A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-02 / 22. szám

Há/áiian > Mogalaknlásának 30. óv i avathat az agykon várispán utó.#. IV mosterldvés/ok cóhónok tekintet# gíirkiitatósi íioszáinoló a nagyobbak szőnyege a zene képzeletbeli színé­ben játszik, tehát kék; a talon függő gobelin pedig egy valósága« kalen­dárium: az esztendő hónapjait 12 ma­dár, az 52 hetet ugyanennyi pillangó, az esztendő 365 napját pedig pon­tosan ennyi szinárnyalat jelképezi. És ez még nem minden, hiszen a Napot jelző sárgás korongba hét grammnyi arany van beleszöve! A szikrák ter­mében annyi a játék, hogy akár egy kisebb játékkereskedés is megirigyel­hetné az ilyen választékot; az olvasó­teremben pedig nemcsak a gazdag könyvtár jelent komoly értéket, hanem a padlót borító szőnyeg is, amelyet az emberiség által eddig használt kü­lönböző betűtípusok mintái díszítenek.- Tulajdonképpen a régmúlt idők üzenete ez a mának, amely egyben olvasásra, tanulásra és barátkozásra is serkent - mondja csöndesen Josef Mizera, miközben a teremben izgal­mas vetélkedő zajlik: egy rögtönzött irodalmi és történelmi kérdés-felelet játékban harmadikosok és negyedike­sek mérik össze tudásukat. A rajzteremben csend van, csupán a ceruzák hegyének sercegése haitik és olajfesték illata csiklandozza az ember orrát. Az nyolc-tíz éves gyere­kek ujjacskái újra meg újra végigsik­­lanak a rajzlapokon, szabadon szár­nyaló gondolataik egyre színesebb, egyre konkrétabb formát öltenek. Az eleinte óvatos, bátortalan vonalak ma­darakká, autókká, dúslombú fákká, kócos napsugarakká, bohócokká és ki­­-álykisasszonyokká alakulnak... egy szőke kislány pedig már egy kész raj­zot tart elém:- Nézd, ilyen szép az én édes­anyám! — mondja büszkén, de ekkor mintegy varázsütésre mindenkinek megered a nyelve, mindenki egyszerre akarja elmagyarázni, hogy mit rajzolt és mi az, amivel még ki kell egészí­tenie alkotását... Pali, Judit, Pepo, Anni, Évi, Honza neve kerül a no­teszomba; és ki tudja, hátha egyszer majd ismert festőkként vagy szobrá­szokként találkozom a nevükkel. A folyosón véletlenül a gyermekház májusi rendezvényeit hirdető plakáto­kon akad meg a tekintetem. Ízelítőül - pusztán találomra - hadd másol­jak ide néhányat az elmúlt hetek gazdag műsorából: közlekedési sza­bályokat népszerűsítő színielőadás, ba­baruha divatbemutató, az Afrikai ma­dár című japán kalandfilm, a Mus­­tang-együttes fellépése a Pionírszövet­ség megalakulásának 30. évfordulója tiszteletére, gyermeknapi dalostdlálko­­zó, mesedélutánok, filmvetítéssel egy­bekötött beszélgetés az állatkert új­donságairól és személyes találkozás Vladimír Remekkel, hazánk első űr­hajósával! • • • Persze, ez az épület nem is lehetne igazi kastély, ha azért időről időre nem elevenednének meg falai között a régmúlt idők eseményei. Például a Hamupipőke-bálon vagy a várispáni ünnepségeken... Ekkor van itt csak igazán vigság, ilyenkor áll a bál és kavarog a karneváli tö­meg; vagy éppen a különböző céhek tagjává ütnek valakit, feltéve, ha si­kerrel állja a mestervizsgát. Nemhogy a gyerekeknek, még a felnőtteknek is élmény egy ilyen vi­dám mulatság! Mindenki különböző jelmezekben, korabeli kosztümökben feszít. Az ajtó­ban őrség áll, a lépcsőkön épp egy török szultán érkezik... De mit ad a véletlen: egy kéményseprő toppan a szultán elé és egy pillanatig gátolja őt a továbbhaladásban. A szultán ér­ti a tréfát, odaszól az őrségnek: „Csináljon valamit, hát ne várakoz tassanak! Egy szultánt! Micsoda ar­cátlanság?!“ Az őr utat nyit és meghajol: „Elnézést uram! Parancsoljon, fá­radjon beljebb"! Kisvártatva megszólalnak a harso­nák. Műsorral kezdődik az ünnepély, utána egymást szórakoztatja a gom­ba és a földgömb, az indiai kigyóbü­­völö és Piroska, egy hercegkisasszony meg egy kertész és a többi jelmez. A szultán éppen egy eszkimó kislánnyal táncol és réges-régen elfelejtette ér­kezésének zavaró körülményeit... Hirtelen újabb harsonaszó csendül: a tekintélyes várispán már elfoglalta helyét, kezdődhetnek a különböző cé­hek „felvételi“ vizsgái. Mert például aki a hóhérok céhének tagja kíván lenni, annak egy igazi cseh knédľ' kell szempillanatok alatt miszlikké aprítania; aki a gyertyaelfújás tudo­mányában kíván jeleskedni, annak öt méter hosszú, kanócot kell elfújnia; aki pedig a felcserek tiszteletet ér­demlő céhébe kiván belépni, annak viszont - mór bocsánat, de Így van! egy gomőolyagnyi toalettpapírral kell a lehető legfürgébben körülteker­nie a királyi hadak sebesült katoná­ját. .. Valóban, akár egy mesekastély­ban!. És ami ennél is fontosabb: hogy a gyerekek önfeledten szórakoznak és mindenfajta gond távol van innen. • • • Búcsúzóul Josef Mizera a kastélyudva­rig kisér. Itt, az öreg falak gyűrűjében jut eszébe: a legközelebbi hetekben várják az országos gyermekház két­milliomodik látogatóját! Ez a szám önmagáért beszél, aligha találni e „mesekastély“ dolgozói kiváló munká­jának jobb bizonyítékát. Kérdezem az igazgatót, vajon mi az az ellenszolgáltatás, amit ök kap­nak a gyerekektől az itt töltött délu­tánokért meg szombat-vasárnapokért2 Hosszasan tűnődik, aztán csak ennyit mond:- Ha a nálunk járt gyerekek azzal toppannak be otthon, hogy nagysze­rűen érezték magukat itt! Számunkra ez a legnagyobb öröm... Útravalóul pedig a telkemre köti: ír­nám meg, hogy feltétlenül várják a Csehországba vagy Prága környékére kiránduló csallóközi, gömöri vagy akár bodrogközi gyerekek látogatását is! Pontos címük: Hradčany, Jiŕská ut­ca. S a boltíves kapuk egyikében ott a tábla: A CSEHSZLOVÁKIÁI GYER­MEKEK HÁZA! FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY

Next

/
Thumbnails
Contents