámia (tányérok, korsók, bo­­kályok. köcsögök stb.), három mángor­ló, két guzsalytalp. egy sulyok, faka­nál, ingaóra és falvédő díszeleg. Az előtérben az asztalon „népi ihletésű" terítő, modern váza. hamutartó, ciga­rettásdoboz (ládika) stb. Most azt leszámítva, hogy a felsorolt tárgyak közül néhány enyhén szólva semmi esztétikai értékkel nem bír (sőt!), mi az, amit ebben a szobasarok­ban kifogásolok? Legfőképpen a túlzsúfoltságot! A nép­művészet és a népi kultúra hagyomá­nyait nem azzal ápoljuk, ha mindent kiakasztunk a falra! önmagunkban kéne inkább a dolgokat a megfelelő helyükre tenni! Ami a képen látható, az egy divathullám lecsapódása, és pontosan azonos előjelű a Dusza által elmarasztalt mozdíthatatlan bőrfotelok­kal, „hamis antikbútorokkal“ stb. A második képen (egy festő műter­mében) látható népművészeti tárgyak (mángorló, festett láda) sokkal meg­felelőbb helyen vannak: a művész sze­mélyes holmija közt; nem másnak mu­togatja, ám sokkal inkább velük él. Az persze más kérdés, hogy a bemu­tatott műhelysaroknak semmi köze a lakáskultúrához (munkahely!). Nyilván egész másként néz ki a festő lakásá­nak többi része (ahol pihen, szórakozil stb.); és persze a pedagóguscsaláú „dolgozósarka" is más lehet. Liszka József 9

Next

/
Thumbnails
Contents