A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-09 / 23. szám
- Jártam ... Sokan ottmaradtak ... Hová valósi vagy?- Ide nem messzire, a Kóró pusztára.- Hová utazol?- Hát munkába. Egy nagy építkezésen vagyok. A munkát bírom, keresni is lehet. . . Most rágyújtana, ugye? — kérdezte s feleletet sem várva eliramodott a falu felé. Kisvártatva egy marék cigarettával tért vissza. Szerettem volna megcsókolni a kezét. Lassan besötétedett. Csend volt, és orgonaillattól terhes a levegő. A távoli erdő sötétje mögött útjára készült o telihold. Nagyot sóhajtott mellettem a lány.- Mi lesz most magával?- Nem tudom ... Hogy hívnak?- Béres Katónak ... Azt mondom én magának, jól tenné, ha velem jönne, kell ott a munkás... Majd én szólok az érdekében, van ismeretségem . . . Tudja, sok lány csak azért jár oda, hogy kurválkodjon, de én tisztességes vagyok, megkérdezheti bárkitől, ha odaérünk ... és barakok, ideiglenes munkásszállások. Munka tehát volt bőviben. Nem sokat kérdezgettek. Beírták a nevemet, és már mehettem is dolgozni. Számomra mindegy volt, hová osztanak be, sok mindenhez értettem, hiszen odakinn teljes két évig dolgoztam építkezésen: ástam alapot, betonoztam, vakoltam, még falat is raktam. Katóval majd mindennap találkoztam s örültem, hogy összehozott vele a sors, legalább volt kivel szót váltani, volt kit számon tartani. Az embereket kerültem, nem akartam ismeretséget vagy közelebbi barátságot kötni senkivel. Akkoriban még nagyon utáltam a tömeget, a zajt, utáltam s valósággal gyűlöltem a tömegszállást, a trágár vicceket, a nevetést. A városi fények sem csábítottak. Munka után inkább lementem a folyópartra és beleheveredtem a zöld fűbe. Hallgattam a csobogó vizet, elnéztem a fűben nyüzsgő bogarakat: mind fut, ugrik, repül, siet valami cél felé, valahová, valamiért. Az egyik virágport gyűjt, a másik ciripel, a harma- Nem szöktem ... Nem gondoltam, hogy keresni fogsz ...- Hiába is szökne, a föld alatt is megtalálnám! — mondta nevetve és felbontotta az egyik csomagot: rövid alsónadrág, rövidujjú kék trikóing meg egy szürke nadrág volt benne. — No, menjen a bokor mögé és vegye fel! Fejembe szalad a vér.- No, mozogjon már!... De furcsán néz rám!... Valakinek csak kell gondoskodni magáról, örökké nem járhat abban az orosz kacatban, régen vége már a háborúnak . .. Majd ha megkapja a fizetését, megadja az árát és kész... — mondta rábeszélőn s még hozzáfűzte: — Tudom, hogy most nem kapott. No, menjen már! Elszégyelltem magam, de mást nem tehettem, mint hogy a bokor mögé menjek és átöltözzek. Mikor előjöttem a bokor mögül, Kató kissé megnyíló szájjal, sugárzó arccal végigmért:- Ez már döfi! Mint egy új huszas! - lelkendezett. - Hanem tudja-e - szomorodott el hirtelen —, már megbán— Elhiszem ... — mondtam, miközben elhatároztam, hogy vele megyek. Úgysem igen volt más választásom. A vonaton egymás mellé ültünk. — Hajnalra odaérünk — mondta Kató, egy ásítást fojtva el a tenyerével. Később elnyomta az álom, feje a vállamra billent. Hagytam, hadd pihenjen. Alattunk ütemesen kattogtak a kerekek, mint hazafelé jövet a fogságból teljes huszonhat napon és éjszakán át. Kattog, kattog a kerék, ülsz a marhavagonban, s telve vagy vegyes érzésekkel. Elniakarás, bizakodó remény fészkel benned. Ki tudja, hányadszor álmodod végig ébren a hazatérés pillanatát, ki tudja, hányféle színben délibábozik előtted a kis, süppedt viskó: kacsalábon forgó váracska, aranykalitka, amelyben te voltál valamikor az énekesmadár s talán te is leszel édesanyád szemében és szivében . . . Aztán egyszer átdübörögsz a határon, a vonat megáll, te kiugrasz és elterülsz a földön, belemarkolsz a két kezeddel, titkon talán mea is csókolod ... A lány feje ott ringott a vállamon, s én legszívesebben elbögtem volna magam, mint egy árva kisgyerek . . . Hajnalra valóban odaértünk. A hajnali derengésben egy nagy építkezés körvonalai rajzolódtak ki előttem. Valamiféle nagyobb üzem épült, s kissé távolabb a hozzá tartozó lakónegyed. Mindenfelé földtúrás, téglahalmazok, kavicshegyek, betonkeverő gépek, deszkarokások, emelkedő falak dik földmorzsát cipel ... én meg csak fekszem, hallgatok kábán és nézelődöm, s nincs semmi célom. Nem fészkel bennem semmi különös, semmi vágy, csak arra gondolok, hogy jól megtörnöm a bendőm és alszom egyet, hogy reggel felkelhessek és dolgozhassak, hogy újra meg újra megtömhessem magam valami zagyva étellel, amit az üzemi konyhán a tányéromba csapnak. Egyik délelőtt a pince falát vakoltam. Bevigyorog egy tenyeres-talpas, göndörhajú lány: — Hé, hallod-e, de belegyangyultál a melóba, se látsz, se hallasz!. .. Nincs kedved kupakolni? Hallod, hékás! Mondtam valamit! — Menj a fenébe! Ribanc! — Ribanc a te jó drága keresztanyád! Hogy még ribanc! — Elfüstöl - gött sértődötten, s legközelebb a nyelvét öltötte rám. Vagy két hét elteltével fizettek, de én nem kaptam még fizetést. Kölcsön nem akartam kérni, nem is volt kitől, ha csak Katótól nem, de őt meg szándékosan kerültem azokban a napokban. A lopva felszedett csikkekből forgattam ki a dohányt, hogy legyen füstölnivalóm. Ismét a folyópartra mentem, távol mindentől és mindenkitől. Váratlanul Kató állt meg föllöttem csomaggal a kezében, illetve kettővel. Mosolygott és ragyogott az arca. — Mindig megszökik előlem — mondta némi szemrehányással és odaült mellém. — Alig találtam meg. tam, hogy vettem magára gúnyát, mert ha meglátják ezek a büdös kurva lányok, mind magába bolondulnak, én meg aztán nézhetek két oldalra . .. — kuncogott, kuncogott, hogy felbugyborékoló nevetése becsilingelte a folyópartot. — Én nem is tudom, Kató... - dadogtam. — Ugyan ne izéljen már!... Jöjjön, üljön le, mert mást is hoztam ám! A másik csomagból kenyér, felszeletelt szalámi meg egy félliteres üveg bújt elő: — Rum... - emelte a fény felé. — Szereti? — Tán még nem is ittam. — Akkor jó, mert még én sem. Majd megszeretjük együtt... Az ám, a cigarettát meg majd elfelejtettem, tessék! De csak evés, ivás után gyújthat rá . . . No, bontsa már fel ezt az üveget! — Miközben a dugóval kínlódtam, Kató folytatta. — Tudja-e milyen nap van ma?! — Szombat. — Bizony, bizony — bólogatott —, szombat és . .. és június nyolcadika ... Ugye már elfelejtette, hogy ma van a születésnapom. Húszéves vagyok .. . Ugye nagy dolog ez? . . . Mondja meg őszintén, nagy dolog vagy nem az?! — Persze, persze, nagy dolog, életében csak egyszer fordul elő az emberrel — feleltem, aztán a szokáshoz híven sok minden jót kívántam, mire Kató nevetve belehempergőzött a fűbe. Térden felül csúszott a szoknyája. Hirtelen felült és szeles mozdulattal térdére simította a szoknyáját. — Most már meghúzhatja az üveget, egészségére! — csicseregte kedvesen, s megvillantotta apró egérfogait. Tüzesen folyt le torkomon az ital, szinte elzsibbasztotta a belsőm. Nemsokára érezni kezdtem a hatását, pedig nem sokat ittam. Kató is ivott keveset, majd falatozni kezdtünk, aztán rágyújtottam és hanyatt vágtam magam a fűben. Lassú ringásba kezdett a végtelen természet. Szikrák szaladoztak a bőröm alatt, ágaskodó jókedv áradt szét bennem, és valamit szerettem volna felkiabálni az égre, de hogy mit, magam sem tudtam. Kató fodros szoknyája szétterült a fűben, olyan volt, mint egy nagy, tarka virág. Hallgatagon nézett, figyelte az arcomat, mintha a gondolataimat akarta volna kitalálni. „Te kis szürke madár, te kis bogáncs, hát mégis belém tapadtál, hát végképp nem bírlak lerázni magamról?” — gondoltam. — Haragszik? - kérdezte csendesen, mintha csak megérezte volna, hogy körülötte forognak a gondolataim. — Dehogy haragszom ... Jó, hogy utánam jöttél, örülök, hogy itt vagy mellettem... Ugye, te szeretsz engem? - kérdeztem tőle bután és meggondolatlanul. — Hát... jó maga mellett... tudja... olyan, olyan nagyon jó... — És ha én nem szeretlek téged? — Nem baj — felelte könnyedén, de látható keserűséggel —, nekem az is elég, ha megtűr maga mellett. — Te kis szürke madár, te kis bogáncs - mondtam most már hangosan és a keze után nyúltam. - Csókolj meg . .. Mintha meglepődött volna az első pillanatban, végül mégis megmozdult és fölém hajolt. Sokáig nézett az arcomba. Nem tudom, mit várt. Talán biztatást, vagy csak egészen közelről akarta látni az arcomat. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy mind a kettőt. — Csókolj hát! • Megcsókolt egyszer, kétszer, tízszer, . .. de milyen gyámoltalanul, aztán szorosan az enyémhez simítva otthagyta az arcát. Égetett, mint a tüzes vasaló. — Volt már valakid? — Volt egy nagy mafla ... Csak azért hívták legénynek, mert nadrágot hordott. Hiába dörgölőzött hozzám, nekem nem kellett. A rossz is kitört volna, ha hozzám ér. .. — Szóval . .. nem feküdtél le vele? — Hová gondol!... Mondtam már, hogy tisztességes lány vagyok - mondta duzzogva. — Furcsákat tud kérdezni, mondhatom. — Csókolj még meg — mondtam, hogy kiengeszteljem. — Sokszor? — villant a szeme. — Sokszor... Most már egészen hozzám bújt és csókolt, csókolgatott, szinte elzsibbadt és fájt a szája helye. Szőke hajának gyűrűi oz arcomba hullottak, csiklandozták az orrom tövét. Hagytam, hadd töltse a kedvét, ha olyan nagyon jól érzi magát mellettem. Bennem is megmozdult valami torkot szűkítő érzés, amit nagyon régen éreztem utoljára. Fejét a mellemre hajtotta: — így ni! És most húnyd le a szemed és hallgass ... Egy percnél tovább nem bírt hallgatni: — Még a nevét sem tudom. — Gábor. .. Szőnyi Gábor a nevem ... — Szép neve van — mondta és halk nevetés bugyborékolt fel belőle. Valakire nagyon emlékeztetett a hangja, de nemcsak a hangja, hanem a termete, az alakja, szőke haja, az ajka, a félmagas homloka, s hirtelen eszembe jutott: Tatjána! (folytatjuk) 10
