A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-20 / 3. szám
a szokatlan név adása, de itt is érvényes, Hogy minden csoda három napig tart. Az emberek tudomásul vették a tényt. Szoktatták a fülüket. E Gímesen különös név adói nem királyok, sem nem főhercegek, én azonban merem állítani, hogy a grófi világ letűnése után is főurak, már ami a „módit" illeti. Andraskó Ferencékről van szó. A Malom utcában laknak. Az ő örömükre született az a kislány, akit Johannának fognak szólítani haláláig. Második gyermek a családban. A huszonkilenc éves, magyar iskolát járt, Füleken (Fiľakovo) zománcozónak kitanult, a maróti Calexben tizenkét éve hűtőszekrényeket összeszerelő boldog apa így emlékezik lánya születésének körülményeire: — Este vittük kórházba a feleségemet. Onnan egyenesen az üzembe mentem, éjjeli műszakra. Ahogy lépegetek magamba mélyedve, látom, hogy egy nagy fekete macska megy előttem. Mindjárt azt juttatta eszembe, hogy akire várunk, lány lesz, pedig már van lányunk. Műszak után, reggel telefonon kérdezem a bábaasszonyt: széna vagy szalma? A válasz szalma, vagyis lány. Egy hét múlva hozta haza feleségem a kis Johannát. mm — Naptárból vett név - világosít fel a szőke, csinos, fiatal mama. - Megtetszett. Kellemesen hangzott. Becézni is lehet. Szüléink mindkét részről viszolyogtak, morogtak, mert hogy milyen név ez? Nem adott Gímesen ilyen nevet senki a gyerekének. Minek különcködni . . . Aztán a pesti tévé vetített valamilyen filmet, amelyben Johanna történelmi személyiség. Egyszerre megbékültek a lányuk nevével . . . A kislány, Johanna, aki szerintem máris történelmi személyiség és a boldog szülők szemében nagyobb királynál, császárnál és hadvezérnél, ott szuszog a másik szobában, beletörődve a szülői erőszakba, tegnap fúrták a fülét, fülbevalót kapott, ordított, nem akarta az ajándékot. Szeme az apjáé, szája az anyjáé, a haja barna, a súlya 5,20 kg. — Éjszaka nyugodt, sokat alszik - sorolja az anyukája. - Sokat gőgicsél, keveset eszik, feküdni nem akar, fürödni szeret, törülközni nem. Ha bekakál csöndben van. És ravaszul hallgat. . . Alig háromhónapos, és már taktikázik. Ezt persze én gondolom hozzá, miközben a babakocsi mellett a lehetetlennel próbálkozom. Interjúvolni akarom a kis Johannát. Mondom neki a szülei füle hallatára, hol jártam, egy kilencvenkét esztendős asszonynál, aki szintén volt ilyen picurka gyerek. És míg nála voltam, folyton a keserves élet kínját éreztem ki a fáradt hangjából. Mert a nyomorúság úgy fújta át az életét, ahogy az emberekre zúduló leghidegebb, legélesebb szél a csontot. Felelj hát nekem, kicsikém, te mibe születtél, milyen szegénységbe, milyen gazdagságba? Nem szólsz, de nem baj. A gondolataidból is olvasok. Vagy lejegyzőm az anyukád szavait. — Én már jómódba születtem — kezdi. — örülök, hogy a szüleim így fogadtak. Hogy minden kívánságomat teljesíteni tudnák! A szép új ház, itt a Malom utcában, nekem készült el. Szüleim júliusban költöztek bele. Én meg augusztusban jöttem. Negyediknek az új házba. Földszintjén hat, emeletén is hat helyiség. Garázs is van, de még nincs benne autó. Édesanya is dolgozik. Nyitrára jár a csemegeáru üzembe. ,Ö nem őslakos. Boldogi születésű. Ide jöttek lakni . . . Andraskó Ferencnek, a tizenkét helyiségből és egy garázsból álló „kastély" urának is van szenvedélye. A bélyeg- és régiséggyűjtés. Meg a képzelőerőt és az ügyes kezet foglalkozató ezermesterség, amelynek csodálatos eredménye, látványa az Eiffel-torony szobába varázsolt mása. Szabad idejében a felség sem ül ölbetett kézzel. Ö a díszpárnák szerelmese. Maga csinálja . . . Alkonyodik, mikor kilépünk a Malom utcai házból. Jövő-menő emberek az úton. Nagy a sürgés-forgás. Büfé, vendéglő, élelmiszer- és vegyesáru bolt, ruhaüzlet, minden található Gímesen. Csak a szalmatetők és a gémeskutak süllyedtek bele végérvényesen a múltba. Munkából hétvégén haza tartó emberek is feltűnnek az alkony homályában. Jönnek helyből, a szövetkezetből, az Universálból (javítóműhely), az erdőről vagy az erdészeti hivatal három fiókhivatalának valamelyikéből, az egészségügyi központból (női és gyermekorvosnak, fogorvosnak, két körzeti orvosnak és gyógyszertárnak ad helyet), a Calexból, Nyitráról, Bratislavából, de még a cseh országrészekből is. Közelről, helyből vagy messziről jönnek-e, egyre megy. Jönnek azzal a szép meggyőződéssel, hogy „szavuk nélkül szófián lenne a világ". Haza tartanak, és azzal a tudattal, amit a költő fogalmazott meg számukra: Csodálatos varázskor a Szülőhely az emberfiának, Amelyből nem lehet kilépni. .. Az óvodába nézek még be az utca fényeit fojtogató ködben. Egyedül. Polácsik Mária kedves segítőkészségét már csak viszem magammal. A magyar osztályban huszonkét gyermek figyel Matyó Ilonára, a bájos óvónénire. Nagy az izgalom, mert a legkedvesebb foglalkozás következik: mesefilm vetítése! Későre jár már. Az anyukák csendben gyülekeznek a folyosón, összehajolnak, suttogva beszélgetnek. Felelősség cseng ki a hangjukból. Meg nagyon is tudatos büszkeségféle. Mert ugye, mi lenne a világból, akárcsak e kicsinyke óvodából is, ha nem szülnének bele gyermeket. S az írásnak itt vége. Szeptemberig tizenegyen haltak meg s harminchármon születtek Gímesen. Ebben a faluban, ezen a tájon az élet zengi győzelmi dalát a halál felett. 1. Falurészlet 2. A legkisebb riportalany 3. Hók néni 4. Matyó Ilona, a huszonhét gyermek egyik óvónénije Prandl Sándor felvételei 13
