A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-02 / 22. szám
Látogatás a komáromi Dobi István Gyermekvárosban Szentiványi Jenő íróval és Hegedűs Bélával, a komáromi járási könyvtár igazgatójával jártam itt először, s amikor magam előtt láttam az író-olvasó találkozóra összesereglett soksok gyermeket, elhatároztam, hogy eljövök ide többször is, és írni fogok erről a kis gyermekvilágról. Ezekről a gyermekekről, akiket a szülők megfosztottak a gyermekkor örömeitől, de akiket egy igaz társadalom magához ölelt, hogy visszakerülhessenek az élet napos oldalára. S most itt vagyok. A modern épületcsoport útvesztőiben akár el is tévedhetnék, ha nem lenne kísérőm a ragyogóan tiszta folyosókon, a jó felszerelt tantermekben, a szobákban, az irodákban. Az osztályokból kihallatszik a tanítók és a diákok hangja. Itt énekelnek, amott a matematikával „birkóznak", a harmadik osztályban éppen földrajzóra van. Bukó Józsefnek, a gyermekváros igazgatójának ízlésesen berendezett, teremnagyságú dolgozószobájában kötök ki. Az igazgató óriási felelősséget vállalt magára. Hóromszázhúsz gyermek és százötven felnőtt van a keze alatt. Ennyi ember munkáját, tevékenységét, egyéniségét, munkamódszereit összehangolni, irányítani nem kis feladat. Ez nem iskola, ahonnan tanítás után a gyermekek és a pedagógusok hazamennek. Ezeknek a gyermekeknek iskolájuk és otthonuk is a gyermekváros. A pedagógusoknak és a nevelőknek a szülők szerepét is vállalniuk kell, különben az intézmény nem teljesíti feladatát . . .- Kérem, mondjon néhány szót magáról, igazgató elvtárs.- Pedagógiaszakos tanár vagyok. 1974-től pedig az intézet igazgatója. Itt lakunk a gyermekvárosban. A feleségem is pedagógus, jelenleg azonban a városi tanács elnökhelyettese.- Mit mondhatna a gyermekváros születéséről?- Bevezetőül annyit, hogy 1969-ben nyitotta meg kapuit. Előzőleg kormányhatározat született ilyen és hasonló intézmények létesítéséről. A kezdeti - és nem ellégé átgondolt - próbálkozások ugyanis nem hozták meg a kívánt eredményt.- Mik voltak ezek a kezdeti nehézségek?- Az állam kisajátított erre a célra más intézeteket, épületeket, kastélyokat. De ezek az óriási anyagi áldozatok, az átalakítás után sem feleltek meg a célnak. Ezeknek a gyermekeknek nem vaskos, öreg és nedves falakra, hodályokra, kaszárnyákra van szükségük, hanem családias, egészséges környezetre, sok világosságra, sok-sok napfényre. A hatvanas években — a szakemberek számítása szerint - a 300—320 fős nevelőintézeA gyermekváros bejárati része tek építése látszott a legcélszerűbbnek. Tehát hosszú nevelési időszakot lehetővé tevő intézetek létesítését határozták el. Olyan nevelő intézményekét, ahol az arra rászoruló gyermekeknek háromtól tizenhat éves korukig nyújthattak otthont. Ilyen ennek az intézménynél« is a szerkezeti felépítése. Nyolcvan óvodáskorú és kétszáznegyven 6—16 éves gyermek nyert nálunk elhelyezést, mivel a gyerekek nálunk tizenhat éves korukig tankötelesek. Ezek a számok meg is határozzák az intézmény profilját. Az ország különböző részeiben (más—más intézetekben) élő testvéreket hoztuk el ide. A gyermekváros lakóinak ötven százalékát ilyen testvérek teszik ki. Azt hiszem, ennek miértjét nem kell bővebben kifejtenem. Ha ezeknek a gyermekeknek többsége a szüleire nem is számíthat, legalább a testvéri szeretet ne legyen tőlük idegen érzés. Van nálunk hat, hét, de még nyolc gyermek is egy—egy családból. A gyermekek jelentős része, pontosabban ötvenhárom százaléka túlkoros, tehát nem abba az osztályba jár, amelyikbe járnia kellene. Ez pedig sok gondot és problémát jelent. Ez is olyan plusz-probléma, mellyel más pedagógusok nem igen találkoznak.- S a megoldás?- Anpint már mondottam, háromszázhúsz gyermek van itt nálunk, s százötven felnőtt gondoskodik róluk. Ez utóbbiak ötven százaléka pedagógus. Tehát minden két gyermekre jut egy felnőtt. Elmondhatjuk, hogy még nem sok ilyen intézmény van Magyarországon, de talán a világon sem. 1977. október 13-án Krocsány Dezső, a Szlovák Szocialista Köztársaság munkaügyi és szociális minisztere járt itt, s ezt írta az emlékkönyvbe: „Tiszta szívből induló elismerésünket fejezzük ki az önök humánus, mélyen emberi munkájához. Kívánjunk, hogy sok sikert érjenek el a további munkájukban." Segít a gyermekváros lakóinak a televízió, a sajtó, a város, a megye és az egész ország. Nem mindenki tudja még Komáromban sem, hogy egy-egy gyerek 35 000 forintba kerül évente. És ez nem kicsiség! Ha otthon lennének, aligha jutna rójuk enynyi, hiszen az igazgató szavait idézve: „A gyerekek hetven százalékának a szülei nem méltók arra, hogy példaképül szolgáljanak!" S ez még nagyon is szolid megfogalmazás. Hiszen rendszerint csak akkor jelentkeznek a „tisztelt" szülők, ha a gyermekük már pénzt keres, s akkor annak összegyűjtött pénze egyik napról a másikra eltűnik, lecsúszik a részeges apa és anya torkán. Ha a gyermek enged az álnok, nagyon is átlátszó hátterű csábításnak, a nevelőmunka eredménye egyszeriben semmivé válik. . . A gyermekeknek hiányzik a szülői, főként pedig az anyai szeretet még itt is, ahol mindent megkapnak.- Széppé, boldoggá akarjuk tenni ezeknek a gyermekeknek az életét is - mondja az igazgató. - De meleg szívvel és hideg fejjel kell szeretnünk őket! Nem szabad túldédelgetnünk ezeket a gyermekeket, már itt fel kell készülniük arra, hogy az, élet nem csupán simogatósból és szeretetből áll össze. S hogy egy kis önállóságra szoktassuk őket, havonta egyszer nem főz a konyha a számukra. Ilyenkor maguk gondoskodnak magukról, üzletbe mennek, bevásárolnak, sütnek és főznek. Nekünk is hoznak a főztjükből, ha igazán jól sikerül. És miért ne sikerülne, hiszen egyébké/it sincsenek kirekesztve a konyhából. Az Úttörő-ligetben hatszóz facsemetét ültettek ki a gyermekváros lakói, és naponta száz kanna vizet A gyermekváros kis lakóinak egy csoportja „HIDEG FEJJEL - MELEG SZÍVVEL
