A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-09 / 23. szám
A Faraglione-szirtek A Marina Grande kikötő Kilátás San Michele teraszáról társcsászárok, Caesarok tekintenek a látogatókra. S ott, egész hátul a kert végében, a ciprusok közül titokzatosan tekint ki az öbölre a valahol Kalábriában, egy elhagyott kőbányában talált szfinx. Ki tudja, hogy került oda. . . Hosszan állunk ott, gyönyörködve a csodás kilátásban, míg a lenyugvó nap utolsó sugarai bearanyozzák itt fönn a márványoszlopokat és - szobrokat, a San Michele árkádjait, s lenn a Nápolybái a kikötőbe nagy dohogással befutó utolsó hajót. Talán így áll itt a szabadság s a szépség szerelmese, a meggyőződéses antifasiszta Axel Munthe is, hogy örökre elbúcsúzzék szeretett San Micheléjétől, Anacapritól, mielőtt a háború kellős közepén elhagyta a fasiszta Olaszországot. Sohasem tért már vissza. Harminc esztendővel ezelőtt, kilencvenhat éves korában halt meg Stockholmban. Műve azonban, a csodálatos San Michele, amelyet regényéből ismer az egész művelt világ, tovább él. TAMARA WAGNEROVÁ i Utcai felvétel luhász Máriáról VAKARCS (Folytatás lapunk múlt heti számából.) Az életben gyakran megesik, hogy a tornyosuló gondok terhe alatt - egy bizonyos idő elmúltával — egy házaspár érzelmi viszonya megkopik. De Éva és Misi esetében nem így volt, sőt, a váratlanul jött ikrek megszületése után, ha lehet, még szorosabbá fűződtek kapcsolataik. Ezért akkor sem tört ki pánik, amikor Joli meg Juli alig múltak el félévesek s Éva egy napon azzal a hírrel tért haza az orvostól, hogy megint teherbe esett. „Legalább együtt nőnek majd föl a gyerekek, és aztán már nyugalmasabb életünk lesz..." — állapították meg mosolyogva, amikor este megbeszélték az ügyet. Persze, a szomszédasszonyok — akikkel Éva a két csöppség sétáltatása közben szokott találkozni — egészen más véleményen voltak: - Ugyan fiatalasszony, hát teljesen tönkreteszi magát azzal a harmadik gyerekkel. És ha azok is ikrek lesznek? - mondogatták színlelt aggállyal. Éva azonban ilyen szavak hallatán mindig kedélyesen elmosolyodott, elhárította a jobbnál jobb tanácsokat; bár olykor-olykor — az egyedüllét óráiban — neki is megfordult a fejében, hogy valóban nem lesz-e sok egyszerre három, vagy netán-tán négy gyereket nevelni? .. . Tényleg, milyen jó lenne, ha legalább az édesanyja segítségére számíthatna, dehát Anyuka állásban volt és néhány éve volt még hátra a nyugdíjazásig. Még szerencse, hogy Misi annyira segítőkész! Misi tényleg más volt, mint a férfiak általában. Nem, nem volt papucsférj, „csak" szerette a feleségét. így hát munkából hazajövet nem terpeszkedett el egy fotelben valami újsággal a kezében, hanem mosni meg takarítani segített. Ha pedig Joli vagy Juli éjjel fölsírt és ő ébredt föl elsőnek, akkor szó nélkül fölkelt, hogy átcsomagolja vagy teát melegítsen a két kislánynak. Nagyszerű férj volt, nem a kocsmában, a barátai között, hanem a valóságban szerette családját. A terhesség utolsó két-három hónapjában Éva sokat tűnődött mindezen, és a szíve mélyén úgy kívánta, hogy most már tényleg egy fiút szüljön Misinek!... Néhány héttel később így is történt. Éva, az apja után, a kisfiúnak is a Mihály nevet adta. A következő hónapok, sőt, évek sok problémát hoztak. Főképpen anyagi eredetű gondjaik voltak, nagy szükségük lett volna Éva fizetésére, hogy ne kelljen olyan szűkös beosztásban élniük. Mindketten kimerültek voltak, olykor pattanásig feszültek az idegeik. De nem voltak ezek komoly viták, ilyesmi a legjobb csalódban is előfordul. Csak egyszer történt, hogy Misi elvesztette az idegeit. „Az ördögbe is, lassan már nem is érzem férfinek magam, állandóan pelenkák meg darakása körül szaladgálok. Az emberek kiröhögnek! Mi öten voltunk otthon, az anyám mégis egyedül törődött velünk. Apámat kinevette volna az egész falu, ha ő mosott volna ránk. Vagy ő fürösztött volna bennünket... Mondom, lassan már rajtam is röhögnek. Ebből elegem van!" — kiáltotta mérgesen és becsapta maga mögött az ajtót. Éjszaka, részegen jött haza. Éva egy szó szemrehányást sem tett férjének, bár Misi várta, hogy a reggelinél szóba kerül a dolog. De Éva hallgatott. A gáztűzhelyre állította a vizesfazekat és a gyerekszobába ment. Misi, házasságkötésük óta először, köszönés nélkül indult munkába. De este nem bírta tovább a szótlanságot. Vacsora előtt odalépett Évához, kezével végigsimitott a haján és elnézést kért az éjszaka történtekért. „Ne haragudj, tegnap valami furcsa izgalom feszült bennem . . . Ne haragudj, tudom, neked is sok a gondod" — mondta csöndesen, őszintén. Gyorsan szaladtak az évek. Miután Misiké születésnapi tortáján már három gyertyát gyújtottak, Éva újra állásba mehetett. A gyerekek óvodába jártak, elmaradt a pelenkamosás, látszólag könnyebbé vált életük. A valóságban azonban még kevesebb szabad idejük volt, mint korábban. A háztartási teendők mellett játszani, rajzolni kellett a gyerekekkel és sokszor kérték Évát arra is, hogy mesét olvasson nekik. Misinek mostanában' nemigen jutott ideje az ilyesmire, mert távúton beiratkozott a főiskolára. „Ne félj, Éva, kibírjuk ezt a néhány évet; nehezebb dolgokon mentünk már keresztül. Ha meglesz a diplomám, a fizetése is változni fog, könnyebben élünk majd ..." — mondta Misi, amikor az indexét lobogtatva örömmel újságolta, hogy letette első vizsgáját! Aztán átölelve Évát és tréfásan hozzátette: „Már csak harmincnyolc vizsgám van hátra és készülhetsz a promócióra .. ." Az idő nagyon gyorsan rohant. Joli és Juli elsősökké cseperedtek, és Misiké is egyre önállóbbá vált Esténként már egyedül rakták el játékaikat, egyedül tartottak rendet a cipőszekrényben, illetve az egész előszobában. Sőt, Jolika egyszer maga elé kötötte Éva kötényét és egy vasárnap reggel nekilátott reggelit készíteni! Még szerencse, hogy nem találta meg az éles konyhakést, különben baj is származhatott volna a kedvesen merész gyermeki elhatározásból. Közben Misi a „fennmaradó" harmincnyolc vizsgát is letette, és megszerezte a mérnöki diplomát. A munkahelyén tényleg más beosztást kapott, de ezzel csak fizetésben nyert, mert a felelősségteljesebb munkakörrel bizony több gond is járt. Kereken egy teljes évtized telt így, a mindennapi élet gondjainak körforgásában. Tulajdonképpen észre sem vették, hogy Joli és Juli csinos gimnazisták lettek, Misiké pedig a szakközépiskolai fölvételijére készült. Misi akkor tudatosította magában az idő múlását, amikor egy szép napon rádöbbent, hogy egyre több szabad ideje van. A háztartási munkák zömét a gyerekek osztották el egymás között, a főzést Éva látta el játszva, a nagymosást a tömbház mosodájában végezték el, úgyhogy az ő segítségére lényegében semmiben sem volt már szükség. Délutánonként, munkából hazajövet, kedvére heverészhetett a díványon, újságot olvashatott, tévét nézhetett. A gyerekekkel alig találkozott. Nem mintha csavarogni jártak volna, hanem egyszerűen saját elfoglaltságaik voltak. Ha otthon tartózkodtak, akkor tanultak, különben ilyen edzés, olyan szakkör, amolyan klub kötötte le az idejüket. Néha egész nap nem beszélgettek többet néhány szónál vagy csak a vacsoránál találkoztak. Esetleg még akkor sem, legföljebb csupán az ajtóban találkoztak: — Szia apu, szia anyu! Edzésre, ide-oda sietek, nyolcra otthon vagyok — és ez így ment napról napra .. . Misi nem tudott, jobban mondva, nem is akart ebbe belenyugodni. Először egy kertet bérelt, utána egy gépkocsit vett — mindezt abban a hiszemben, hogy ez majd újra összetartja a családot. De általában csak Éva meg ő mentek a kertbe, a gyerekek talán ötször sem voltak kint az egész nyári szezon alatt. Évát is bántotta a dolog, de valahogy józanabbul ítélte meg a helyzetet. Nem a család széthullását, az elidegenedés tünetét látta az egészben, hanem az egyre rohanóbbá váló élet megnyilvánulását. Egy este sokáig beszélgettek erről, és Éva mosolyogva A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN EMBERI SORSOK emlékeztette férjét arra a napra, amikor jó másfél évtizeddel ezelőtt ők határozták el magukat — szüleik akarata ellenére — az önálló életre. Misi riadtan kapta föl a fejét: „Talán csak nem akar férjhez menni valamelyik kislány?" — kérdezte riadtan. Éva most már hangosan nevetett. „Ahhoz még tényleg fiatalkák, de azért saját gondjaik, önálló elfoglaltságaik azért már vannak" — válaszolta aztán barátságosan. Misi mégsem tudott beletörődni ebbe a helyzetbe. Elvégre egész életét a családnak szentelte, sohasem kereste az egyéni szórakozás lehetőségeit. Negyvenéves korára mégis magára maradt. A gyerekek fölcseperedtek, legföljebb ha esténként találkoznak; ő meg Éva pedig naphosszat hallgathatják a lakás őrjítő csendjét. . . Hirtelenében üresnek, tartalmatlannak érezte az életét. Nevetségesnek tűnt neki a gondolat, hogy most azt kell majd megvárnia, amíg a három gyerek közül valamelyik nagyapává avatja őt! . . . Joli csodálkozva csapta össze a tenyerét: „Anyuka, csak nem gondoljátok komolyan ... Tudod ... ez... annyira váratlan valami ..." - mondta akadozva, és a két másik gyerek tekintete sem árult eľ különösebb örömet, amikor Éva a vasárnapi ebéd közben bejelentette: kistestvérük fog születni! Sőt, Misinek úgy tűnt — a gyerekek fagyos pillantása láttán —, mintha szégyenkeznének azért, hogy egy „vakarcs" érkezik majd a családba. Később aztán fölengedtek a dermedt tekintetek, amikor Éva és Misi elmondták: nem „véletlenül" történt a dolog, hanem elég fiataloknak érzik még magukat ahhoz, hogy fölneveljenek még egy gyereket. Meghitt hangulatban, együtt várták a szülészeti klinika portáján az öcsköst. Joli és Juli előre igazolták távolmaradásukat az edzésen, Misiké pedig focizás helyett szintén velük jött. A két lány már meg is egyezett: melyikük miben segít majd Évának az első napokban és ki fogja első sétájára vinni Gyurikát. A kis „vakarcs" megint életet hozott a lakásba. Hacsak teheti, a három nagy gyerek is otthon van; és tartalmasabban telnek Éva meg Misi napjai is. Újra megéledtek a néma falak, újra több lett náluk a mosoly, a barátságos szó — mégha a szomszédasszonyok lekicsinylő mosollyal csóválják is a fejüket. Sőt, vannak, akik egyenesen lenézik őket azért, hogy Éva az anyasági könyvecske helyett nem abortuszt kért inkább az orvostól. Ök ketten nem is gondoltak ilyesmire. Most legalább újra értelme van az életüknek. (A történet egy házassági tanácsadóban kezelt eset szabad feldolgozása.) 17
