A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-19 / 20. szám

A MESÉK VONZÓ Közismert, hogy Rócz Olivér köl­tőként, a Kassai dalok című versesgyűjteményével kezdte meg irói pályáját. Hviezdoslav Véres szo­­nettjei-nek átültetése, majd a Puf­fancs, Göndör és a többiek című ifjú­sági regénye után a Megtudtam, hogy élsz című nagyszabású, a szlovákiai magyar irodalom egyik legkiválóbb re­gényével tette ismertté nevét és került Íróink élsorába. Köztudott az is, hogy a görög és latin nyelv mellett a nagy európai nyelvek, az orosz, angol, fran­cia és német nyelv alapos tudója, s nincs szüksége nyersfordításokra; csu­pán a kínai, japán és perzsa költők verseinek' átültetésénél támaszkodik an­gol műfordítók munkáira. A nemrég „Csillagsugárzás" cimmel megjelent több mint négyszázoldalas kötete műfordításainak legjavát tartal­mazza. Átfogóan és sokrétű ismerettel kalauzolja olvasóit a világirodalom köl­tészetében az i. e, 650 körül élt Ark­­hilokhosztól, Szapphótól, a kínai Kung Fu-cetöl kezdődően napjainkig. Egyetérthetünk a kötet fülszövegével, mely szerint nem felfedezni akarja a világiírót, hanem egységbe foglalni. Az egységet azzal éri el, hogy a költésze­tet a társadalmi fejlődés, a történelem dokumentumaként értelmezi, s . . . kor­dokumentumok segítségével hatalmas történelmi keretbe foglalja műfordítá­sait. A testes kötet legnagyobb érdeme, hogy valóban kortörténeti dokumentum­ként hat: a világ történelmi, társadal­mi és kulturális változásairól ad költői átérzéssel, igen művelten és igen tu­dotton áttekintést. Az anyag olyan nagy, hogy ebben a számomra szűkre szabott terjedelem­ben csak dióhéjban áll módomban utal­ni a francia költőkre, köztük nem hi­ányzik a legtöbbet fordított Francois Villon, Ronsard, Musset, Francis Jam­­mes, Baudelaire, Rimbaud vagy korunk nagy franciái közt Apollinaire, Verlai­ne, Cocteau és Eluard. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha például Rimbaud esetében összeha­sonlításokkal élek. A völgy alvóját évti­zedekkel ezelőtt A völgyben egy kato­na alszik cimmel Kosztolányi Dezső for­dította le, s a szonet utolsó három sora nála igy hangzik: Hiába illatoz neki o puha pázsit A napban aluszik, a keze halavány. Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán. Rácz átültetése mintha jobban köze­lítené meg a francia költő sajátos hangját: Orrcimpáján nem érez illatot, keze a szívén, nézi a napot, s halántékán két bíbor lyuk virágzik. Egy másik Rimbaud verset — Az árokpart költője a címe — Kóborlása­im címmel Radnóti Miklós fordította. Idézem itt a szonett utolsó három so­rát: rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át, térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! Rácz fordításában: Torz árnyak közt, rímelve szüntelen mint méla lantot pengette kezem cipőm madzagját, húrját szívem dalának. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ebben az esetben Rácz közelítette meg költőibben az eredeti vers sajátos szépségét. A német költők között Goethe öt verssel szerepel, köztük találjuk a nyolc rövid soros Vándor éji dalát-t, a világirodalom költészetének egyik legragyogóbb gyöngyét. Száza­dunknak számos magyar lirikusa ültet­te át ezt a versremeket és Rácz nyel­vi bravúrját, műfordítói tehetségét di­cséri, hogy egy jottányit nem marad le a népes sorból. „Ober alle Gipfel die Ruh“ — kezdődik Goethe nyolcsorosa, amely Rácz fordításában így hangzik: Minden égi bércen csend ül. Lombon a levél sem rezdül. Szellő se jár A madár is hallgat az ágon; várj, mór az álom rád is leszáll. A legnagyobb teret Heinrich Heiné­nek, a Buch der Lieder költőjének szen­teli. Tizenhárom versét találjuk a kö­tetben, köztük a sokszor átültetett Lő­réiéit. a német lírának ezt a Hitler idején „népköltészetnek" nyilvánított re­mekét. A csufondáros hangú Donna Klára szerencsés átültetésben szerepel a kötetben. Kár, hogy az Atta Troli és a Belzacar hiányzik a sorból. Nélkülöz­zük ezeket a verseket ugyanúgy, mint a német költészet már gyöngyszemét, a Der Säger-1, a Handschuh-t, az Ibi­­kusz darvait vagy a Kezességet. Remé­lem, hogy az említett versremekek át­ültetésére is vállalkozik. Végezetül utalnom kell a kötet Elő­szó helyett genezis című bevezető írá­sára. Vallomás ez a műfordító neki­buzdulásáról, arról a nehéz útról, a­­melyen a formo keresése közben a gon­dolatnak nem szabad elvéreznie. Rácz száznál több költőt fordított és elisme­réssel kell megállapítanunk, hogy a köl­tőket nem a maga lirikusi hangján — egyhúrúan — szólaltatta meg, és nem tartjuk kérkedésnek, hogy „egy-egy me­taforát, szóképet, újabb veretű sort, szófűzést, rímpárt, hangulatos jelzőt" ötvözött bele Stevensonba, Cocteau-ba. Hviezdoslavba vagy akár Miltonba, vagy a nagy humanista Dimitrie Can­­temir költeményébe. A csehszlovákiai magyar irodalom büszke lehet arra a tényre, hogy a Csillagsugárzással igen erőteljesen friss csapást vágott a magyar műfordítás sűrű erdejében. Abban a sorban, a­­melynek élén Babits Mihály, Tóth Ár­pád, Kosztolányi Dezső, Radnóti Mik­lós, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula után Képes Géza, Garay Gábor, Rab Zsu­zsa és Tandori Dezső áll. EGRI VIKTOR VILÁGA Régi szagok, illatok, színek buknak elő a gyermekkorra emlékezve. Las­san homályba merülő délutánok, madaras reggelek, sárkányos, ma­­nós esték vagy csak egyszerű, kis bárányfelhők, homokvárak, rongy­babák. Az enyészet nyitott torka felé menetelő, visszafordíthatatlan ólomkatonák az emberi lét leg­boldogabb és legszabadabb idejé­ből. És mesék, mesék, mesék. . . S mert az ember — ha így igaz — szabadnak született, eszével, erejé­vel tiltakozik az enyészet ellen, s a mesék — csodák csodája — elé állnak, fölsorakoznak bármikor. Átlényegülve vagy eredetien, hívat­lanul is gyakran, csak úgy a sem­miből, vagy indok nélkül — mert hisz hogyan is vallaná be a felnőtt ember, hogy néhanapján szüksége van rájuk, s hogy eszébe jut a sze­gényember legkisebb fia, az erdőt kerítő furfangos ember vagy a hét mérföldet lépő csizma. Mosolyogni való nosztalgia. Pedig a gyerekkor ellen nem lehet lázadni, mint ahogy balgaság a szabadságot elutasíta­ni. Igy vagy úgy, de a gyerekkor meséi formálják érző emberré az embert, teszik teljessé egy életre. A mese tehát létfontosságú. A rövid kitérő az örömé. Mert őszintén kell örülnünk egy-egy jó mesekönyvnek, a kicsikhez szóló versikés kötetnek. Különösen akkor, ha vajúdó gyermekirodalmunk mű­helyéből kerül ki, s ha minőségi. Régóta sírjuk: nálunk nem szület­nek igazán jó, színvonalas mesék, gyerekversek. Ha néhanap világra is jönnek, több a torzszülött, mint az egészséges. Egykarúak, egy­­lábúak, egyszeműek, csonkák. Nem tudunk játszani, vagy csak nem akarunk? Vagy ennyire mogorvák lennénk? Nehéz „gyermekül" gon­dolkodni, írni. Pedig akad itt-ott gyöngyszem is, tiszta búzaszem az ocsú között, csak föl kell figyelni rájuk, kiválogatni őket, csokorba fűzni, különben elkeverednek a rosszak között. Fogadjuk hát öröm­mel a Madách Könyvkiadó kiadvá­nyát, amely tizenkét hazai magyar költő gyermekverseit nyújtja a ki­csiknek. Mór a kötet címe ötletes: Tapsi­­ráré-tapsórum (Varga Imre: A kő­­bábu életre kel című verséből véve), ami persze önmagában nem jelentene semmit, ám maga a kötet anyaga is igazolja az ötletes címet, a szép borítót s magát a szerkesz­tői igyekezetei: minél jobb, minél szebb gyerekverseket tenni a leg­kisebbek elé. Csupán sejtem, de igazolva látszik, hogy Zalabai Zsig­­mondot ez a szerkesztői elképzelés, koncepció vezérelte a válogatáskor. A gondos válogatás eredménye: a hatvanhárom vers valóban tarka csokrot képez, érdekeset, színeset: vonzó világot a kicsik szómára. A három ciklusba sorolt anyag első része — mint a fülszövegben olvasható — az erdő-mező virágá­val, a természet jelenségeivel ismer­teti meg a gyermekolvasót, nem takargatva a kedves kis állatok huncutságait, csintalanságait sem. S bár a második ciklusban is olvas­ható egy-két hasonló versike (A sze­gény ember és a kisegerek, Arany­hal), a ciklusos beosztás indokolt. Különösen a harmadik rész igazol­ja ezt, ahol hosszabb lélegzetű versek váltják egymást (köztük két népmesefeldolgozás) tematikailag is elkülönülve a rövidebb mondó­­káktól, kiszámolóktól, tréfás hang­vételű versikéktől. Ez persze koránt­sem jelenti azt, hogy lényeges mi­nőségbeli különbségek lennének a hosszabb és a rövidebb versek vagy a külön-külön önálló egységet képező között, hiszen mind az utol­sóban, mind az elsőben vagy a középsőben találhatunk különösen kedves és életrevaló darabokat. Négysoros és kétszázsoros gyerek­vers lehet ugyanolyan jól megírt, ha igazi költő vetette papírra. Igy lehet megragadó Kulcsár Ferenc Rigó, rigója mellett (amit a kötet egyik legkedvesebb versének tar­tok) akár Veres János népmese­feldolgozásainak népi-szürrealiszti­­kus képsorozata, akár Tóth László vagy Varga Imre néhány verse — akik egyébként a legmesszebb me­részkednek. De ugyanígy szólhat­nánk külön-külön a többi szerző­ről is. Amiben ez a kötet különbözik eddigi hazai magyar gyerekvers­­termésünktól, az a fokozottabb igé­nyesség. Hiányzanak a látszat­versek, a rímfaragás s az öncélú játszadozás (vagy ha ez utóbbi elő is fordul helyenként, akkor a kellő színvonalon). A szerkesztés igazol­ja,- hogy igenis van jó színvonalú gyermekverstermésünk, csak követ­kezetesen kell szelektálni, válogat­ni, összegyűjteni őket. Külön szót érdemel az illusztrá­tor, Jaksics Ferenc munkája, akinek szín- és ötletgazdagsága, vers­érzékenysége kiválóan egészíti ki a kötetet. Tudjuk, mennyi múlik ezen, lévén szó éppen a legfogé­konyabb olvasórétegről, a gyere­kekről, akik helyett természetesen nem beszélhetünk, csak sejthetjük, elnyeri-e tetszésüket a könyv. Re­méljük, igen. KOVESDI KAROLY CSILLAGSUGÁRZÁS rácz Olivér műfordításai 14

Next

/
Thumbnails
Contents