A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
A tizennyolcadik században élt és alkotott Carlo Goldoni, a világ drámairodalmának egyik legtermékenyebb s így egyben legismertebb egyénisége. Színháztörténeti adatok tanúsága szerint nem kevesebb mint 57 komikus és öt komoly témájú librettót, 19 tragikomédiát, illetve 115 vígjátékot írt! E nagy választék tudatában nem véletlen hát, hogy az elmúlt másfélszáz esztendőben mind a hivatásos, mind a műkedvelő színtársulatok gyakran tűzték - és tűzik — műsorukra a derék Goldoni egy-egy darabját. Ily módon a nevetséges Pantalone vagy Smeraldina, a mulatságos Truffaldino avagy a vígkedélyű Mirandolina újra meg újra megelevenednek a színpadon, hogy bebizonyítsák: Goldoni kedvelte o népi színjátszást s ezért támogatta is; de ezen túlmenően környezetének szigorú, éles szemű bírálója volt és bátran kipellengérezte korának visszás társadalmi viszonyait. A közelmúlt hét-nyolc esztendőben C. Goldoni gyakori „vendége" volt a Magyar Területi Színháznak, pontosabban a MATESZ kassai Thália Színpadá-Rosaura, Beatrice és Florindo erkélyjelenete (Varsányi Mari, Mák Ildikó, Pöthe István) nak. Amennyiben emlékezetem nem csal, A hazug már a negyedik Goldonivígjáték, amelyet színházunk az 1970-től eltelt évek során bemutatott - ezúttal nem a Tháliában, hanem a társulat komáromi színpadán. Az aggályoskodókkal szemben - véleményem szerint - ez nem sok, hiszen a neves olasz szerző a színpadi komédiázás avatott mestere, művei a világ valamennyi jelentősebb színpadán folyton műsoron vannak. Az értékelő számára pedig a több Goldoni-darab - a MATESZ két társulatának egységes dramaturgiájára való tekintettel - jó összehasonlítási alap, mert viszonylag híven tükrözi színházunknak csaknem egy évtizedes útját és művészi törekvéseit a vígjátékok „kategóriájában". Miről is szól hát A hazug? Aki megpróbálja elmesélni, egykettőre úgy belegabalyodik, mintha megbabonázták volna a nyelvét, épp úgy, akár a hazudozás nélkül talán még lélegezni is alig tudó Lelio gabalyodik bele saját „kitalációinak" csapdáiba ... A gazdag és pénzsóvár Pantalone fia ugyanis GOLDONI-VÍGJÁTÉK A MATESZ MŰSORÁN eljutott a szájhősködésnek és sorozatos lódításnak arra a fokára, hogy már egyszerűen képtelen igazat mondani; még akkor is hazugságra fut a nyelve, amikor szíve szerint az igazat mondaná. Halmozza a hazugságokat, füllentést füllentéssel tetéz, mígnem belekeveredik saját hamisabbnál hamisabb állításaiba. így hát hiába lobban őszinte szerelemre Rosaura, az ugyancsak haszonleső és fukar velencei doktor szemrevaló lánya iránt, napvilágra derülvén hazugságai, a leleplezett Lelio kénytelen felsülten távozni a már-már benősüléssel kecsegtető kaland színteréről. Bizonyos, hogy Goldoni erölcsnemesítő hévvel és szándékkal írta ezt a darabot. Van benne a hazugságtömkeleg csúcsáról lezuhanó ifjonc, kapzsi és szűklátókörű velencei polgár, jámborságot színlelő, ám titokban mégis haszonleső és bugyutácska fiatalúr, a férfiakat még egymástól is irigylő nővérpár, szeleburdi és haszonleső szobalány, egy csiszolt modorú, becsületes kérő és bohóckodó, de becsületes szolgalegény is. A mondandó pedig az, hogy többet érnek az őszinte szavak és az igaz emberi érzemények bárminemű hazugságnál. A tanulság leszűrését a szerző nem bízza a nagyérdemű publikumra, hanem — biztos ami biztos - szemlélteti is a színpadon: a léhűtő Lelio elnyeri büntetését és a többi fiatal boldogságának már semmi sem állja útját. A cselekmény itt ér véget, de Goldoni azt is megsejteti a nézővel, hogy a hazudozásnak ezzel ugyan vége Balanzoni doktor házában, ám a pénz komédiája továbbra is ott honol majd a kapzsiságában nemkevésbé nevetségessé vált orvos otthonában. Bármilyen könnyű léptű és játékos ez a darab, mégsem hagyja magát egykönnyen megközelíteni. Legalábbis ezt igazolja A hazug MATESZ-ben látott előadása, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hibák mellett - e színpadi móka egészét tekintve - a pozitívumok vannak túlsúlyban. Takáts Ernőd rendezésének egyik vezérmotívumát abban látom, hogy jellemző és eleven képet akart adni a régi Velence rideg, olykor pimasz léhűtőknek is kedvező világáról. Tulajdonképpen nem is egy-egy figura érdekelte, hanem az arcátlanul hazudozó Lelio okozta bonyodalmak révén a pénz és a szerelem komédiája. Erre a gondolati láncra fűzte, helyesen, a humoros jelenetek egész sorát. Ez ellenben nem azt jelenti, hogy minden tekintetben összefüggő és letisztult formát talált a meglehetősen „híg" cselekmény, a rendezői mondanivaló és a parodisztikus színészi játék egyensúlyban tartására. Céltudatos rendezői szándékra vallanak például a mesteri hazudozással fűszerezett, mulattató jelenetek, valamint azt is, hogy a színpadi történés — a Goldoni adta lehetőséggel élve - kellőképpen „pikáns"; mindez azonban mégsem tudja azonos hőfokon s huzamosabb ideig éberen tartani a néző figyelmét. A nézői érdeklődés lankadását elkerülendő, Takáts Ernőd sokhelyütt még rá-rádobatott a színészekkel egy-egy „lapáttal", de ezek a nevettető ötletek jobbára csak fölüdítik az előadást ahelyett, hogy azt a vígjátéki szituációkban tobzódó bohózat irányába terelnék. Régi színházi szabály, hogy a vígjátékok előadásai lazulnak játékfegyelemben a legkönnyebben. Itt van a legtöbb fegyelmezetlenkedés, játékot „gazdagító" rögtönzés, oda nem illő szöveg- és gesztusimprovizáció és egyéb, többnyire pajzánkodó lazulás ... A rendező körültekintését dicséri, hogy A hazug színészei nem élnek vissza a kínálkozó alkalommal és a legszabadszájúbb, legvaskosabb tréfák esetében is mindig a jóízlés határain belül maradnak. Különösén az előadás első részében, a színpadi tréfa fokozatainak kialakításánál fontos ez; míg szünet után a sodróbb lendületű, tempósabb játék effajta pikantéria nélkül is megállja a helyét. Takáts Ernőd - a rutinos szerző stílusával egyetértésben — a commedia dell’arte hagyományaira épülő felfogásban játszatja az előadást. Ezt a stílust próbálja követni Kopócs Tibor jelmez- és díszletterve is, sajnos, meglehetősen ellentmondásosan. A színpadkép naturális, lényegében minden stilizáltságtól mentes; a jelmezek viszont bőven kínálnak parodisztikus elemeket: merészek, mulattatok és határozottan kifejezik az előadás stílusát is. A díszlet viszont már sokkal kevésbé egységes és ötletes. Nem tükrözi a kor Velencéjét, Balanzoni doktornak a színpad jobb oldalán álló háza pedig egyszerűen szegényes. Egyetlen erénye ennek az inkább egy vásári céllövöldének tűnő, mintsem egy jómódú polgári házhoz hasonlító tákolmánynak a célszerű átalakíthatóság, ám ez egy pillanatig sem segíti a színészi játékot és a néző képzeletét sem serkenti. Okvetlenül szólni kell a színészek teljesítményéről is. Először a kevésbé sikerült figurákról hadd mondjam el: valószínűleg nemcsak a színészek hibásak abban, hogy gesztusaik, mozdulataik gyakran már-már kapkodóak vagy olykor szinte görcsösen erőltetettek. Helyenként túl soknak tűnik a kihangsúlyozottan kiemelt karlejtés és beszédmodor, pedig ettől még nem lesz egyegy figura élethű s temperamentumos. Feltűnő, hogy a színészi megjelenítés eszközeiben és átélés dolgában is eléggé sok volt az ismétlés, egy-egy korábbi előadáson már látott megoldás vagy a figurával szembeni tanácstalanság. Az effajta pusztán száraz rutinjáték főképpen Pőthe István Florindójára vonatkozik, aki ebben a mulatságosan bárgyú figurában szinte végig csupán régebbi szerepeiből „átmentett" eszközökkel játszik. Varsányi Mari (Rosaura) és Mák Ildikó (Beatrice) ezúttal az előadás nagy részében egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rájuk bízott feladattal, nem érzik a figurák belső énjét s ezért jobbára ismétlődő klisékkel inkább csak elbeszélik, semmint eljátsszák szerepeiket. A füllentős Lelio szerepében Boráros Imre kiérzi az úgynevezett maradandó értékű alakítás lehetőségét: magabiztos eszközökkel, egyenletes és lendületes játékkal „hazudja" végig az előadást. Még ennél is jobb alakítás Turner Zsigmond Pantaloneja, aki a mértéktartó, de vérbő komédiázás magasiskoláját nyújtja. Megbízható, jó alakítás Fazekas Imre Balanzoni doktora és ide sorolható Tóth László (Brighella) és Bugár Gáspár (Ottavio) szerepében is. Holocsy István Arlecchinója lehetett volna játékosabb, bohócszerűbb. Külön említést érdemel az ebben az évadban a komáromi társulatban vendégszereplő Kövesdi Szabó Marika, aki a szobalányt, Colombinát alakítja. Szinte minden mozdulatán és hanglejtésén érződik, hogy együtt él a figurával. Boráros Imrével és Turner Zsigmonddal együtt, tulajdonképpen ők hárman játszanak mindvégig Goldoni stílusában. Az epizódszerepeket Rozsár József, Kiss László és Siposs Ernő játsszák; közülük különösen Kiss László oldja meg kiválóan egyperces jelenetkéit a boltosinas szerepében. MIKLÓSI PÉTER Nagy László felvételei A hazug Lelio ezúttal Balanzoni doktornak lódít (Fazekas Imre és Boráros Imre) 14
