A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 20. szám
A MESÉK VONZÓ Közismert, hogy Rócz Olivér költőként, a Kassai dalok című versesgyűjteményével kezdte meg irói pályáját. Hviezdoslav Véres szonettjei-nek átültetése, majd a Puffancs, Göndör és a többiek című ifjúsági regénye után a Megtudtam, hogy élsz című nagyszabású, a szlovákiai magyar irodalom egyik legkiválóbb regényével tette ismertté nevét és került Íróink élsorába. Köztudott az is, hogy a görög és latin nyelv mellett a nagy európai nyelvek, az orosz, angol, francia és német nyelv alapos tudója, s nincs szüksége nyersfordításokra; csupán a kínai, japán és perzsa költők verseinek' átültetésénél támaszkodik angol műfordítók munkáira. A nemrég „Csillagsugárzás" cimmel megjelent több mint négyszázoldalas kötete műfordításainak legjavát tartalmazza. Átfogóan és sokrétű ismerettel kalauzolja olvasóit a világirodalom költészetében az i. e, 650 körül élt Arkhilokhosztól, Szapphótól, a kínai Kung Fu-cetöl kezdődően napjainkig. Egyetérthetünk a kötet fülszövegével, mely szerint nem felfedezni akarja a világiírót, hanem egységbe foglalni. Az egységet azzal éri el, hogy a költészetet a társadalmi fejlődés, a történelem dokumentumaként értelmezi, s . . . kordokumentumok segítségével hatalmas történelmi keretbe foglalja műfordításait. A testes kötet legnagyobb érdeme, hogy valóban kortörténeti dokumentumként hat: a világ történelmi, társadalmi és kulturális változásairól ad költői átérzéssel, igen művelten és igen tudotton áttekintést. Az anyag olyan nagy, hogy ebben a számomra szűkre szabott terjedelemben csak dióhéjban áll módomban utalni a francia költőkre, köztük nem hiányzik a legtöbbet fordított Francois Villon, Ronsard, Musset, Francis Jammes, Baudelaire, Rimbaud vagy korunk nagy franciái közt Apollinaire, Verlaine, Cocteau és Eluard. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha például Rimbaud esetében összehasonlításokkal élek. A völgy alvóját évtizedekkel ezelőtt A völgyben egy katona alszik cimmel Kosztolányi Dezső fordította le, s a szonet utolsó három sora nála igy hangzik: Hiába illatoz neki o puha pázsit A napban aluszik, a keze halavány. Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán. Rácz átültetése mintha jobban közelítené meg a francia költő sajátos hangját: Orrcimpáján nem érez illatot, keze a szívén, nézi a napot, s halántékán két bíbor lyuk virágzik. Egy másik Rimbaud verset — Az árokpart költője a címe — Kóborlásaim címmel Radnóti Miklós fordította. Idézem itt a szonett utolsó három sorát: rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át, térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! Rácz fordításában: Torz árnyak közt, rímelve szüntelen mint méla lantot pengette kezem cipőm madzagját, húrját szívem dalának. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ebben az esetben Rácz közelítette meg költőibben az eredeti vers sajátos szépségét. A német költők között Goethe öt verssel szerepel, köztük találjuk a nyolc rövid soros Vándor éji dalát-t, a világirodalom költészetének egyik legragyogóbb gyöngyét. Századunknak számos magyar lirikusa ültette át ezt a versremeket és Rácz nyelvi bravúrját, műfordítói tehetségét dicséri, hogy egy jottányit nem marad le a népes sorból. „Ober alle Gipfel die Ruh“ — kezdődik Goethe nyolcsorosa, amely Rácz fordításában így hangzik: Minden égi bércen csend ül. Lombon a levél sem rezdül. Szellő se jár A madár is hallgat az ágon; várj, mór az álom rád is leszáll. A legnagyobb teret Heinrich Heinének, a Buch der Lieder költőjének szenteli. Tizenhárom versét találjuk a kötetben, köztük a sokszor átültetett Lőréiéit. a német lírának ezt a Hitler idején „népköltészetnek" nyilvánított remekét. A csufondáros hangú Donna Klára szerencsés átültetésben szerepel a kötetben. Kár, hogy az Atta Troli és a Belzacar hiányzik a sorból. Nélkülözzük ezeket a verseket ugyanúgy, mint a német költészet már gyöngyszemét, a Der Säger-1, a Handschuh-t, az Ibikusz darvait vagy a Kezességet. Remélem, hogy az említett versremekek átültetésére is vállalkozik. Végezetül utalnom kell a kötet Előszó helyett genezis című bevezető írására. Vallomás ez a műfordító nekibuzdulásáról, arról a nehéz útról, amelyen a formo keresése közben a gondolatnak nem szabad elvéreznie. Rácz száznál több költőt fordított és elismeréssel kell megállapítanunk, hogy a költőket nem a maga lirikusi hangján — egyhúrúan — szólaltatta meg, és nem tartjuk kérkedésnek, hogy „egy-egy metaforát, szóképet, újabb veretű sort, szófűzést, rímpárt, hangulatos jelzőt" ötvözött bele Stevensonba, Cocteau-ba. Hviezdoslavba vagy akár Miltonba, vagy a nagy humanista Dimitrie Cantemir költeményébe. A csehszlovákiai magyar irodalom büszke lehet arra a tényre, hogy a Csillagsugárzással igen erőteljesen friss csapást vágott a magyar műfordítás sűrű erdejében. Abban a sorban, amelynek élén Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula után Képes Géza, Garay Gábor, Rab Zsuzsa és Tandori Dezső áll. EGRI VIKTOR VILÁGA Régi szagok, illatok, színek buknak elő a gyermekkorra emlékezve. Lassan homályba merülő délutánok, madaras reggelek, sárkányos, manós esték vagy csak egyszerű, kis bárányfelhők, homokvárak, rongybabák. Az enyészet nyitott torka felé menetelő, visszafordíthatatlan ólomkatonák az emberi lét legboldogabb és legszabadabb idejéből. És mesék, mesék, mesék. . . S mert az ember — ha így igaz — szabadnak született, eszével, erejével tiltakozik az enyészet ellen, s a mesék — csodák csodája — elé állnak, fölsorakoznak bármikor. Átlényegülve vagy eredetien, hívatlanul is gyakran, csak úgy a semmiből, vagy indok nélkül — mert hisz hogyan is vallaná be a felnőtt ember, hogy néhanapján szüksége van rájuk, s hogy eszébe jut a szegényember legkisebb fia, az erdőt kerítő furfangos ember vagy a hét mérföldet lépő csizma. Mosolyogni való nosztalgia. Pedig a gyerekkor ellen nem lehet lázadni, mint ahogy balgaság a szabadságot elutasítani. Igy vagy úgy, de a gyerekkor meséi formálják érző emberré az embert, teszik teljessé egy életre. A mese tehát létfontosságú. A rövid kitérő az örömé. Mert őszintén kell örülnünk egy-egy jó mesekönyvnek, a kicsikhez szóló versikés kötetnek. Különösen akkor, ha vajúdó gyermekirodalmunk műhelyéből kerül ki, s ha minőségi. Régóta sírjuk: nálunk nem születnek igazán jó, színvonalas mesék, gyerekversek. Ha néhanap világra is jönnek, több a torzszülött, mint az egészséges. Egykarúak, egylábúak, egyszeműek, csonkák. Nem tudunk játszani, vagy csak nem akarunk? Vagy ennyire mogorvák lennénk? Nehéz „gyermekül" gondolkodni, írni. Pedig akad itt-ott gyöngyszem is, tiszta búzaszem az ocsú között, csak föl kell figyelni rájuk, kiválogatni őket, csokorba fűzni, különben elkeverednek a rosszak között. Fogadjuk hát örömmel a Madách Könyvkiadó kiadványát, amely tizenkét hazai magyar költő gyermekverseit nyújtja a kicsiknek. Mór a kötet címe ötletes: Tapsiráré-tapsórum (Varga Imre: A kőbábu életre kel című verséből véve), ami persze önmagában nem jelentene semmit, ám maga a kötet anyaga is igazolja az ötletes címet, a szép borítót s magát a szerkesztői igyekezetei: minél jobb, minél szebb gyerekverseket tenni a legkisebbek elé. Csupán sejtem, de igazolva látszik, hogy Zalabai Zsigmondot ez a szerkesztői elképzelés, koncepció vezérelte a válogatáskor. A gondos válogatás eredménye: a hatvanhárom vers valóban tarka csokrot képez, érdekeset, színeset: vonzó világot a kicsik szómára. A három ciklusba sorolt anyag első része — mint a fülszövegben olvasható — az erdő-mező virágával, a természet jelenségeivel ismerteti meg a gyermekolvasót, nem takargatva a kedves kis állatok huncutságait, csintalanságait sem. S bár a második ciklusban is olvasható egy-két hasonló versike (A szegény ember és a kisegerek, Aranyhal), a ciklusos beosztás indokolt. Különösen a harmadik rész igazolja ezt, ahol hosszabb lélegzetű versek váltják egymást (köztük két népmesefeldolgozás) tematikailag is elkülönülve a rövidebb mondókáktól, kiszámolóktól, tréfás hangvételű versikéktől. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy lényeges minőségbeli különbségek lennének a hosszabb és a rövidebb versek vagy a külön-külön önálló egységet képező között, hiszen mind az utolsóban, mind az elsőben vagy a középsőben találhatunk különösen kedves és életrevaló darabokat. Négysoros és kétszázsoros gyerekvers lehet ugyanolyan jól megírt, ha igazi költő vetette papírra. Igy lehet megragadó Kulcsár Ferenc Rigó, rigója mellett (amit a kötet egyik legkedvesebb versének tartok) akár Veres János népmesefeldolgozásainak népi-szürrealisztikus képsorozata, akár Tóth László vagy Varga Imre néhány verse — akik egyébként a legmesszebb merészkednek. De ugyanígy szólhatnánk külön-külön a többi szerzőről is. Amiben ez a kötet különbözik eddigi hazai magyar gyerekverstermésünktól, az a fokozottabb igényesség. Hiányzanak a látszatversek, a rímfaragás s az öncélú játszadozás (vagy ha ez utóbbi elő is fordul helyenként, akkor a kellő színvonalon). A szerkesztés igazolja,- hogy igenis van jó színvonalú gyermekverstermésünk, csak következetesen kell szelektálni, válogatni, összegyűjteni őket. Külön szót érdemel az illusztrátor, Jaksics Ferenc munkája, akinek szín- és ötletgazdagsága, versérzékenysége kiválóan egészíti ki a kötetet. Tudjuk, mennyi múlik ezen, lévén szó éppen a legfogékonyabb olvasórétegről, a gyerekekről, akik helyett természetesen nem beszélhetünk, csak sejthetjük, elnyeri-e tetszésüket a könyv. Reméljük, igen. KOVESDI KAROLY CSILLAGSUGÁRZÁS rácz Olivér műfordításai 14
