A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
A határőr-szakkör foglalkozás közben hordtak ki az öntözésükre. Minden gyermek kap egy—egy fát, s amíg itt van, addig ő gondozza. Ha valamikor visszatér — mert sokan vissza-viszszajönnek ide látogatóba a volt lakók közül — megmutathatja: — Ezt a fát én ültettem, én gondoztam, amikor a gyermekváros lakója voltam. . . Nézzétek, már milyen szép! S a fával együtt bennünk is növekszik az egyszerű, szép emberség, a szeretet. A jó magaviseletű, szorgalmas gyerek a gyermekváros díszpolgára is lehet. S ez a kitüntetés valóban soksok előnnyel jár. A pedagógusok és nevelők legnagyobb kitüntetése pedig a „Mosoly Érdemrend", amit nem a felsőbb szervektől kapnak, hanem kis neveltjeiktől, akikkel sikerült magukat megszerettetniük, akik a legtöbb mosolyt fakasztják a kis, szüleiktől elhagyott gyermekek arcán. Valóban sikerült ez a pedagógusoknak és a nevelőknek? Azt hiszem, igen. Bizonyítékul mit is hozhatnék fel hirtelenében? Talán azt, hogy láttam az igazgató „bácsit" játszani a gyermekekkel. önfeledt, kacagó játék volt, amit a gyermekek a szüleikkel, testvéreikkel játszanak. Az a bizonyos „három lépés távolság", s nagy intézmény igazgatóját a gyermektől elválasztó fal nem volt sehol! S ez többet árult el nekem, mint a közei négyórás beszélgetés. A GYERMEK ÉS A TÁRSADALOM — A külföldi utakat a gyermek nem kapja ingyen — mondja az igazgató.- Munkaalkalmat teremtünk neki, s a kiadások egy részét maga fizeti. Nyáron egyhónapos gyümölcsszedő brigádon vesznek részt. Reggel öttől délután kettőiig igazán becsületesen dolgoznak — egyéni bérezés alapján. Délután pecáznak, szórakoznak, sportolnak. Saját autóbuszunk van. Bejárjuk az országot, a szomszédos országokat, a gyermekek számára kitárul a világ. . . Egy bejegyzés a csoportnaplóból 1977. július 14-én: „Eljött a várva-várt nap! Indulunk Lengyelországba! Reggel 6 harminckor megjöttek a fehérvárcsurgói pajtások. »Behajóztunk«. Megkésve értük el a határt. Nagy izgalommal vártak ránk Helena néni és Tadeusz bácsi — és hazafelé: A szép Tátra csodálása közben is felvillant előttünk kedves lengyel vendéglátóink arca, a sok szép élmény, s a kedves kisvárosok képe. . ." — A gyermekváros kis lakói annyi pénzt gyűjtenek össze a saját munkájukkal, hogy amikor elmennek tőlünk, a betétkönyvükön 10—15 ezer forint van. Ha okosan használják fel ezt az összeget, az induláshoz elég. Ha viszont a legtöbbször idézőjeles szülök csapdájába kerülnek, a pénzük egyik napról a másikra „elolvad". S ennek a veszélye bizony mindig fennáll. Maguk a gyermekek segélyalapot létesítettek a továbbtanulók megsegítésére. Ha pedig innét mennek férjhez, ajándékot is kapnak a gyermekvárostól. Nem vagyunk magányos sziget. Jelenleg negyven vállalattal és szocialista brigáddal van kapcsolatunk, s ezek a kapcsolatok nem formálisak. Országos összefogás eredménye volt a gyermekváros felépítése, és országos összefogás, segítő szándék eredménye az intézmény fenntartása is. Csepp csupán a tengerben, hogy óvodásainknak egyéni patrónusuk van, aki vasárnap mindig értük jön és, vissza is hozza őket. Ezek a családok rendszerint nagyon szeretik kis védencüket és később sem feledkeznek meg róla. MEGTANULTUNK EGY NYELVEN BESZÉLNI A gyermekvárosban hét szolgálati lakás van a családos alkalmazottak és egy teljes emelet a magánosok számára. Nem magyarázzuk bővebben meg, hogy nem volt könnyű itt, az intézmény falain belül kialakítani egy sajátos családi ritmust, hiszen örök készenlétet jelent az ilyen bentlakás. Itt az otthon falai üvegből vannak. Mégis szívesen vállalták a várható következményekkel együtt, úgy ahogy egy szocialista pedagógushoz, nevelőhöz illik. — Amikor idekerültem — mondja az igazgató —, azt éreztem, hogy nagyobb a tisztelet a megérdemeltnél. Aki urazott, rendszerint be akart.csapni. Azután rendbejött lassan minden. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy itt nem függ minden egy „mindenható" igazgatótól. Nekem is csak egy voksom van. Százötven ember helyett nem gondolkozhat egy. Az igazgatói tanács irányítja a gyermekváros életét, és a kilenc személy közül egy vaqyok én. S az igazgatói nimbuszból három év alatt sikerült lenyesegetnem minden vadhajtást. Minden héten összeültünk, kiértékeltük a munkánkat, megtárgyaltuk újabb feladatainkat, közben pedig megtanultunk egy nyelven beszélni. A komáromi Dobi István Gyermekváros él, küldetését teljesíti és a védencei szívén, elméjén méri a mérhetetlent, hogyan és mikor válik az ember emberré; a pedagógusi hivatás a legszebb, legnemesebb, legemberibb hivatássá. NAGY LÁSZLÓ ENDRE VAKARCS Misi a szőnyegre ejtette az újságot, behúnyta a szemét és nyújtózott egyet a heverőn. A sarokban szólt ugyan a tévé — valami Afrikáról szóló ismeretterjesztő filmet közvetítettek —, de így is üresnek tűnt neki a lakás és roppant egyedül érezte magát. Éva, a felesége, a konyhában ágyneműt vasalt; a gyerekek pedig szerteszéledtek a városban, ki-ki a saját kötelességei után. Ma valahogy különösen ingerelte őt ez a csöndes nyugalom, a kihalt lakásban szinte fölöslegesnek érezte magát. Igaz, évekkel ezelőtt éppen ilyen békés délutánokról álmodozott, mert akkor meg épp fordítva volt minden: egy percnyi szabad ideje sem akadt, s ki tudja mit adott volna azért, ha munkából hazajövet legalább néha ilyen gondtalanul leheveredhet. . . Ám akkoriban nem így volt! A gyerekek kicsinyek voltak, neki is körülöttük kellett forgolódnia. Igaz, mostanában bőven ráérne elugorni egy-egy sörre vagy holnap focimeccsre is kimehetne, de az időtöltésnek ez a módja valahogy nem volt az ínyére. Újabban egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy egy kis élénkséget, újra valamiféle sürgölődést szeretne maga körül látni a néma szobafalak helyett. Az ördögbe is, mindössze negyvenéves! Misi huszonegy éves volt, Éva két évvel fiatalabb, amikor házasságot kötöttek. Fiatalok és gondtalanok voltak, teli életkedvvel és elhatározásokkal. Ök ketten csak mosolyogni tudtak szüleik levert arcán és aggályoskodó szavain. — Ha legalább otthon maradnátok falun, de nektek a városba kell menni... Azt se bánjátok, hogy egyedül lesztek, ki segít majd, ha pelenkát kell mosni meg a gyerekekre vigyázni?! — mondogatták Misinek is, Évának is; de ők csak nevettek mindezen. És különben is, hiába rebesgetik a faluban, hogy „muszájból" siettetik a lakodalmat, Éva nem volt teherben. Egyszerűen úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, fölköltöznek a városba és ott élnek tovább. Elvégre a saját életükért ők felelősek, az már csak olyan szülői szokás, hogy mindenki a saját elképzelései szerint szeretné irányítani gyermekeinek sorsát... Misi állást is szerzett már Évának, egy külvárosi családi házban albérleti szobát is találtak; sőt, Misinek lakást is ígértek az üzemben! Kell-e ennél több a boldogsághoz?! Még albérletben laktak, amikor Éva egy napon azzal jött haza az orvostól, hogy teherbe esett. Misi azonnal intézkedni próbált, megsürgette a lakáskérelmet. A főnöke jóindulatúan megveregette a vállát: — Nyilvántartjuk az ügyet, tudjuk, hogy sürgős, de be kell látnia, nem egyedül van így. Amint lehetséges lesz, megkapja a lakást! — mondta barátságosan és újra a munkájába temetkezett. Éva kislányt szeretett volna, Misi — természetesen — fiút, de nem ellenkezett, amikor a szülés előtti hetekben felesége kislánynak való kelengyét vásárolt. És amit nem kapott meg az üzletekben, azt sajátkezűleg varrta meg. Amikor a mentők beszállították Évát a kórházba, Misinek tulajdonképpen már egészen mindegy volt, hogy fiú lesz-e vagy lány; számára csak az volt fontos, hogy Éva is, meg a csöppség is egészségesek legyenek. Türelmetlenül várta az örömhírt, de két napig hiába telefonált szinte óránként a szülészetre, mindig csak az a választ kapta, hogy a felesége még nem esett át a szülésen . . . De amikor a vonal túlsó végén azzal kezdte az ismert női hang, hogy gratulál, akkor meg nem akart hinni A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN § EMBERI SORSOK a fülének! Ikrei születtek, méghozzá két kislány! A testsúlyuk ennyi meg ennyi, a magasságuk pedig annyi és annyi . . . s mire fölocsúdott a csodálkozásból, már kattant is a telefon. Aznap kezdődött az a hajsza, amiből aztán évekig nem volt menekvés. Rögtön szaladnia kellett még egy babakelengyét venni, ami egy férfi számára nem éppen a legegyszerűbb feladat és „kétszemélyes" gyerekkocsira volt szüksége. Üzletből üzletbe szaladt, tulajdonképpen arra sem volt ideje, hogy egy órácskára leüljön a barátaival és a lányai egészségére koccintson. . . Csak este, amikor a sok szaladgálás után hullafáradtan az ágyba zuhant, akkor tűnődött el azon, hogy a remélt kisfiú helyett egyszerre két kislány apja lett! Két kislány... két kislány... Joli és Juli . . . ismételgette magában, amíg elaludt. Reggel újra a szülészetre vezetett első útja. A portán egy levél várta. Éva még kissé fáradt betűkkel írta, hogy a szülés borzalmas volt, de most már jól van, a kislányok aranyosak, Joli szeme fekete, Julié pedig kék. És nem felejtette odaírni a papírlap aljára: nagyon szereti Misit, alig várja már. hogy hazaengedjék. De addig se múljanak tétlenül a napok, próbálja hát újra megsürgetni a lakást, elvégre most már négyen vannak! Tényleg, a lakás! Misi azonnal ment és bekopogott főnöke ajtaján. Az igazgatóhelyettes széles mosollyal fogadta, kajánul kacsintva gratulált a ritka apai teljesítményhez, aztán kávéval kínálta és beszélgetés közben megnyugtatta: fél éven belül megkapja az ígért lakást, elvégre ikrekkel nem maradhat albérletben. Misi elégedetten, büszkén lépett ki a főnöki irodából, elvégre kétgyerekes családapa lett és éppen most intézte el azt is, hogy rövidesen saját lakásuk lesz! Az igazgatóhelyettes férfiason állta a szavát. Joli és Juli alig múlt el négy hónapos, amikor beköltözhettek a sajátjukba. Megtakarított pénzük nem volt, úgyhogy a bankban fölvett kölcsönből és szülői segítséggel rendezték be a háromszobás, erkélyes lakást. Ebben Éva volt a hangadó, ügyes kézzel maga varrta meg a függönyöket, fotelhuzatokat. Barátságos, meghitt otthont sikerült kialakítaniuk . . . Igaz, a különböző kiadások csökkentésére jól jött volna Éva fizetése is, de a két csöppség gyakran gyengélkedett, úgyhogy Jolit és Julit nem adhatták bölcsödébe. Éva remek asszony volt, ebből sem csinált gondot. A hat hónap lejártával GYES-en maradt, és közben a Népművészeti Bolt Vállalat számára vállalt otthoni munkát. Persze, mosott, főzött, takarított is. Reggel hat óra előtt kelt és este tíz óra előtt szinte sohasem került ágyba. Misi sem idegenkedett a házimunkáktól, ő is ügyes kézzel etette, fürösztötte lányait és sétálni is szívesen el-elvitte őket. (A befejezés lapunk jövő heti számában.) 17
