A Hét 1979/1 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 20. szám
KORTÁRSAINK Nagy László A költők, sok száz éves tapasztalat szerint, csapatosan „születnek“. Amit úgy kell értenünk — nekünk olvasóknak —, hogy a nagy történelmi és társadalmi változások idején az igazság kimondására szinte mindig létrejön az az ifjú szívekből álló költő-csapat, amely szájában hordja és kimondja az Igét. Az 1945 utáni történelmi változás egy ifjú sereget választott ki a népből, akik az újonnan felállított népi kollégiumokban készültek fel, tudással, az életre. Történetesen a József Attiláról elnevezett népi kollégiumban került egymás mellé három dunántúli ifjú: Biáról juhász Ferenc, Bazsiból Simon István és a Somló-hegy melletti Felsőiszkáz községből Nagy László. Az ifjú kollégisták fiatal költőkké váltak, akik jelszónak a „lobogónk: Petőfi!" forradalmi mondást választották. Ám az ifjú költők az 1950-es és az 1960-as években, esztendőkkel megsúlyosodva, élettapasztalatokkal gazdagodva mind jobban kezdték — a modern költészet eszközeivel — körültapogatni a valóságot. Mondanivalójuk bonyolultabb, stílusformájuk összetettebb, világlátásuk felnőttebbé vált. — Miért csodálkoznak a verset szerető olvasók ezen a változáson? - mondta egy ízben, szintúgy csodálkozva, a 40 éves Nagy László. - Senki sem gondolt ilyenkor a népdol. a népi költészet fenemód furcsa változásaira és változataira? S elmondotta, hogy mennyit tépelődött azon, hogy legerőteljesebb költőink, Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady mennyit merítettek a népköltészetből. S ezért az ő számára, s nemzedéke számára mennyire fontos volt ez a kettős ösztönzés: a magyar klasszikus költészeté és a népköltészeté.- Gondoljunk csak erre az ismert magyar népdalra: Hadihajó o tenger közepébe/Megakadt a csipkebokor tövébe... - s mutatóujjával kíséri a népdal szövegének ritmusát. — Hogyan került egy csipkebokor éppen a tenger közepébe, s ha már odakerült, miként akadhatott meg benne éppen egy dromedár hadihajó? Felnevet, s a népdol folytatását mondja. — Ho a népköltészetnek, vagyis a népnek ilyen erős a fantáziája, ilyen képszerű a szimbolikája, akkor egy XX. századi költőnek, éppen mert a szülei még közvetlenül a néphez tartoztak falun, már nem lehet hasonló képzelőereje? Arany János műköltészetnek nevezi az ismert költők által írott verseket, dehát ez a műköltészet az adott és elképzelt világ szintézise, azon a fokon, amit a nép már kifejezni nem képes, csupán elképzelni vagy megálmodni tud. A beszélgetés az Élet és Irodalom hetilap szerkesztőségében folyik, ahol a költő Nagy László volt egy esztendővel ezelőtt bekövetkezett haláláig talán a leqszorgalmasabb munkatárs. A költészeti rovat tartozott hozzá? Nem, hanem képszerkesztő volt, hiszen fiatal korában festő akart lenni, s a képzőművészeti főiskolával is megpróbálkozott. De milyen lehet Felsőiszkáz, szülőfaluja? Egy hosszú utazás, végig a dunántúli tájon, éppen a Somlóhegy mellett vitt el, s így bekanyarodtunk az autóval Nagy László édesanyjának házához. Diót szedett, ősszel, amikor megleptük. örült minden látogatójának, aki a messzire szakad, Budapestre költözött költőfia ismerősi-köréhez tartozik. Hiszen a másik fia is, a kisebbik, szintúgy Budapesten él, s a bátyja „mesterségét" folytatja. Nagy László öccse, Ágh István néven, költő. S ott a diófa alatt kezd el mesélni régi történeteket a fiáról, ki gyermekkorában mindig táltossá szeretett volna válni. A porasztgyerek számára, aki már diákoskodott a gimnáziumban, ugyanúgy folytatódott a mezőgazdasági munka a hosszú szünidőkön, mint otthonmaradt elemista társai számára, akik viszont mind a négy évszakot, a paraszti munkák megszokott rendje szerint, végigdolgozták. Nagy Lászlónak a lovakat kellett őriznie. Am előbb álmodozott, majd fehér papírra rövid kis ceruzával feljegyezte gondolatait, versbe rakva azokat, majd elaludt. A vizes füvön hosszan tartott az álom, s amikor felébredt, az őrzésre rendelt lónak se híre, se hamva. Fél éjszakán át kereste-kutatta, zsombékokon, vízmosásokon, sáros árkokon ót. A ló végre meglett, hazavitte, s a szigorú édesapa erősen megfenyítette, honv máskor jobban vigyázzon a rábízott jószágra. A fiatal fiú a vizes füvön való alvástól, felfázástól ágynak esett, több napig élet-halál között volt, s lába örökre megsínylette ezt a különös lovat hajszoló éjszakát. Nagy Lászlót költőként nemcsak a magyar népköltészet és a történelmi hagyomány érdekelte, hanem a délkeleteurópai népek életsorsa is. Éveket töltött Bulgáriában, megtanulta a balkáni nép nyelvét, hogy lefordíthassa magyarra népköltészetüket, klnszszikus költőiket. A 40 éves költő önvallomása így hangzik:- Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmarodásunKért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már „megbűnhődött" jövőhöz. Válaszom csak a hűség és vállalkozás nehézségét jelzi, s mert nem állok válaszút előtt, nem tartom illőnek hogy mérlegre tegyem keserves fényűzésem.. . Nagy László életútja hamar menszakadt: az 1925-ben született Kossuth-díjas költő 53 éves korában meghalt. Életműve mégis egész. TÓBIÁS ÁRON NAGY LÁSZLÓ versei: HALALLAL ELEK, NEM KENYÉRREL Ríkattalak, lelked megaláztam, remegek a bűnök lugasában. Ólom a veríték, fáj a fejnek, gömbjei a csontban gyökereznek. Mentségem mint a homok, elszéledt, én vagyok a bűnös nem az élet. Most jön el megváltó büntetésem, mert én az örömet összetéptem, elfújtam mint a selymet, de mintha ide üszkösödne ajkaimra, Rákóczi kis úrfi, vér bolondja, Bodor Kotalina hurcolója! Köti a lóhoz a két kis lábat - Pegazus-paripa téged rángat! Nap keletétől nap nyugatáig vérben az aranykoszorú ázik . . . Futok magamtól és a magánytól, a négy fehér fal kihónyt magából. Ödöng a lélek, a test kifárad, a kávéhózak siralomházak. Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép félek, a szerelem meghalt végkép. Káprázataim gyászos álmok, gyász-szalagosak a pincérlányok. Könyököm alatt nyekeg az asztal, bűnös fejemnél két arany-angyal égve tartja a villanykörtéket, süt a fény, rámsüt, mint az ítélet. ügyemet az élet megítéli, most kezdek a virágoktól félni. A banyattfekvő kisdedek ökle megüt, mennykő a méhed gyümölcse. Márványra, hóra rettegve látok, hattyúid szárnyai hóhérbárdok. Lakásom tárva, szeles érchegység, fekete bárányfelleg a vendég: beleiszik a csorba pohárba, lerogyik piros cipőd nyomába ez a gond, ez az én bodros társam, ott hempereg a kibontott ágyban. Rozsdával szeplős lett a borotva, zópulnak a villany-búrák sorba, és a vízcsapok sírvafakadnak, nem maradok meg én se magamnak. Ó, a szivárvány mennyei bálvány, kaszabolhatom, megáll a lábán. Jaj, a szerelem, vér-elevenség, elvérzik, nincs rá orvosi mentség! Mi vidít ha a világ telével kell veszekednem vas-hidegével! Nem lehet, nem lehet, hogy a végső oltalom, oly rideg mint a sírkő. Löknél ki ujjal az emeletről, zuhanni iszonyú a szivedből. Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb, te vagy a szenvedésben is hősebb. Tied volt, most az enyém a dallam, amit villamos sír a kanyarban. Halállal élek, nem a kenyérrel, fejbelőtt mének szédületével! 11
